Benyhe István: „Vonítsatok kutyák, farkas halt meg az éjjel” (Borbély Imre emlékére)

Benyhe Istvánt, Orbán Viktor egykori személyi titkárát, majd egészségügyi államtitkárát a Századvég Politikai Főiskolán ismertem meg 1996 őszén. Pezsgő vitákat folytattunk eszmékről, értékekről, nemzeti sorskérdésekről, véleményt cseréltünk borokról, könyvekről, pártokról.

Kapcsolatunk az idők során barátsággá nemesedett, mely minden valószínűség szerint végig kíséri maradék életünket.

István olyan mély gondolkodású, nemzetéhez hű magyar ember, akit első adandó alkalommal bemutattam apámnak, aki nagyon hamar szívébe fogadta és ott is őrizte haláláig.  

Alább Benyhe István Borbély Imrére emlékező sorait olvashatjátok.

Benyhe István:

„Vonítsatok kutyák, farkas halt meg az éjjel”

A Századvég Alapítvány politológus képző tanfolyamán igyekeztem ismereteket szerezni a rendszerváltás utáni politikában való részvételhez. Önkormányzati képviselő voltam és nem akartam felkészületlenül ellátni a megbízatásomat. Az akkor még Benczúr utcai intézmény osztálytermében egy hosszú téglalap alakú asztalt ültünk körbe, az asztalfőn éppen Dénes Iván Zoltán előadó beszélt Isaiah Berlin: „Az emberiség göcsörtös fája” c. könyvéről, amelyet ő lektorált. A fejtegetést hallgatva a mellettem ülő Ferencz I. Szabolccsal néhány cinkos, sokat sejtető mosolyt váltottunk, majd a szünetben Szabolcs bemutatott egy fekete göndör hajú srácnak, Borbély Zsolt Attilának, aki az asztal túlsó felén, tőlünk jó távol, az előadóhoz közel ült.

Hát, valahogy így kezdődött az ismeretségem a Borbély családdal, amely egybeesett az 1994-ben a rendszerváltó pártok által elveszített választások utáni korszakkal, az MDF belső repedezésével, a KDNP szinte széthullásig menő belső eróziójával és a Fidesz erőgyűjtésével, a kisgazdák nehezen értékelhető hullámzásaival. A Századvég esti iskolája az órákon kívül nagy viták, véleménycserék és tervezgetések színtere lett, amely természetesen vezetett bennünket – kezdetben az órák után, később már néha hétvégén is – valami nyilvános helyre, ahol szigorúan fakultatív és kényszermentes poharazgatás mellett vitattuk a bennünket összehozó és egész életünkre meghatározó érdeklődésünk tárgyát: a magyar nemzet sorsát, megmaradását, boldogulását, esélyeit, megismerhető tévútjait.

A Századvégen megismert emberek az útkereső Magyarország szinte minden politikai és vallási irányzatát lefedték, így akik oda jártak, ma is elmondhatják, hogy azóta sem voltak együtt annyi különféle beállítottságú, és ma már talán egymás fizikai közelségét is elviselni képtelen emberrel. Akkor még a jó szándék, a tenni akarás, a tudásvágy és gyakran a megszerzett ösztöndíjas lehetőség hozta össze a fiatalokat. Naiv nyíltsággal hallgattam szinte minden fejtegetést, és mindenről és mindenkiről jó szándékot tételeztem fel. Mélyen meg voltam győződve, hogy a velem egy padban ülő egyet nem értők is jót, sikert és gyógyulást kívánnak a magyar nemzetnek, csak éppen más receptet kínálnak ugyanannak a célnak az eléréséhez.

Ezt próbáltam Borbély Zsoltnak is fejtegetni egyszer, amikor egyik ellenérve úgy hangzott: ezt Imre pontosan, tapasztalatból tudná neked cáfolni. Először – bevallom – fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet a hivatkozott Imre. Eltérő családi hagyományaink okán nem feltételeztem, hogy saját apjára utal a keresztnévvel.

Borbély Imre nevét, mint érdeklődő Századvég-hallgató és újságolvasó ember, jól ismertem, de mindaddig nem vontam párhuzamot csoporttársam és a volt RMDSZ-képviselő között. Apa és fia először egy közös vendéglői baráti találkozón ült velem egy asztalnál, talán 1997-ben a Hegedüs Gyula utcai Simon pincében. A hátteret egy hatalmas, fél falat betöltő, ólomüvegből és kovácsolt vasból készült Nagy-Magyarország térkép alkotta, amely előtt legalább húszan szorongtunk. Borbély Imre szálkás kemény arca, mélyen ülő gombszeme, határozott kerek mondatai furcsa ellentétben álltak a vele vitatkozó lágy, savószemű, keletiesen gesztikuláló és nem csak okoskodó, hanem nagyon okos és tájékozott Timkó Ivánnal. Engem egészen lebilincselt a két különböző ember, teljesen különböző érvelése, megközelítése, ahogyan akkor éppen a románság eredetével kapcsolatban vitatkozott.

