Gazda Árpád: A rendszerváltás mérnöke

Gazda Árpád kötődése családunkhoz a ma már történelminek nevezhető időkbe vezet vissza, a sötét Ceausescu-kor utolsó éveibe. Árpád, avagy Sárpi, hogy barátai nevezik sokoldalú tehetség. Íráskészségét több műfajban is megcsillogtatta. „Reális látomás” című írása megjelent a „Temesvár ostroma” című hiánypótló kötetben, mely dokumentálja Tőkés László 1988/9-es példás helytállását. De amatőr színészként is emlékezeteset alkotott a Thália keretén belül.  

Alábbi írása nagyon érzékletesen hozza vissza annak a kornak a hangulatát, melyben családjaink egymásra találtak. Írhatom ezt így, hiszen testvéreivel és Édesapjával is a közös értékrend, közös célok, közös világnézet szilárd alapján álló baráti kapcsolatot ápolunk. A szöveg rövidesen megjelenik a „Harc a nemzet érdekében” című, Borbély Imre által jegyzett kötet előszavaként valamint a Borbély Imre emlékének szentelt visszaemlékezés-kötetben. 

Bár megszámlálhatatlan fotó maradt apámról, ezen bejegyzéshez a szerző által készített képet csatolom, ami egyébként az írásnak elsőként helyet adó Krónikában is megjelent. (BZSA)

            1989 november vége felé, Erich Honecker német, és Todor Zsivkov bolgár kommunista pártvezér bukása után Borbély Imre egy temesvári baráti beszélgetésen kijelentette: most Nicolae Ceaușescu következik. Azt is hozzátette, hogy ha Ceaușescu hatalma nem dől meg még az 1989-es év vége előtt, a pártvezér akár hosszú évtizedekre is hatalmon maradhat. Ez tudniillik azt jelentené, hogy a román diktátor tanult a magyarországi, csehszlovákiai, kelet-németországi, bulgáriai eseményekből, és megtette az intézkedéseket hatalma bebiztosítására.

            Nehéz idők voltak. Szorult a hatósági hurok Tőkés László körül. A temesvári lelkésznek, az őt körülvevő presbitériumnak, baráti körnek és a temesvári református gyülekezetnek egyre nehezebb kihívásokkal kellett szembenéznie. A parókiát a Securitate megpróbálta hermetikusan elzárni a külvilágtól, ennek ellenére álarcos, késes betörők jutottak be, és támadtak a lelkészre a lakásában. A Tőkés Lászlót körülvevő csoport tagjait egyenként próbálták eltávolítani Temesvárról; ki Bukarestbe, ki Cernavodára, ki Lugosra kapott áthelyezési parancsot a munkahelyéről. A gyülekezet tagjai, és a hozzájuk más vallásúként csatlakozók – amilyen Borbély Imre is volt – már a vasárnapi istentiszteletekre is milicisták sorfalai között juthattak be. A bíróság elrendelte a lelkész kilakoltatását.

            Ebben a nyomorúságban teljesen valószerűtlennek tűnt a Ceaușescu küszöbön álló bukásáról szóló jövendölés. A kommunista kor szülötteinek többsége nem látott túl a rendszer határain. Általános érzés volt: ebbe születtünk bele, és ebben is fogunk meghalni. Tőkés László küzdelme a megsemmisülés felé tartott, a Securitate nap mind nap jobban bekeményített. Az eseményeket egy koordinátarendszerben bejelölve, és a jelöléseket összekötve szinte ábrázolni lehetett volna a megtorlás fokozódását. A vonalat meghosszabbítva pedig meg lehetett volna állapítani, mikor metszi a megtorlásvektor az idő tengelyét, le lehetett volna olvasni az ábráról, hogy mennyi van még hátra. A harc reménytelennek tűnt, de ez nem volt ok arra, hogy ne tegyen meg mindenki mindent, amit a lelkiismerete diktál.

            Borbély Imre nem tartozott a közhalandók közé. Ő mindenkinél tájékozottabb volt a világ dolgaiban: látta az összefüggéseket, stratégiát alkotott a Securitatéval való küzdelemre. Tájékozottságának, politikai éleslátásának fontos forrásai voltak a Nyugat-Németországba disszidált barátai, akik a legsötétebb időkben is ellátták folyóiratokkal, német nyelvű stratégiai, politológiai tárgyú szakirodalommal. Kiemelkedett a temesvári ellenállás kemény magjából a diktatúrák természetéről, határairól, és a határokon túli szabad világról felhalmozott tudásával. Azt azonban még ő sem gondolta, hogy éppen a temesvári ellenállási mozgalom vezet el a diktatúra bukásához. Azt sem sejtette, hogy neki, és családjának is oroszlánrésze lesz a temesvári népfelkelés kibontakozásában, közvetve pedig abban, hogy Ceaușescu ne élje már meg az új évet.

