1996
nyara volt az RMDSZ alapvető politikai irányváltásának időszaka, melyre
ráadásképpen súlyos árnyékot vetett a magyar érdekek félreseprésével elfogadott
magyar-román alapszerződés. (Az alapszerződés ellen még olyan, közismerten
baloldali közírók is tiltakoztak, mint Méray Tibor, aki feszes logikával,
igényes megfogalmazásban, több szempontból is bebizonyította, hogy a határok
békés megváltoztatásának jogáról lemondani micsoda abszurdum. Vagy Révész
Sándor, aki „pusztító cinizmusnak” nevezte a dokumentum aláírását és az 1988-as
Grósz–Ceausescu találkozóval állította azt párhuzamba.)
Az
RMDSZ ezen a nyáron állított első ízben elnökjelöltet a román választásokon
Frunda György személyében, aki az erdélyi magyarság jogos követeléseinek
ismertetése és a hivatalos autonómia-program képviselete helyett arra élezte ki
kampányának fő mondanivalóját, hogy mennyire előnyös lesz majd nekünk, ha az
RMDSZ kormányra kerül és kormányzati pozícióból fogja majd képviselni az
erdélyi magyarok érdekeit. Nota bene: ekkor még Iliescuéknak állt a zászló,
majd’ mindenki az ő győzelmüket jósolta. (Markó Béla ennek dacára később egy
interjúban tagadta, hogy az utódkommunistákkal is kormányra léptek volna, holott
ő maga nyilatkozta ezidőtájt, hogy csak és kizárólag a szélsőséges soviniszta
pártokkal kizárt az együttműködés és hogy az RMDSZ illetve a PDSR programjában
sok közös pont van.)
1996-ban
állt az RMDSZ neptuni pályára, aminek lényege, hogy de facto feladja a távlati
célt, az autonómiát, sutba vágja a brassói programot, lemond az önálló
külpolitika eszközéről (azt később Markó Béla is elismerte, hogy a kormányzati
szerepvállalás összeegyeztethetetlen az önálló külpolitikával), hitelesíti a
román kormány magyarellenes kurzusát, cserébe néhány miniszteri és államtitkári
székért illetve némi eredményként kommunikálható, létünk alapjait, közjogi
státuszunkat nem érintő engedményekért.
Ebben
az időszakban került megrendezésre a rendszerváltás utáni második „szárszói
találkozó”, ezúttal Budapesten, a Testnevelési Főiskolán.[1]
Borbély Imre is meghívást kapott az eseményre.
Ott
megtartott előadásának szerkesztett változata alább következik.
(BZSA)
Euro-atlanti
integráció - magyar integráció
Az 1989-es
drámai változások térségünket az új lehetőségek, az új rendezőelvek mentén
lehetővé váló struktúra-változások térségévé tették. A bipoláris, erősen
ideologizált politikai erőtér eltűnése elősegítette a nemzeti, vallási,
mentalitásbeli régi keletű erővonalak, ellentétek újbóli megjelenését - de meghozta
a valódi érdek- és értékközösségek, szövetségek létrejöttének esélyét is.
Térségünket sem hagyják immár érintetlenül a planetáris megatrendek, a
gazdasági és kulturális törvényszerűségek. Így szűkebb régiónk fejlődésvonalában
egyaránt észlelhető mind a felaprózódás, mind pedig az új egyesülés, új
integráció tendenciája.
A két
ellentétes irány harmonizálása a szubszidiaritás elve alapján válik lehetővé. A
vázolt struktúraváltás elsősorban a nemzetállam szuverenitásának rovására megy
végbe, mely mind alapjában, mind pedig csúcsain új erőknek kell, hogy teret
engedjen.
Másfelől
éppenséggel az eddig viszonylagos külső és belső stabilitást nyújtó
nemzetállami struktúrák eróziója indukálja az etnicitás reneszánszát. A
nyelvi-kulturális közösségek fokozott mértékben öntudatosulnak. Felismerést
nyer a kulturális sajátosságok, a nemzet-specifikus értékek védelmének
szükségszerűsége, ugyanakkor teret hódít az a felismerés is, hogy az egyén nem
pusztán kulturális értékeit, hanem anyagi érdekeit is közösségben jobban tudja
megvédeni. S ez nem véletlen, hiszen a nemzetállamok éppenséggel az
öntudatosult nyelvi-kulturális közösségek közös érték- illetve önazonosság-védő
politikai igényéből születtek - a nemzetállam gyengülése újból működésbe hozza
létrejöttének mozgatórugóit.