Minden állítás mély és igaz volt, ahol csak vélelmeztek valamit, azt megmondták, de egészében nagyon jól kijött a két ellentétes karakter. Attól kezdve, ha gyakran nem is, de állandó kapcsolatban álltam Borbély Zsolttal és Imrével. Kezdetben kicsit furcsálltam Zsolt egyre erősödő gasztronómiai érdeklődését. (Mert én, mint afféle középpolgári csemete, akit gyerekkorától arra tanítottak, hogy mindent meg kell enni, nem válogatunk és nem pazaroljuk az ételt, kenyeret nem dobunk ki, ezt nem tartottam fontosnak, hanem csak valami hobbinak.) Nem ismertem fel idejében, hogy olyan területre talált, amely nemzetstratégiai szempontból is meghatározó lehet.

Imrével beszélgetve ébredtem rá, hogy a magyarságot a tájhoz és önmagához képest is mennyire átalakította a fok-gazdálkodásról és a legeltetésről való áttérés a gabonatermelő szántóföldi gazdálkodásra. Életmód és politika, gazdálkodás és területhasznosítás, demográfiai helyzet és a gazdaság alapjai, a táplálkozási struktúra a bennünket érdeklő politikai felépítménynek olyan mélyszerkezetre is ható alapjai, amelynek végiggondolására sem addigi olvasmányaim, sem a Századvég tananyaga nem adott alapot, kellő kitekintést.

A Simon pince Törzsasztalánál lazán és kötetlen formában nagyon sok minden szóba került, mindenkit feltöltő szellemi táplálékot jelentett a sok termékenyítő vita, személyes beszámoló, vagy éppen az aktuális helyzet értékelése. Ez a kezdetben érdeklődési, de lassan barátivá alakuló kör - a tagság nagy részének erdélyi kötődése okán - különösen figyelt az egész Kárpát-medencére, elsősorban az elszakított részek magyarságára. Ebben Imre megkerülhetetlen szakmai és emberi tekintély volt. Az én ismereteim itt eltörpültek, bár családom egy részének Dél-erdélyi, orsovai származása miatt olykor arra a területre is igyekeztem figyelmet irányítani.

Aztán be kellett látnom, hogy az ottani magyarság szempontjából a lényeges dolgok valóban a Partiumban, Kolozsvár környékén, a Székelyföldön vagy Brassóban, és csak elvétve a szórványban történnek. (Mellesleg Orsova már nem is szórvány.) Amikor Imrének felvetettem a dél-erdélyi kérdést, nagy meglepetésemre nem intett le, hanem abból kifejtve mutatta be, hogy az RMDSZ valódi célja nem összmagyar képviselet, nem a lehetséges területek lefedése, hanem a tömb magyar vidékre támaszkodva folyamatos alkupozíció biztosítása a maga számára. Fontosabb neki a politikai entitás, mint a magyar nemzeti érdek.

Meghívott egy baráti találkozóra is, amely emlékeim szerint Temesváron volt. Akkor már az első Fidesz-kormány Miniszterelnöki Hivatalában dolgoztam, ennek ellenére nem gondoltam, hogy mérlegelnem kell a meghívás elfogadását. Az akkori magyar lehetőségeket, történelmi előképeket és a Koppány óta a magyarságot kísérő kettősséget próbáltam bemutatni, amely figyelembevételt követel minden nemzetpolitikát tervező számára.

A kuruc-labanc, royalista-republikánus, urbánus-népies, konzervatív-liberális, ilyen-olyan-amolyan barát, nacionalista-internacionalista stb. párhuzamok kísérik történelmünket, ráadásul úgy, hogy a régi viták (noha van hatalmi győztes) eldöntetlenek maradnak, búvópatakként elkísérnek és kikövezik a magyar esélytelenség útját. Mondandómat Szekfű Gyula „Három nemzedék” c. művének parafrázisaként adtam elő. Imre nagyon kedves szavakkal köszönte meg az előadást és nyilvánosan is kiemelte, hogy a magyar mellényt alulról kezdve kell újragombolni. Zrínyire (Török áfium…) és 1848-ra hivatkozott (önálló Honvédség megteremtése), amikor korszerű formában levezette, hogy egyedül a magyar önerőre támaszkodás adhat valami kibontakozási esélyt, mástól (NATO-tól, EU-tól, utódállamoktól) semmi jót nem várhatunk, hiszen (történelmi léptékkel) a magyaron kívül mindenki csak a maga érdekeit nézi; már annak is örülnünk kell, ha a mostani helyzetünk nem romlik.