A beteljesedett jövendölés

            Mindenki megtett mindent, ami tőle telt. Imre részt vállalt abban, hogy a temesvári lelkészről szóló hírek Magyarországra jussanak. Ha sikerült találkoznia Tőkés Lászlóval a hadviselés stratégiájából merített tanácsokat adott neki, esténként pedig – amikor a takarékosság jegyében – az egész városban lekapcsolták a villanyt, a sötétség keltette dermedtség pillanatában kinyitotta belvárosi lakása ablakát, és tele torokból felkiáltott: Ceaușescu, România! A pártgyűlések szlogenje elé a kiáltás körülményei tettek negatív előjelet. Aki csak hallotta, megértette, hogy kinek kell köszönni a sötétséget, a rabságot, a nélkülözést.

            December 15-én este nagy csomag gyertyát küldött a Tőkés László kilakoltatása ellen tüntetőknek. 16-án ott volt a lelkész védelmére összesereglett tömegben, majd bent a parókián adott tanácsokat. Talán az sem a véletlen műve, hogy testvére, Borbély Zoltán állította le három társával a villamosforgalmat a közelben, hogy a lelkész melletti szolidaritástüntetést a Ceaușescu-diktatúra és a kommunizmus elleni tüntetéssé alakítsa. Imre még akkor sem bízott abban, hogy Temesvárról indul a romániai rendszerváltozás, amikor az első sortüzek eldördültek a városban. Hazament, és leborotválta a szakállát, hogy a Securitate ne ismerje fel. Átalakulása olyan jól sikerült, hogy amikor felesége, Viki a város főterén szembement a szakáll nélküli férjével – mint később elmesélte – az volt az első gondolata: „ezt az embert már láttam valahol”. Borbély Imre időben menekült egy barátjához. A Securitate a munkahelyén és a lakásán is kereste, de nem találta. Egy hét múlva pedig már a Securitate tisztjeinek kellett menekülni, bujkálni.

Szimbólumok, és jövőtervezés

            Borbély Imre elkötelezett magyar volt, aki nemzeti érzései, a nemzeti szimbólumok kérdésében nem ismert tréfát. Magyarsága román és német környezetben pallérozódott. Egyszer elmesélte, hogy kamaszként hogyan verte végig Zoltán öccsével a temesvári német gimnázium bozgorozó táborát, és hogy kapta meg a maga részét az érettségi után az iskola igazgatója is, aki nem védte meg magyar diákjait az etnikai alapú csúfolódástól.

            A német nyelvű középiskolai tanulmányokat, és a német kulturális beágyazottságát is a magyarság érdekében hasznosította. 1990 januárjában, amikor Hans-Dietrich Genscher nyugat-német külügyminiszter Temesváron kereste fel Tőkés Lászlót, Imre készítette fel barátját a tárgyalásokra, és ő is tolmácsolt a felek között.

            1992-ben vagy 1993-ban az aradi október 6-i megemlékezésre egy tekercs tenyérnyi széles piros-fehér-zöld szalaggal a zsebében érkezett, és ezt tűzte az RMDSZ-elnökség koszorújára. Amikor a szövetség helyi vezetői – megriadván az esetleges következményektől – megpróbálták levenni, testi erejét is latba vetve állt őrt a koszorú mellett. Szikrázott a szeme, látszott, hogy mindenre elszánt a szalag védelmében. Így kezdődött a nemzeti színek használata az RMDSZ-ben. De sok más kezdet is az ő nevéhez fűződik. Ő állította fel a román parlamentet az aradi vértanúk tiszteletére, egyperces néma csendet parancsolva, és 1994-ben ő szólalt fel elsőként magyarul a képviselőházban, március 15-én.

            E példák ellenére sem volt a múltba révedő politikus. Íróasztala mellett folyamatosan a jövőt tervezte. Gyártotta az elméleteket az RMDSZ állammodelljéről, amelyben az ügyvezető elnökség lesz a kormány, a platformok lesznek a pártok, és a belső választások eredményeként felálló Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) lesz a parlament. Elmélkedett az erdélyi magyarok társnemzeti státuszáról, a háromszintű autonómiáról, Románia föderalizálásáról és a külhoni magyar állampolgárságról. Dolgozatot írt a szubszidiáris nemzetstruktúráról, amelyben a határon túli magyarok olyan erőt adnak hozzá az anyaország erejéhez, mint a világ zsidósága Izrael államéhoz. Olyan helyzetet teremtett 1992-ben, amelyben a kételkedők is megszavazták a kolozsvári autonómianyilatkozatot, és fel is esküdtek rá a város főterén álló Szent Mihály templomban.

