Saturday, August 5, 2017

Autonómia- és szuverenitásvita az RMDSZ 1991-ben megválasztott Országos Elnökségének első ülésén



Az RMDSZ 1991-ben megválasztott Országos Elnökségében az autonomista szárny volt többségben. Nem véletlen, hogy az 1992. október 25.-én elfogadott Kolozsvári (autonómia-)Nyilatkozatnak gondolatisága nagymértékben e testületen belül gyöngyöződött ki.
Borbély Imre így emlékszik vissza az első gyűlésre, melyen szóba került az autonómia és Horvátország függetlensége melletti történelmi jelentőségű kiállás.
A szöveg része a Tóth Károly Antal által készített életmű-interjúnak. (BZSA)


TKA: Hogyan zajlott az újonnan megválasztott elnökség első gyűlése?
BI: 
 Az ülés kezdetén Domokos Géza fölvezette az általa elképzelt napirendet, majd megkérdezte, hogy van-e kiegészítés hozzá? Jelentkeztem, mert fölkészültem arra, hogy napirendre kell tűzni két fontos témát. Egyrészt elengedhetetlennek láttam, hogy megvitassuk az önrendelkezési jogon alapuló autonómia koncepcióját, s hogy miként fogjuk az autonómiát létrehozni. Másrészt fontosnak láttam Horvátország és Szlovénia szuverenitása melletti kiállást. Akkor indult el horvát testvéreink szabadságharca, és úgy gondoltam, sőt, úgy gondolom mindmáig, hogy mi nem várhatunk semmiféle szolidaritást Európa kisebbségeitől, ha mi nem vagyunk szolidárisak egy szabadságáért harcoló európai nemzeti közösséggel. Ennek megfelelően azt indítványoztam, hogy az RMDSZ nyilatkozatban álljon ki a horvát és szlovén nemzet szabadsághoz, szuverenitáshoz való joga mellett, hogy ezzel támogassuk morálisan a függetlenedési törekvéseiket és szabadságharcukat.
No, ennek a napirendi indítványnak drámai hatása volt az elnökre, aki majd, hogy föl nem robbant. Azzal kezdte, hogy (erős, szinte kétségbeesett hangon) „ez lehetetlen, elképzelhetetlen, katasztrofális, autonómiáról szó sem lehet! A románok soha nem fogják megérteni, hogy minekünk autonómia-igényünk van. És különben is, ha ezzel előlépnénk, akkor széttépnének minket a románok.” Majd hozzátette: „És különben is, mi közünk nekünk Horvátországhoz? Minekünk az erdélyi magyarokkal kell törődni.
Amikor elfáradt, jeleztem, hogy én fenntartom a javaslatomat, eszem ágában sincs lemondani arról, hogy ezeket napirendre tűzzük, és kérem, hogy minden elnökségi tag mondja el ezzel kapcsolatban a véleményét. Gondolom, egyértelmű, hogy mi nincs mit keressünk itt, ha az autonómiát nem akarjuk elérni. Egy. Kettő: a horvát nemzet testvérnépünk volt a magyar királyságon belül, és már azért is kötelesek lennénk mellettük kiállni. Ők egy elnyomott kisebbség voltak Jugoszlávián belül, amely e gyűlés pillanatában épp a szabadságáért harcolt. El nem tudom képzelni, hogy mi az erdélyi magyarság elé lépünk, és azt mondjuk, hogy az RMDSZ elnöksége nem akarta sem az autonómiát, sem pedig a horvát, illetve szlovén nemzet önrendelkezési jogának az elismerését.
Erre azt mondja: „Miért? Hát csak nem akarjátok ezt a sajtó elé vinni?
Mondom neki: „De, egyenesen a sajtó elé viszem, amennyiben olyan döntés születik itt, hogy egyiket sem akarjuk. Mert akkor én mit keresek itt?
Estig tartó vitakezdődött a két javaslatról. Egyébként Tőkés László, mint tiszteletbeli elnök is ott volt az elnökségi gyűlésen. Patrubány Miklós kért szót.
TKA: Ő szólalt fel először?
BI: Úgy emlékszem, hogy ő. Fölszólalását azzal kezdte, hogy teljes mértékben egyetért Borbély Imrével. Nem ismeri, nem volt szerencsénk eddig megismerni egymást, de azzal, amit mond, maradéktalanul egyetért. Igenis, mit keresünk itt, ha az autonómiát nem akarjuk, vagyis nem vállaljuk fel azt, amit a székelység őserővel kíván? És hogy lehet vita tárgya, hogy mi egy igazságos felszabadító harcot támogatunk-e vagy sem?
Toró T. Tibor is természetesen rögtön mellettem állt. Mi együtt jöttünk Temesvárról, nagyon sok mindenben egyetértettünk. Valamivel mérsékeltebb, óvatosabb, visszafogottabb volt mindig nálam, de a politikai alapállása, programja azóta is nagyjából ugyanaz.