A magyar újraszervesedés a realitások
figyelembevételével az európai integráció alapvető rendezőelvének megfelelően,
önálló-együttműködő nemzetrészek kialakításával, a határokon túlnyúló
gazdasági, kulturális és politikai struktúrák létrehozásával képzelhető el.
A
magyar megmaradásnak és gyarapodásnak előfeltétele az egyes nemzetrészek
szabad, autonóm fejlődése. Az egyes nemzetrészek kooperatív, önerősítő
kapcsolatrendszerének kialakítása, a magyar-magyar
integráció jelenti a Kárpát medence magyarságát érő kihívásokra adható
egyetlen időtálló, stabilizáló, és az egész térség gyarapodását, harmóniáját
szolgáló választ.
Mi
magyarok mindezeknek megfelelően kétfajta integrációban vagyunk érdekeltek: az általános euro-atlanti integrációban és
a már vázolt, egyedi magyar-magyar
integrációban. Esetünkben a két
integrációs folyamat nem ellentételezi, hanem ellenkezőleg, feltételezi egymást.
Ennek dacára a mindkét integráció valós megalapozása szempontjából káros
alapszerződések megkötői azt sugallják, hogy az euro-atlanti és a magyar
integráció egymást kizárja vagy legalábbis a két kívánatos fejlődési irány
divergenciát mutat.
Görögország
EU és NATO tagsága, Ciprus Euro-atlanti integrációs helyzete, Törökország
NATO-tagsága ékes bizonyítékai annak, hogy a jószomszédi viszony nem előfeltétele az integrációnak. Még
kevésbé lehet bármilyen alapszerződés garanciája
a jószomszédi viszonynak, az ukrán-magyar, szlovák-magyar és a román-magyar
alapszerződés a legkevésbé. Az említett szerződések aláírói ugyan az általuk
uralt médián keresztül régmúlt békekampányokat idézve páratlan energiával és
következetességgel sulykolják a nyugati elvárások ködképét, de elmulasztottak
egyetlen idevágó hivatalos megnyilatkozást felmutatni, mely integrációs feltételként jelölte volna meg az
alapszerződések megkötését.
A
román-magyar alapszerződés aláírása az euro-atlanti integráció szempontjából
még külön is indokolatlan, hiszen a szlovák-magyar szerződés megkötése és
áldatlan hatása még az egyes nyugati külügyminisztériumokban valóban létező
illúzió-táplálókat is kijózanította.
A
kezdeti alkuhelyzetből, amelyben a magyar kormány a határok békés jövőbeli
módosíthatóságáról való magyar lemondást a számbeli és politikai kisebbségben
élő magyar nemzet-részek emancipációjához, önállósodásához köthette, a magyar fél minden lényegi pozíciót feladott.
Ha tehát a magyarságot semmilyen érdek nem fűzte a szerződés megkötéséhez,
akkor miért egyoldalú magyar kompromisszum útján, miért egy leköszönő
kormánnyal való megegyezés eredményeképpen jött létre a dokumentum és miért
éppen Temesváron írták azt alá? A válaszadást egy másik kérdés könnyíti: kinek az érdeke valójában e paktum
megkötése?
Mindenekelőtt
a Romániában uralkodó neo-kommunista hatalmi elitnek használt az aláírás ténye,
időzítése és helye, most amikor a parlamenti- és elnökválasztás előtt a népszerűségi
indexe vészesen csökkent.
Az
Egyesült Államok is elnökválasztás előtt áll. Ők nem érdekeltek a Közép- és
Kelet-Európai térség destabilizációjában. A State Department elemzői is tudják,
hogy Iliescu bukása magában hordozza az ország politikai rendszerének
destabilizációs veszélyét. Az 1989-es puccs központi alakjának, Ion Iliescunak
valamint az őt pozícióba segítő hatalmi konglomerátumnak a felelősségét az
1989. december 22.-e utáni vérengzésekért a román ellenzéki sajtó
következetesen felemlegeti. A ’89-es puccsot vezénylő főtisztekből álló klikket
mindeddig nem vonták felelősségre, sőt tagjai közül többen előrébb léptek a
ranglétrán. Minden jel arra utal tehát, hogy a jelenleg hatalmon levők számára a hatalmon maradás egyben a büntetlenség
záloga. A demokratikus elkötelezettségű ellenzéki pártokat tömörítő
Demokratikus Konvenció győzelme esetén tehát a hatalom várományosai vagy büntetlenséget biztosító paktumot
kötnek, melyben megígérik, hogy nem firtatják a ’89-ben történteket, vagy pedig a sarokba szorított bűnszövetség
puccsot hajt végre. Ennek legvalószínűbb formája a vásárhelyi véres március
forgatókönyvének újrajátszása: az ország több nagyvárosában a nemzetek közötti
feszültséget a robbanásig szítják, majd mesterségesen addig növelik a káoszt,
amíg a lakosság nagy többsége már őszintén fogja üdvözölni a statáriális
intézkedéseket, az újabb puccs szervezőit, akik "megmentik a hazát",
"a térség stabilitását" - no meg saját hatalmukat.