            Parlamenti képviselő volt, de nem érezte otthon magát a bukaresti törvényhozásban. Eleve kudarcra ítélt szélmalomharcnak tekintette azt a küzdelmet, amelyet egy-egy törvénycikkely kedvező átalakításáért vívott a szövetség frakciója. Az RMDSZ kormányra lépését pedig csak azzal a feltétellel támogatta, ha a magyarság áttörést hozó jogokat kap cserében. Már 1996-ban kijelentette: a hatalom korrumpálja a politikai vezetőket. Olyan romániai magyar érdekképviseletet áhított, amelynek vezetői elkötelezettek a közösség iránt, és sem rovott múltuk, sem pedig korrupt viselkedésük okán nem zsarolhatók.

Tenni, amit kell

            Borbély Imrét nem szerette az RMDSZ vezetése. A szövetségben a kis lépéses politika hívei voltak hatalmon, ő pedig nagy lépéseket javasolt. Sohasem abból indult ki, hogy mit lehet, hanem abból, hogy mit kell tenni a kitűzött cél eléréséért. Féltek tőle, veszélyesnek tartották. Még az általa bevezetett kifejezések is szitokszóvá váltak. Egy bukaresti magyar rendezvényen az egyik RMDSZ-es képviselő azzal mentegetőzött a másik előtt, hogy: „engem aztán igazán nem lehet helyzetteremtő politikusnak nevezni...”

            1996-ban maga is látta, hogy megosztja a romániai magyar politikai elitet, ezért nem vállalta a szövetségen belüli megmérettetést a romániai magyar államelnök-jelöltségért. Azt azonban hozzátette, hogy ha ő lenne az RMDSZ jelöltje, Románia föderalizálásának a programjával szállna versenybe. Féltek tőle, ezért kiszorították az RMDSZ vezetéséből. Ő pedig csalódott volt. Azt érezte: hogy többet tehetne a közösségéért, de nem tartanak rá igényt. Így 1996-tól már csak a Magyarok Világszövetségében kereshetett terepet a nemzetstratégiai gondolatainak. Munkája eredményét akkor láthatta, amikor nem a romániai magyar érdekképviseleten, nem a romániai viszonyokon múlt gondolatainak megvalósítása: a jobboldali budapesti kormányoknak köszönhetően megtörtént a magyar állampolgárság kiterjesztése, és elindult a határon átívelő nemzetegyesítés.

            Hogy miben is volt más, mint a többiek? Abban, hogy racionálisan gondolkodott. Tiszták és rendezettek voltak a gondolatai, melyek mögül rendre felsejlett a tudás, a kreativitás és a bátorság. Amit állított, a mögött mindig ott volt a bizonyosság. És más volt abban is, hogy a személyes sérelmeit mindig félre tudta tenni a képviselt ügyek szolgálata érdekében.

A szabadság kulcsa

           

            Úgy adódott, hogy nagyon közel kerültem a Borbély családhoz. 1989 nyarán, Tőkés László emlékezetes tévéinterjúja után a lelkésztől kijövet az utcán állt meg mellettem a fekete autó. A fél napom a Securitate egyik vallatótermében telt. Próbáltak megfélemlíteni. László figyelmeztetett ezután, hogy nem szerencsés egyedül laknom, és ha már egyedül bérelek lakást, legalább annyit tegyek a biztonságomért, hogy napi rendszerességgel jelentkezem valakinél, akinek kulcsot is adok.

            Borbély Imre kapta meg a lakásom kulcsát. Neki kellett volna szétnéznie a lakásomban, ha egy nap nem jövök. Így váltam mindennapos vendéggé, és félig-meddig családtaggá Borbélyéknál. Vittem-hoztam a híreket, és sokat beszélgettem Imrével, Vikivel és a fiaikkal. A beszélgetések pedig afféle szabadegyetemmel értek fel. Szívtam magamba a tudást a hatalom természetéről, azokról a szempontokról, amelyek alapján a hatalmon lévők meghozzák a döntéseiket, és arról a világról, ami a szögesdróton túl van.

            Több olyan esetre emlékszem, hogy legyintettem egy-egy légből kapottnak tűnő, mástól hallott gondolatra. Amikor azonban Imre mondta nagyjából ugyanazt, akkor már nem tudtam legyinteni rá. Mert ő soha nem mondott olyant, amit előzőleg ne rágott volna meg alaposan, aminek ne nézett volna utána, aminek a szakirodalmát nem ismerte volna.

            Borbély Imre tudása, tiszta gondolkodása, elkötelezettsége, bátorsága nagyon fog hiányozni az egész Kárpát-medence magyar közéletéből.

A Krónika napilap 2017. február 3.-i számában megjelent írás szerkesztett változata.