Szőcs Géza rögtön mellette volt a két javaslatnak, Kolumbán Gábor köröket írt le, de végeredményben ugyanazon konklúzióra jutott. Tőkés László taktikázott köztem és Domokos Géza között, hogy (a hangját és modorát imitálva) „Túl radikális vagy, Imre, de azért te is gondold meg, Géza, mert Imre biztos kimegy az újságírók elé, és akkor milyen színben tűnünk mi föl itten?”
Beder Tibor azt mondta, hogy az autonómiával mindenképpen egyetért, és hogy amennyiben mi úgy mondjuk, hogy nem túl nagy kockázat számunkra, ha a horvátok és a szlovének mellett vagyunk, akkor ő azt is aláírná.
Béres András, a marosvásárhelyi, sokak által szabadkőművesnek tartott színházigazgató ötölt-hatolt, és lényegében nem mondott semmit. Tokay György teljes mellszélességgel támogatta Domokos Géza nihilista álláspontját. Csapó József hajlongott Domokos Géza felé, és azt mondta, hogy „persze távlati célként az autonómiát mindenképpen mérlegelni kell, de ahogy elnök úr mondta – ő biztos jobban ismeri a helyzetet –, nem lenne okos, hogyha most ezzel a nagyközönség elé lépünk.” Amikor visszakerült a szó hozzám, Csapó Józsefhez kapcsolódva azt mondtam, hogy nem az a kérdés, hogy a nagyközönség elé lép-e az elnökség, hanem, hogy a nagyközönség elé kerül-e ez az ügy, és az számít csak, hogy azon vitatkozunk a továbbiakban, vajon az elnökség állásfoglalása kerül a sajtó elé, vagy pedig az én tudósításom az elnökség belső állásfoglalásáról, amely nemleges az autonómiával kapcsolatban.
Egyszerűen megzsaroltam Domokost és Tokayt, az autonómia fő ellenlábasait.
A vita újabb körében rádöbbentek, hogy nem állhatnak nemzetárulókként a magyarság elé. Ezért egy olyan nyilatkozat mellett döntöttek, melyben közzéteszik, hogy az autonómia koncepciójának kidolgozásával megbíznak egy bizottságot. Tehát végül is nem döntötték el a kérdést, hanem előbb anyagot kívántak gyűjteni és időt nyerni. Ami viszont az Ügy szempontjából időveszteség volt. Maga a döntés félsikernek számított, mert a tudósítás arról szólt, hogy igen, ezennel elkezdtük a munkát az autonómia kérdésében. Persze egy elodázó, elkenő szándék volt mögötte, de akkor is léptünk egyet előre.
Megszületett ugyanakkor a nyilatkozat a horvát szabadságharccal kapcsolatban, amit a horvátok nagy becsben tartottak. Visszajelzést kaptam arról, hogy ők ezt „megünnepelték”. A horvát külügyminisztérium halljában évekig ki volt téve a nyilatkozat másolata. A nyilatkozatban, amit az elnökség elfogadtatott az 1991. júliusában összeülő Küldöttek Országos Tanácsával, értelemszerűen Szlovénia függetlenségének elismerése is szerepelt.[1]
Ez életemnek egy kimagasló politikai győzelme volt. Az elnökségi ülésen elértem, hogy ne hagyjuk magunkat megvezetni Domokos Gézától. Kézbe kell venni a dolgokat.
TKA: Akkor Domokos Géza milyen napirendi pontokat javasolt?
BI: Nem tudom. Talán hat napirendi pont volt. Javaslataiban mindenfélével foglalkozott, olyasmikkel, amelyeket nemzetpolitikai jelentőségben nem lehetett összehasonlítani ezzel a kettővel. Az volt a taktikája, hogy apró célkitűzéseket tűzött az elnökség elé, és azok végigtárgyalása után lehetett jelenteni, hogy eredményes volt a gyűlés, minden napirendi pontot érintettünk, és mindenben egyetértettünk.
(A temesvári Dóm téren Tóth Károly Antallal, a fotót Borbély Szilárd készítette az én gépemmel.)


[1] Lásd ehhez: Az RMDSZ Országos Elnökségének 1992. január 16-i nyilatkozatát Szlovénia és Horvátország önrendelkezési jogának tiszteletben tartásáról, melyben a testület hivatkozik az 1991. július 6-án a KOT ülés nyomán kiadott állásfoglalásra, mely „síkraszállt Szlovénia és Horvátország önrendelkezési jogának, s az ebbôl fakadó függetlenségének tiszteletben tartásáért.”  (Szabadság, 1992. január 17.)

No comments:

Post a Comment