Meg
kellett tehát erősíteni a jelenlegi neokommunista hatalom választási
pozícióit, pozitív dimenziót adva az
egyébként szinte kizárólag negatív elemekből építkező kampányának. Erre pedig
kiválóan alkalmas volt a Temesváron megkötött román-magyar alapszerződés,
hiszen egyszerre sikerült megalázni a magyar diplomáciát s így a Funar-féle
elvakultságtól mentes nemzeti szavazótábort megnyerni valamint ezzel egyidőben
az ország európai integrációjának elősegítőjeként tündökölni. Az alapszerződést
"biztos, ami biztos" alapon kellett megkötni, hiszen a média
birtokában amúgy is komoly eséllyel rendelkezett Iliescu pártja, arról nem is
szólva, hogy az ellenzék győzelme esetében is a bizantin-ortodox kultúrkör
sajátosságainál fogva - ahol a paktumkötés a regula, az elvhűség pedig a
kivétel - a színfalak mögötti kiegyezésnek lett volna nagyobb esélye a puccsal
szemben.
Ez az
egyetlen racionális magyarázata a szerződés időzítésének és a helyszín megválasztásának.
A jelenlegi magyar külpolitikai vezetés tehát mind a nemzet-, mind a szűk
értelemben vett országérdeket közép- és hosszútávon feladta egy magyarellenes,
bűnös román hatalmi elit hatalmon maradásának elősegítéséért, annak ellenére,
hogy a másik fél imént vázolt megszorultsága miatt kitűnő alkupozícióban volt.
A Horn-kormány nem úgy viselkedett, mint
egy szuverén ország végrehajtó hatalmának csúcsszerve, hanem mint idegen
érdekek szolgai érvényesítője.
Az
önkéntelenül is felvetődő miértre a
válasz a privatizációs törvények előtt lezajlott vadprivatizációra, a Kádári,
poszt-kádári nomenklatúra, a gazdasági-, politikai- és média-elit önátmentésére
vezethető vissza. Az akkor létrejött,
mára rendkívüli mértékben meggazdagodott oligarchia
méltán tarthat a nép jogos újraelosztási igényétől. A
"vagyonbiztosítási" stratégiák felölelik a fúziót a globalista
ipari-pénzügyi komplexummal, a figyelem állandó elterelését folyamatos
médiamanipulációval, a kulcspozíciók biztosítását az állami élet főbb
területein, s ma már a törvényhozásban is, és idetartozik az euro-atlanti
integráció mielőbbi és bármi áron való elérése is. Ez utóbbi ugyanis, egy időre
befagyasztaná a belső erőviszonyokat, vagyis a középosztály jelenlegi
pozícióhátrányát konzerválná. A középosztály a ma uralkodó hatalmi oligarchia
természetes ellenfele, hiszen létkényszerből kötődik az ország érdekeihez és
szembeszegül a globalista tendenciákkal.
Az oligarchia a kozmopolitizmus terjesztésében
érdekelt, a középosztály viszont egy
új, jövőbe mutató nemzeteszmény létrejöttében. Éppen az új nemzeteszmény
térhódítása vonná maga után az újraelosztási igény demokratikus artikulálását,
és számottevő támogatottság elérését a törvényhozásban. Ebben lelheti magyarázatát a
magyarországi nemzeteszmény-ellenes kurzus. Az új nemzeteszmény
létrejöttét határozottan késlelteti, ha sikerül a szétszakított nemzetrészeket
egymás ellen fordítani. Erre az alapszerződés körüli vita rendkívül hatékony
propagandaeszköz. Elég elhitetni a közvéleménnyel, hogy az ország érdeke az
alapszerződések bármilyen formában való megkötése, ezután a nagyobbik nyájat
védendő, a kisebbiket fel lehet áldozni az eurointegráció hipotetikus oltárán. Az oligarchia kifejezetten érdekelt az
alapszerződések létrejöttében, mert az tömeglélektani kihatásainál fogva a
megosztáson alapuló nemzetrontó stratégia egyik leghatékonyabb eszköze.