Csizmadia András: Tábornoknak kellett volna lennie…

Csizmadia András gasztro-filozófussal, boriskola-szervezővel, a Magyar Borakadémia (volt) alelnökével, megannyi gasztronómiai kiadvány szerzőjével kapcsolatunk kezdetben egyoldalú volt. 2001-ben a Budavári Borfesztivált megelőző „Boregyetemen” figyeltem fel Rá, mint fergeteges, színes, a hallgatóságot lebilincselő előadóra, aki épp kedvenc témájáról, a sajtok és borok összhangjáról adott akkor elő.

Egy évre rá, öcsémmel, Szilárddal már tudatosan ültünk be az előadására, akkor a pezsgő volt a téma. Poénkodása a D 209-es modellt követő pezsgőspoharakkal azt sugallta, hogy itt egy egészséges értékrendű, konzervatív emberrel van dolgunk.

Nem tévedtünk.

Tóth Sándor jeles káli medencei borász (Scheller birtok) leánya, Virág volt az, akinek köszönhetően személyesen is kapcsolatba kerültünk Andrással. Virág aki elhozta tanárát, a nagy tekintélyű borszakértőt a Magyarok Házában működő szerény kis borklubomba, mely akkor még gyermekcipőben járt. (Azóta megfordult ott András társelőadóként is, például Szepsy István kóstolóján, de eljött több tucatszor meghallgatni az épp aktuális meghívottat, legyen az a már említett Tóth Sándor, Dunai Ágnes vagy Borbély Tamás.)  

Következőleg egy köveskáli borbírálaton találkoztunk, immár, mint borbírák, ismét csak Virágnak köszönhetően. Akkor javasoltam, hogy jöjjön el hozzánk Aradra és Temesvárra, amire rögvest igent mondott. 2003. október 22-én érkezett meg barátnőjével és Jalecz Lajos vendéglőssel, a hajdani Kisködmön vendéglő tulajdonosával.

Két feledhetetlen napot töltöttünk együtt, barátságunk azóta is tart, sőt kiterebélyesedett az egész családra. Értsd alatta, hogy Andrásékat mind a felettem levő generáció, azaz apámék is igen hamar szívükbe zárták, éppen úgy, ahogy a fiaim és a feleségem is. Azóta együtt kirándulunk, együtt szilveszterezünk, nem ritkán születésnapjainkat is együtt ünnepeljük.

(Második látogatásunk Andrásnál, 2004-ben apám a konyhában blinit süt.)

 (A blinihez lazackaviár, zöld citrom, lilahagyma és tejfel járt)

 (Hunor fiam 2004-ben az áldott természetű Pezsgő kutyával.)

 (Első látogatásunk Andráséknál, 2003. december 30.-án)

Nem véletlenül utal ezekre a csodás együttlétekre András is az alább következő írásában.

Csizmadia András: Tábornoknak kellett volna lennie…

Tábornoknak kellett volna lennie, a régi haza visszafoglalásában, az erdélyi és partiumi hadtest parancsnokaként! Átütő erejű, hatalmas hangjával, stratégiai gondolkodásával és felkészültségével hadosztályokat vezényelhetett volna diadalra!

„Klónozással sürgősen szaporítandó legalább százezer példányban és szétszórandó a Kárpát medencében” - gondoltam, és vallottam róla, mikor megismertem. Imre fajtánk ama ritka – mára már alig fellelhető - példánya volt, akiből egy ilyen mennyiség bebiztosítaná a haza ingatag sorsát.

Korrumpálhatatlan, kérlelhetetlen és megingathatatlan hazaszeretet, a tisztánlátás nagy adományának birtokában.

Így láttam Őt, és meggyőződéssel így gondolom ma is.

Imréék temesvári lakása 2003 őszén… mint a régi Magyarország egy érintetlenül hagyott szigete… ez az életérzés ragadott magával. A falak lehelete, a tárgyak és bútorok kisugárzása, az levegő összetétele más volt. Az idő rokkája itt száz évet visszapergett… igen, ez még a boldog békeidők atmoszférája.

Valahányszor ott jártam, megingásaimon erőt vett a környezet, feltöltődtem e „szigeten”, derűvel, reménnyel, kitartással…

A mindent túlélő sziget a lassan elszórványosodott Temesváron. De az ilyen szigetek a magyar jövő zálogai!

Nagy közös erdélyi hegyi túrák, nagy borozások és feledhetetlen közös dalolások. 

(Két kép az első közös kirándulásról, mellyel hagyományt alapítottunk. 2005, Retyezát. Az első képen Pók Tamás jeles egri borász látható, aki szintén hűséges társ volt a hegyi túrákon (is), a másodikon a szerző mellett hűséges, azóta eltávozott kutyája látható, aki Pezsgő névre hallgatott. )

A kirándulásokon nagy beszélgetések a haza dolgairól… S mindez éveken át újra és újra… és most a folyamatosság megszakadt, emléktúrává oldódott, melyen áldjuk Imre emlékét és bizonyossággal vagyunk felőle, hogy amonnan, „fentről” is figyel minket.