Ma, amikor visszagondolok erre a beszélgetésre, eszembe jut, hogy fia, Zsolt, amikor néhány hete felkért rá, hogy írjam meg Imréről az emlékeimet, kiemelte, hogy apja kétszeresen is igazi 48-as volt. 1948-ban született és haláláig meg nem alkuvó módon a magyar nemzet magára találásának nagyszerű példáját látta a szabadságharcban. Imre személyesen is megvívta a maga szabadságharcát, ott állt a magyar önérdek-érvényesítés frontvonalában, küzdött a román parlamentben és közben az általa is kidolgozott társnemzeti stratégia kézen-közön kiüresedett, a hátországa elárulta, vagy csak nem támogatta? Ez már megítélés kérdése, de végső magára hagyatása teljes volt.

Imre messzebbre tekintett, mint sok nemzettársa, akiknek tudati horizontja a Ceaucescu-rendszerben alakult ki, a nemzeti célok számára fontosabbak voltak, mint a pillanatnyi taktikázás, és mivel misztifikálta is a kérlelhetetlen alapállást, még ott sem tudott rugalmasságot mutatni, ahol talán megengedhető lett volna. Vagyis igazi magyar volt. Rákóczira emlékeztet, aki utolsó leheletéig küzdött a felismert igazságért, míg azt kellett látnia, hogy pillanatnyi távollétét bajtársai békekötésre használták fel a háta mögött. (Történelmi kérdés, hogy az jó vagy rossz béke volt-e, a lényeg, hogy a harcot a taktikázás, a mérlegelés dönti el, vagy pedig az igazság és a fegyverek.) Imre arra született, hogy vagy győz, vagy elesik az első sorban. Nem volt fegyveres harc, így elesése sem hősi halál volt, hanem ugyancsak Rodostót idéző temesvári politikai száműzetés, amelyben meglátásait, ismereteit, előérzeteit és a magyar esélyek teljes áttekintését igyekezett átadni a következő generációnak. Talán az egyetlen holisztikusan gondolkodó magyar politikus, aki nyelvtudása révén ismerhette, és igazán mélyen ismerte is a német gondolkodást, politikai valóságot, a németség háborút követő lelki és tudati erózióját.

Egyszer a temesvári családi ház polgári szolidságot sugárzó ebédlőjében Zsolt a kredencen álló borválasztékból bőséges bemutatót tartott nekem. Talán ez, a bor volt az a kapocs, ami által a kezdeti gasztronómiai idegenkedésemet legyőzve Zsolt borászati alámerülésének feltétlen híve lettem. Hosszú évtizedek óta foglalkozom borral hobbi szinten. A Villányi Borőrök Rendjének tagjaként ez kötelességem is. Hamvas Béla írásaiban hamar közös nevezőt találtam Zsolttal, Imrével. A barátságot sosem lehet csak egy adott szűk gondolati mezőn legeltetni. Annak tágabb horizont kell!

A bor, a történelem, a politika, a magyar élet, zene és művészet, a filozófia mind, mind szélesítette a keretet, amelyben Imre világom biztos pontjává vált. Családi örökségének visszaszerzése és megóvása pedig szinte szóról szóra egyezett saját rendszerváltás utáni hasonló erőfeszítéseimmel. Vagy négy éve történt, hogy az EMI tábor szervezése során Imre és Zsolt a Balaton-felvidékre utazott, hogy Szeremley Huba borajándékát elszállítsák Erdélybe. 
(A Szent Orbán vendéglőben 2009 nyarán Szerelmey Hubával, Benyhe Istvánnal és Zsuzsával)

Huba akkori otthonától néhány percre, Nemesgulácson van takaros parasztházam. Boldog voltam, hogy egy éjszakára legalább vendégül láthattam őket. Az egyszerű parasztvacsora, a válogatott finom pálinkák és Huba bora azóta is feledhetetlen estét, hajnalt okozott nekem, és bizony nagyon hiányozna az emléke, ha akkor éppen ezt nem tudjuk megszervezni. 