Erdélyben
a szerződésnek több síkon is igen káros
a hatása.
Az RMDSZ csapdahelyzetbe került,
hiszen a tanügyet a román államhatalom kényére bízó, az egyházi vagyonok
visszajuttatását nem tartalmazó, a kollektív jogokat és a területi autonómiát
tagadó szerződést semmiképpen sem ratifikálhatja.
Ez a Szövetség
kül- és belföldi imázsa szempontjából rendkívül káros, hiszen egy táborba kerül
Funar pártjával. Könnyű lesz majd egyenlőségjelet
tenni a jogot védők és a jogot tiprók közé. Az RMDSZ-n belül megnő a hangja
azoknak, akik szemében az autonómiapolitika nem azonnali közösségépítő akcióprogramot jelent, hanem "megvalósíthatatlan ködképet" s főleg
akadályt a politikai tájbasimulást feltételező egyéni karrier előtt. Ők
legszívesebben egy ideig jegelnék elveinket, programunkat a miniszteri vagy
államtitkári posztokért - hiszen ezek értelmében a Szövetség csak olyan
kormányban vehet részt, mely azonnali hatállyal létrehozza az RMDSZ oktatási
koncepciójának megfelelő anyanyelvű képzési hálózatot, elrendeli az egyházi
vagyonok visszajuttatását, támogatja a parlamentben az RMDSZ közel félmillió
aláírással megerősített tanügyi törvényjavaslatát és amely kormány egy négyéves
menetrend keretében valóra válthatja háromszintű autonómia-elképzelését.
Mivel
egy ilyetén román koalíció létrejötte nem valószínű, a kollaboránsok
retorikájában az autonómia nem szervesen
a mába épülő konkrétumként, hanem távoli
absztrakció képében jelenik meg, amit a román hatalomba való beépülés
illuzórikus rögtöni hasznának mézesmadzagjával ellentételeznek.
Az alapszerződés megkötése tehát azok előretörését
segíti a szervezeten belül, akik a jövőt igyekeznek a máról leszakítani. 1994
óta ez az RMDSZ vonulat egyértelműen maga mögött tudhatta a magyar kormányt. Az
alapszerződés megkötése körüli viták, úgy tűnik, a magyar kormány
"preferenciáit" is átrajzolhatták. Erre utal már most a Horn-kormány
egyik bérszócsövének sikerreceptje, mely annak dacára, hogy mindeddig a pusztán
retorikai szinten autonómia-elkötelezett Markó-vonal volt a favorit, azt
összemosni igyekszik a magyar kormány számára mindvégig felettébb kényelmetlen,
s valódi közösségi önépítést sürgető Tőkés Lászlóval, majd az egész "Tőkés-Markó-Takács
vonalat" a leírandó kategóriába helyezi. Ezek - írja az idézett szerző -
"betöltötték hivatásukat, amíg
mondani kellett rendületlenül az RMDSZ monológot", de "az első igazán politikai döntést igénylő
helyzetben csődöt mondtak".[2] A kívánatos perspektívát pedig a cikk Frunda
György nevével fémjelzi. Frunda György kortesbeszédeinek fő üzenete egy új
RMDSZ-politika megfogalmazásának szükségessége, melynek elsődleges célja a
kormányzati hatalomban való részvétel lenne a
fentebb felsorolt előfeltételek felvállalása nélkül. Az alapszerződés
tartalmának, megkötési módjának, időzítésének és helyszínválasztásának rendkívül negatív társadalompszichológiai
hatása van az erdélyi magyarság körében. Az elhagyatottság, elárultság
érzetéből fakadó meghasonulás következményei beláthatatlanok. Ebben a
helyzetben fokozott szükség van arra, hogy a magyar kormány által feladott
közösség érezze, hogy a jelenlegi kormány demokratikus felhatalmazottsága
dacára nem egyenlő a magyar társadalommal. Hangsúlyozott a felelőssége az
ellenzéki pártoknak, civil szervezeteknek és minden nemzetileg elkötelezett erő-
és érdekcsoportnak, hogy állást foglaljon a kérdésben és azt minden lehetséges
fórumon népszerűsítse.