(Álljon itt néhány fotó az utolsó közös túráról. A közös kirándulásokhoz a kétezres évek első évtizedének végén csatlakozott Konyári János, kitűnő dél-balatoni borász is, aki szinte ugyanakkor tudta meg, hogy apámmal azonos kórban szenved. 2016-ben már egyikük sem lehetett velünk Magyarremetén, a 2017-es túra, mint András is írja, már kettős emléktúraként került megszervezésre. Itt, Várasfenesen még együtt daloltunk, amit nem kis mértékben segített Pálfi Noémi is csengő hangjával.)

Benyhe István: „Vonítsatok kutyák, farkas halt meg az éjjel” (Borbély Imre emlékére)

Benyhe Istvánt, Orbán Viktor egykori személyi titkárát, majd egészségügyi államtitkárát a Századvég Politikai Főiskolán ismertem meg 1996 őszén. Pezsgő vitákat folytattunk eszmékről, értékekről, nemzeti sorskérdésekről, véleményt cseréltünk borokról, könyvekről, pártokról.

Kapcsolatunk az idők során barátsággá nemesedett, mely minden valószínűség szerint végig kíséri maradék életünket.

István olyan mély gondolkodású, nemzetéhez hű magyar ember, akit első adandó alkalommal bemutattam apámnak, aki nagyon hamar szívébe fogadta és ott is őrizte haláláig.  

Alább Benyhe István Borbély Imrére emlékező sorait olvashatjátok.

Benyhe István:

„Vonítsatok kutyák, farkas halt meg az éjjel”

A Századvég Alapítvány politológus képző tanfolyamán igyekeztem ismereteket szerezni a rendszerváltás utáni politikában való részvételhez. Önkormányzati képviselő voltam és nem akartam felkészületlenül ellátni a megbízatásomat. Az akkor még Benczúr utcai intézmény osztálytermében egy hosszú téglalap alakú asztalt ültünk körbe, az asztalfőn éppen Dénes Iván Zoltán előadó beszélt Isaiah Berlin: „Az emberiség göcsörtös fája” c. könyvéről, amelyet ő lektorált. A fejtegetést hallgatva a mellettem ülő Ferencz I. Szabolccsal néhány cinkos, sokat sejtető mosolyt váltottunk, majd a szünetben Szabolcs bemutatott egy fekete göndör hajú srácnak, Borbély Zsolt Attilának, aki az asztal túlsó felén, tőlünk jó távol, az előadóhoz közel ült.

Hát, valahogy így kezdődött az ismeretségem a Borbély családdal, amely egybeesett az 1994-ben a rendszerváltó pártok által elveszített választások utáni korszakkal, az MDF belső repedezésével, a KDNP szinte széthullásig menő belső eróziójával és a Fidesz erőgyűjtésével, a kisgazdák nehezen értékelhető hullámzásaival. A Századvég esti iskolája az órákon kívül nagy viták, véleménycserék és tervezgetések színtere lett, amely természetesen vezetett bennünket – kezdetben az órák után, később már néha hétvégén is – valami nyilvános helyre, ahol szigorúan fakultatív és kényszermentes poharazgatás mellett vitattuk a bennünket összehozó és egész életünkre meghatározó érdeklődésünk tárgyát: a magyar nemzet sorsát, megmaradását, boldogulását, esélyeit, megismerhető tévútjait.

A Századvégen megismert emberek az útkereső Magyarország szinte minden politikai és vallási irányzatát lefedték, így akik oda jártak, ma is elmondhatják, hogy azóta sem voltak együtt annyi különféle beállítottságú, és ma már talán egymás fizikai közelségét is elviselni képtelen emberrel. Akkor még a jó szándék, a tenni akarás, a tudásvágy és gyakran a megszerzett ösztöndíjas lehetőség hozta össze a fiatalokat. Naiv nyíltsággal hallgattam szinte minden fejtegetést, és mindenről és mindenkiről jó szándékot tételeztem fel. Mélyen meg voltam győződve, hogy a velem egy padban ülő egyet nem értők is jót, sikert és gyógyulást kívánnak a magyar nemzetnek, csak éppen más receptet kínálnak ugyanannak a célnak az eléréséhez.

Ezt próbáltam Borbély Zsoltnak is fejtegetni egyszer, amikor egyik ellenérve úgy hangzott: ezt Imre pontosan, tapasztalatból tudná neked cáfolni. Először – bevallom – fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet a hivatkozott Imre. Eltérő családi hagyományaink okán nem feltételeztem, hogy saját apjára utal a keresztnévvel.

