"Lényeglátó, tántoríthatatlan, következetes nemzetstratéga" báró Atzél Ferenc írása Borbély Imréről

Apám halála után néhány nappal, olvasva a megannyi méltató részvétnyilvánítást merült fel bennem az a gondolat, hogy megszerkesztek egy emlékkötetet, melybe barátainak, harczostársainak visszaemlékezéseit gyűjtöm egybe. Ezen írásoknak a blogon is helye van.

A szövegeket szerzőik névsorának megfelelő sorrendben adom közre.

Álljon itt elsőként báró Atzél Ferenc írása.

(A képet jómagam készítettem a Bajai Halászcsárdában, 2009 nyarán. A szerző nagy rajongója a halászlének és a halételeknek, akárcsak a képeken látható asztaltársai.)

Borbély Imre lényeglátó, tántoríthatatlan, következetes nemzetstratéga volt

Vannak olyan barátságok, melyeket nem kell naponta megerősíteni, vagy de még időnként sem feltétlenül. Ezek természetes, magától értődő kapcsolatok, amik az első pillanattól kezdve élnek, léteznek.

Nem kell őket „felmelegíteni”, hogy akár az egyik, akár a másik fél érezze, hogy az működik. Akármennyi idő is telik el egy-egy személyes találkozótól, nem kell témát keresni, hogy a diskurzus beinduljon. Az úgy indul, mintha az előző nap, vagy akár pár órával azelőtt szakadt volna meg. A hullámhossz azonos, a lényeges kérdésekben teljes az egyetértés.

Ilyen volt Imrével való barátságom is. Jó volt tudni, jó volt rá gondolni, hogy van valaki, aki a nemzetet érintő kérdésekben megalkuvás nélkül azt az elvet követi, amit saját magam is, s hogy ezekben a kérdésekben tántoríthatatlan. Nagyra becsültem széleskörű műveltségét, főként nemzetstratégiai kérdésekben. Hihetetlen tájékozott volt – lett légyen szó Clausewitzről, Görgeiről, vagy akár Szun-ce-ről, de a mai életre, vagy akár korább időszakokra vonatkozó tűpontos elemzései kibirták a legszigorúbb kritikát is.

(Ezt a fotót értelemszerűen apám lőtte rólunk, jó pillanat volt.)

Írásaival, írásaiban nem „nettkedett”, hanem azok logikus, világosan érthető stílusával cáfolhatatlanul haladt előre.

Nem akarom munkáit, munkásságát sorolni, azt megtették, s majd még megteszik nálam avatottabbak.

Kedves, közvetlen, megnyerő barátságos énje, mosolya szinte mindenkit levett lábáról. Az ún. rendszerváltás óta, jelenlegi határainkon belül s kívül regnáló, őt ismerő politikusok, döntéshozók megbocsáthatatlan bűne, hogy személyét mellőzték, véleményével, írásaival nem foglalkoztak az azokat megillető fontossággal. A magyar kül- és belpolitikát irányító stratégák között lett volna a helye, jóllehet ilyen társaság a mai nagy magyar dagonyában nem létezik.

Nem akarok túlzásba esni, de az ilyen s hasonló emberek véleményét fontos nemzetstratégiai kérdésekben ki kellett volna kérni, s azt nem lett volna szabad megkerülni. Széles skálán mozgó eseményekről alkotott véleménye nem olyan volt, mint a sajtóból, televízióból naponta zuhatagként ömlő öncsinált „politológusok”, „kommunikáció, média és ruhatár” szakon végzett „szakértők” semmit nem érő, önmutogató, bájolgó bölcsességei. Írásainak, szavainak lényegre törő feszes stílusa élesen elüt a mai semmitmondó, l’art pour l’art szómenéstől.

Érdemei sorolását, méltatását oldalakon keresztül, vég nélkül lehetne folytatni, de az sem mutatná azt a veszteséget, amit korai halála nem csak családja, barátai, vagy az egész nemzet számára jelent.

Olyankor, mikor nem csak egy jóbarát, hanem egy értékes magyar ember is távozik, minden szó kevés, ugyanakkor sok is.

(Apám az elmaradhatatlan birspálinkával. Saját fotó.)

Számomra hiánya, a veszteség nagyobb, mintsem azt bárki is gondolná!

Az űrt, amit maga után hagyott, nem lesz, ki betöltse.

báró Atzél Ferenc