(Istvánnál Nemesgulácson)

Ahogy csapongok az emlékek között, megrendülök, hogy öt évnél is hosszabb külszolgálatom alatt alig találkoztam Imrével, Zsolttal, a Simon pince Törzsasztalának egykori tagjaival, vagyis azokkal, akik valamikor iránymutatók voltak munkámban, életemben, olykor írásaimban. Már régen nem tudok a Zsolt által precízen rendezett borkóstolókra járni, a Magyarok Háza és az Imre életében sokáig egyedüli elfogadó szervezetet jelentő Világszövetség is lassan elmerül más aktuális és fontos dolgok tengerében, és mintha csak a Y generáció tagja lennék, csupán az internet köt a saját világomhoz.

Zsolt azonban szerencsére nem csak a boros és konyhai ügyekben precíz, hosszú évekkel ezelőtt, talán a törzsasztal lassú légiesedését látva internetes levelezőlistát teremtett a törzsasztal, a baráti és hasonló érdeklődési kör tagjai számára. Megszületett a Nemzetpolitika levelező lista, amelynek segítségével a szellemi közösség továbbra is eleven maradhatott. Imre, jelentkező betegsége miatt is, inkább csak a leglényegesebb kérdésekre reflektált, de élete végéig figyelemmel kísérte az ott folyó gondolkodást. Valójában a személyes találkozások hiánya érlelte meg bennem (is), hogy listatalálkozót kellene tartanunk, ha lehet, tematikust. Madridból szerveztem, hogy lakásomban fogadnám a lista vakmerő és találkozni kész tagjait.

Azóta is hálás vagyok a Sorsnak, hogy Imre, betegsége ellenére úgy döntött, hogy vállalkozik az útra, és otthoni irodája erőgyűjtő rejtekében készül a lista számára tartandó előadására.

(Borbély Imre beszél a nemzetpolitika listatalálkozón)

A tagság ott szorongott a nagyszobában, és azt hiszem mindenki számára felemelő és kedves emlék maradt, nekem pedig utolsó személyes találkozásom Imrével itt, a Földön. 

(A listatalálkozó aradi illetve Arad környéki tagjai, Nagy István, Lajos Árpád és Csönge Brády Zoltánnál, a Kapu szerkesztőségében)

 (Lajos Árpád, Brády Zoltán, Vincze Gábor és Borbély Imre a Kapu kapujában.)

Nagyon szerettem volna, ha Zsolt születésnapján Imre is ott van Aradon, amikor néhány listataggal oda tudtunk menni Zsoltot felköszönteni. Sajnos akkor már erre nem vállalkozhatott. Zsolttal elküldtem a frissen megjelent könyvemből egy dedikált példányt neki, de már arra sem jött válasz. Megértettem, hogy ő már nem könyvek által és homályosan, hanem a rövidesen színről színre látó férfi szemével szemléli a világot, készül egy találkozásra, amiben mi már csak részvéttel, imával, lelki erősítéssel segíthetünk neki.

Halálhíredet Imrém, fiadtól, Zsolttól tudtam meg, a Nemzetpolitika listáról. Számítottam rá, de mégis teljesen letört. Végigpergett előttem az a közel három évtized, amióta ismerlek, amióta tudok rólad, megértem tetteidet, azokat is, amiket nem helyeseltem. Talán te is érezted, hogy van körülötted egy maroknyi csapat, amely nem elvenni, hanem adni akar, amely nem a körülményekhez igazítja a véleményét, és nem politikai széljárás szerint gondol az élőkre és az éppen eltávozottakra. Az igaz élet, az igazság követése segít az élőkön. A holtak hosszú láncban állva, a történelmünk előtti időktől kezdve tartják és megtartják az élőket. Így nincs gyenge élő és értelmetlen halott. Imre, köszönöm, hogy éltél, hogy ismerhettelek és gondolataid, harcod példája megtartó erő lehet. Gondolataiddal tovább is jelen leszel az életünkben, lehet, hogy azok továbbra is termékeny vitáink alapjai lesznek, de azokban a vitákban te már másképp fogsz érvelni, pedig továbbra is köztünk vagy, kérdezel, felvetsz, mutatsz és ezzel te is ott állsz a bennünket megtartó láncban.

Isten veled barátom!

Imre halálhíre másnapján, szomorúan és vigaszt vágyóan szétnéztem a magyar sajtóban. Sokáig lapozgattam keresőn és csalódottan a virtuális és nyomtatott világban. Aztán félig bódultan, nem is tudom hogyan, mint valami túlvilági hang, a Dzsungel könyvéből belém hasított egy sor Akela haláláról.

„Vonítsatok kutyák, farkas halt meg az éjjel.”