Borbély Imre nevét, mint érdeklődő Századvég-hallgató és újságolvasó ember, jól ismertem, de mindaddig nem vontam párhuzamot csoporttársam és a volt RMDSZ-képviselő között. Apa és fia először egy közös vendéglői baráti találkozón ült velem egy asztalnál, talán 1997-ben a Hegedüs Gyula utcai Simon pincében. A hátteret egy hatalmas, fél falat betöltő, ólomüvegből és kovácsolt vasból készült Nagy-Magyarország térkép alkotta, amely előtt legalább húszan szorongtunk. Borbély Imre szálkás kemény arca, mélyen ülő gombszeme, határozott kerek mondatai furcsa ellentétben álltak a vele vitatkozó lágy, savószemű, keletiesen gesztikuláló és nem csak okoskodó, hanem nagyon okos és tájékozott Timkó Ivánnal. Engem egészen lebilincselt a két különböző ember, teljesen különböző érvelése, megközelítése, ahogyan akkor éppen a románság eredetével kapcsolatban vitatkozott.

Minden állítás mély és igaz volt, ahol csak vélelmeztek valamit, azt megmondták, de egészében nagyon jól kijött a két ellentétes karakter. Attól kezdve, ha gyakran nem is, de állandó kapcsolatban álltam Borbély Zsolttal és Imrével. Kezdetben kicsit furcsálltam Zsolt egyre erősödő gasztronómiai érdeklődését. (Mert én, mint afféle középpolgári csemete, akit gyerekkorától arra tanítottak, hogy mindent meg kell enni, nem válogatunk és nem pazaroljuk az ételt, kenyeret nem dobunk ki, ezt nem tartottam fontosnak, hanem csak valami hobbinak.) Nem ismertem fel idejében, hogy olyan területre talált, amely nemzetstratégiai szempontból is meghatározó lehet.

Imrével beszélgetve ébredtem rá, hogy a magyarságot a tájhoz és önmagához képest is mennyire átalakította a fok-gazdálkodásról és a legeltetésről való áttérés a gabonatermelő szántóföldi gazdálkodásra. Életmód és politika, gazdálkodás és területhasznosítás, demográfiai helyzet és a gazdaság alapjai, a táplálkozási struktúra a bennünket érdeklő politikai felépítménynek olyan mélyszerkezetre is ható alapjai, amelynek végiggondolására sem addigi olvasmányaim, sem a Századvég tananyaga nem adott alapot, kellő kitekintést.

A Simon pince Törzsasztalánál lazán és kötetlen formában nagyon sok minden szóba került, mindenkit feltöltő szellemi táplálékot jelentett a sok termékenyítő vita, személyes beszámoló, vagy éppen az aktuális helyzet értékelése. Ez a kezdetben érdeklődési, de lassan barátivá alakuló kör - a tagság nagy részének erdélyi kötődése okán - különösen figyelt az egész Kárpát-medencére, elsősorban az elszakított részek magyarságára. Ebben Imre megkerülhetetlen szakmai és emberi tekintély volt. Az én ismereteim itt eltörpültek, bár családom egy részének Dél-erdélyi, orsovai származása miatt olykor arra a területre is igyekeztem figyelmet irányítani.

Aztán be kellett látnom, hogy az ottani magyarság szempontjából a lényeges dolgok valóban a Partiumban, Kolozsvár környékén, a Székelyföldön vagy Brassóban, és csak elvétve a szórványban történnek. (Mellesleg Orsova már nem is szórvány.) Amikor Imrének felvetettem a dél-erdélyi kérdést, nagy meglepetésemre nem intett le, hanem abból kifejtve mutatta be, hogy az RMDSZ valódi célja nem összmagyar képviselet, nem a lehetséges területek lefedése, hanem a tömb magyar vidékre támaszkodva folyamatos alkupozíció biztosítása a maga számára. Fontosabb neki a politikai entitás, mint a magyar nemzeti érdek.

Meghívott egy baráti találkozóra is, amely emlékeim szerint Temesváron volt. Akkor már az első Fidesz-kormány Miniszterelnöki Hivatalában dolgoztam, ennek ellenére nem gondoltam, hogy mérlegelnem kell a meghívás elfogadását. Az akkori magyar lehetőségeket, történelmi előképeket és a Koppány óta a magyarságot kísérő kettősséget próbáltam bemutatni, amely figyelembevételt követel minden nemzetpolitikát tervező számára.

A kuruc-labanc, royalista-republikánus, urbánus-népies, konzervatív-liberális, ilyen-olyan-amolyan barát, nacionalista-internacionalista stb. párhuzamok kísérik történelmünket, ráadásul úgy, hogy a régi viták (noha van hatalmi győztes) eldöntetlenek maradnak, búvópatakként elkísérnek és kikövezik a magyar esélytelenség útját. Mondandómat Szekfű Gyula „Három nemzedék” c. művének parafrázisaként adtam elő. Imre nagyon kedves szavakkal köszönte meg az előadást és nyilvánosan is kiemelte, hogy a magyar mellényt alulról kezdve kell újragombolni. Zrínyire (Török áfium…) és 1848-ra hivatkozott (önálló Honvédség megteremtése), amikor korszerű formában levezette, hogy egyedül a magyar önerőre támaszkodás adhat valami kibontakozási esélyt, mástól (NATO-tól, EU-tól, utódállamoktól) semmi jót nem várhatunk, hiszen (történelmi léptékkel) a magyaron kívül mindenki csak a maga érdekeit nézi; már annak is örülnünk kell, ha a mostani helyzetünk nem romlik.

Ma, amikor visszagondolok erre a beszélgetésre, eszembe jut, hogy fia, Zsolt, amikor néhány hete felkért rá, hogy írjam meg Imréről az emlékeimet, kiemelte, hogy apja kétszeresen is igazi 48-as volt. 1948-ban született és haláláig meg nem alkuvó módon a magyar nemzet magára találásának nagyszerű példáját látta a szabadságharcban. Imre személyesen is megvívta a maga szabadságharcát, ott állt a magyar önérdek-érvényesítés frontvonalában, küzdött a román parlamentben és közben az általa is kidolgozott társnemzeti stratégia kézen-közön kiüresedett, a hátországa elárulta, vagy csak nem támogatta? Ez már megítélés kérdése, de végső magára hagyatása teljes volt.

Imre messzebbre tekintett, mint sok nemzettársa, akiknek tudati horizontja a Ceaucescu-rendszerben alakult ki, a nemzeti célok számára fontosabbak voltak, mint a pillanatnyi taktikázás, és mivel misztifikálta is a kérlelhetetlen alapállást, még ott sem tudott rugalmasságot mutatni, ahol talán megengedhető lett volna. Vagyis igazi magyar volt. Rákóczira emlékeztet, aki utolsó leheletéig küzdött a felismert igazságért, míg azt kellett látnia, hogy pillanatnyi távollétét bajtársai békekötésre használták fel a háta mögött. (Történelmi kérdés, hogy az jó vagy rossz béke volt-e, a lényeg, hogy a harcot a taktikázás, a mérlegelés dönti el, vagy pedig az igazság és a fegyverek.) Imre arra született, hogy vagy győz, vagy elesik az első sorban. Nem volt fegyveres harc, így elesése sem hősi halál volt, hanem ugyancsak Rodostót idéző temesvári politikai száműzetés, amelyben meglátásait, ismereteit, előérzeteit és a magyar esélyek teljes áttekintését igyekezett átadni a következő generációnak. Talán az egyetlen holisztikusan gondolkodó magyar politikus, aki nyelvtudása révén ismerhette, és igazán mélyen ismerte is a német gondolkodást, politikai valóságot, a németség háborút követő lelki és tudati erózióját.

Egyszer a temesvári családi ház polgári szolidságot sugárzó ebédlőjében Zsolt a kredencen álló borválasztékból bőséges bemutatót tartott nekem. Talán ez, a bor volt az a kapocs, ami által a kezdeti gasztronómiai idegenkedésemet legyőzve Zsolt borászati alámerülésének feltétlen híve lettem. Hosszú évtizedek óta foglalkozom borral hobbi szinten. A Villányi Borőrök Rendjének tagjaként ez kötelességem is. Hamvas Béla írásaiban hamar közös nevezőt találtam Zsolttal, Imrével. A barátságot sosem lehet csak egy adott szűk gondolati mezőn legeltetni. Annak tágabb horizont kell!

A bor, a történelem, a politika, a magyar élet, zene és művészet, a filozófia mind, mind szélesítette a keretet, amelyben Imre világom biztos pontjává vált. Családi örökségének visszaszerzése és megóvása pedig szinte szóról szóra egyezett saját rendszerváltás utáni hasonló erőfeszítéseimmel. Vagy négy éve történt, hogy az EMI tábor szervezése során Imre és Zsolt a Balaton-felvidékre utazott, hogy Szeremley Huba borajándékát elszállítsák Erdélybe. 
(A Szent Orbán vendéglőben 2009 nyarán Szerelmey Hubával, Benyhe Istvánnal és Zsuzsával)

Huba akkori otthonától néhány percre, Nemesgulácson van takaros parasztházam. Boldog voltam, hogy egy éjszakára legalább vendégül láthattam őket. Az egyszerű parasztvacsora, a válogatott finom pálinkák és Huba bora azóta is feledhetetlen estét, hajnalt okozott nekem, és bizony nagyon hiányozna az emléke, ha akkor éppen ezt nem tudjuk megszervezni. 

(Istvánnál Nemesgulácson)

Ahogy csapongok az emlékek között, megrendülök, hogy öt évnél is hosszabb külszolgálatom alatt alig találkoztam Imrével, Zsolttal, a Simon pince Törzsasztalának egykori tagjaival, vagyis azokkal, akik valamikor iránymutatók voltak munkámban, életemben, olykor írásaimban. Már régen nem tudok a Zsolt által precízen rendezett borkóstolókra járni, a Magyarok Háza és az Imre életében sokáig egyedüli elfogadó szervezetet jelentő Világszövetség is lassan elmerül más aktuális és fontos dolgok tengerében, és mintha csak a Y generáció tagja lennék, csupán az internet köt a saját világomhoz.

Zsolt azonban szerencsére nem csak a boros és konyhai ügyekben precíz, hosszú évekkel ezelőtt, talán a törzsasztal lassú légiesedését látva internetes levelezőlistát teremtett a törzsasztal, a baráti és hasonló érdeklődési kör tagjai számára. Megszületett a Nemzetpolitika levelező lista, amelynek segítségével a szellemi közösség továbbra is eleven maradhatott. Imre, jelentkező betegsége miatt is, inkább csak a leglényegesebb kérdésekre reflektált, de élete végéig figyelemmel kísérte az ott folyó gondolkodást. Valójában a személyes találkozások hiánya érlelte meg bennem (is), hogy listatalálkozót kellene tartanunk, ha lehet, tematikust. Madridból szerveztem, hogy lakásomban fogadnám a lista vakmerő és találkozni kész tagjait.

Azóta is hálás vagyok a Sorsnak, hogy Imre, betegsége ellenére úgy döntött, hogy vállalkozik az útra, és otthoni irodája erőgyűjtő rejtekében készül a lista számára tartandó előadására.

(Borbély Imre beszél a nemzetpolitika listatalálkozón)

A tagság ott szorongott a nagyszobában, és azt hiszem mindenki számára felemelő és kedves emlék maradt, nekem pedig utolsó személyes találkozásom Imrével itt, a Földön. 

(A listatalálkozó aradi illetve Arad környéki tagjai, Nagy István, Lajos Árpád és Csönge Brády Zoltánnál, a Kapu szerkesztőségében)

 (Lajos Árpád, Brády Zoltán, Vincze Gábor és Borbély Imre a Kapu kapujában.)

Nagyon szerettem volna, ha Zsolt születésnapján Imre is ott van Aradon, amikor néhány listataggal oda tudtunk menni Zsoltot felköszönteni. Sajnos akkor már erre nem vállalkozhatott. Zsolttal elküldtem a frissen megjelent könyvemből egy dedikált példányt neki, de már arra sem jött válasz. Megértettem, hogy ő már nem könyvek által és homályosan, hanem a rövidesen színről színre látó férfi szemével szemléli a világot, készül egy találkozásra, amiben mi már csak részvéttel, imával, lelki erősítéssel segíthetünk neki.

Halálhíredet Imrém, fiadtól, Zsolttól tudtam meg, a Nemzetpolitika listáról. Számítottam rá, de mégis teljesen letört. Végigpergett előttem az a közel három évtized, amióta ismerlek, amióta tudok rólad, megértem tetteidet, azokat is, amiket nem helyeseltem. Talán te is érezted, hogy van körülötted egy maroknyi csapat, amely nem elvenni, hanem adni akar, amely nem a körülményekhez igazítja a véleményét, és nem politikai széljárás szerint gondol az élőkre és az éppen eltávozottakra. Az igaz élet, az igazság követése segít az élőkön. A holtak hosszú láncban állva, a történelmünk előtti időktől kezdve tartják és megtartják az élőket. Így nincs gyenge élő és értelmetlen halott. Imre, köszönöm, hogy éltél, hogy ismerhettelek és gondolataid, harcod példája megtartó erő lehet. Gondolataiddal tovább is jelen leszel az életünkben, lehet, hogy azok továbbra is termékeny vitáink alapjai lesznek, de azokban a vitákban te már másképp fogsz érvelni, pedig továbbra is köztünk vagy, kérdezel, felvetsz, mutatsz és ezzel te is ott állsz a bennünket megtartó láncban.

Isten veled barátom!

Imre halálhíre másnapján, szomorúan és vigaszt vágyóan szétnéztem a magyar sajtóban. Sokáig lapozgattam keresőn és csalódottan a virtuális és nyomtatott világban. Aztán félig bódultan, nem is tudom hogyan, mint valami túlvilági hang, a Dzsungel könyvéből belém hasított egy sor Akela haláláról.

„Vonítsatok kutyák, farkas halt meg az éjjel.”