A román
társadalom és politikai elit konklúziója is kikövetkeztethető. Az alapszerződés
kapcsán a románság nagy része rájöhetett, hogy a Kárpát medencei magyar
politika korántsem olyan egységes, mint ahogy azt eddig feltételezte. Ha pedig
nem egységes, hanem megosztható,
akkor gyenge is és tovább gyengíthető. A bizantin-ortodox
kultúrkörben fokozott jelentősége van annak az egyetemes érvényű
impertívusznak, hogy a politizáláshoz erő
felmutatására van szükség. A magyar kormány magatartása az alapszerződés
kapcsán határozatlanságot, gyengeséget, tehetetlenséget sugallt, arról nem is
beszélve, hogy megbontotta a magyar-magyar csúcson létrejött külpolitikai
konszenzust, meghiúsítva középtávon egy hatékony külpolitikai nemzeti stratégia
létrejöttét. Mindennek várható eredménye
a románság magyarsággal szembeni attitűd-változása és az etnodiszkriminatív tendenciák erősödése.
Mindezeket
figyelembevéve, az RMDSZ mielőbb el
kell kezdje az erdélyi magyar társadalom
önálló megszervezését. Az 1993-as, brassói kongresszuson programba vett
legfontosabb önépítő lépéseket mielőbb meg kell tenni.
Eleddig
az RMDSZ csúcsvezetésének hatalomféltése volt a legfőbb akadály. Most, amikor a
magyar érdekek ellen szerveződött kommunista gyökerű Budapest-Bukarest tengely
a Markó-féle óvatoskodó autonomizmust is elseperni kívánja, az RMDSZ jelenlegi vezetése válaszút elé
érkezett. Vagy vállalja, amit
rábíztak még Brassóban: az erdélyi
magyarság kataszterének felállítását és a belső választások megtartását, továbbá új, az erdélyi magyarság érdekeit jobban figyelembe vevő külpolitikát hirdet, a következőkben
pedig a nemzeti érdekek érvényesítését s nem az idegen érdekek figyelembe
vételét tartja elsőrendű prioritásnak, vagy
eltűnik a politikai süllyesztőben, átadva helyét a kollaboráns-neptunista
vonalnak.[3]
Ez utóbbi, kedvezőtlen alternatíva megvalósulásának esetében az önálló magyar
érdekek mentén gondolkodó és politizáló autonomisták egy alternatív szervezetbe
kényszerülnének tömörülni.
Az új
külpolitikában Magyarország kell legyen az első számú célország. Itt egyszerre
tudjuk a külpolitikai kapacitásunkat növelni, és állandó hatáskifejtéssel
valamint az új helyzetre épülő új koncepcióval tevékenységünket hatékonyabbá
tenni. Fel kell adni a magyarországi
politikai erőkkel szemben az egyenlő távolság tévesnek bizonyult elvét és
egyértelmű szövetségre kell lépni a nemzet érdekeit védő erőkkel. Minden
eszközt megragadva terjeszteni kell a magyar integráció gondolatiságát, és
bontani az idegen érdeket szolgáló téveszméket.
A magyarországi nemzeti erők nem
járulhatnak hozzá a román-magyar alapszerződés ratifikálásához. A legfontosabb
pozitív lépés, amit a nemzetileg elhivatott parlamenti pártok tehetnek, a
vázolt nemzetpolitikai stratégia alkotmányos előfeltételeinek megteremtése. A
hatalmi viszonyoknak köszönhetően egyelőre csak a két legfontosabb célkitűzés,
a magyar-magyar integráció gondolatának, illetve az azt hatalom-politikailag
biztosító tudásközpontú nemzetfejlesztés imperatívuszának felvállalása és
népszerűsítése tűnik reálisan elérhetőnek.
Ez viszont lehetőséget nyújtana a nemzet érdeke szempontjából remélhetőleg
megfelelőbb kimenetelű 1998-as választások után a gyorsított eljárású ilyen
irányú alkotmánymódosításra.
A
magyarság talpra állása és jövőbeni gyarapodása közvetlen összefüggésben van
azzal, hogy a szétszakítottságot milyen mértékben sikerül áthidalni, a belső
gátakat eltakarítani a magyar integrációs igyekezet elől. A közvetlen cél,
melynek megvalósulása kizárólag rajtunk áll, az önállóan szervesedő, fejlődő és politizáló magyar nemzetrészek
intézményesített, a magyar alkotmányban foglalt kulturális egybeforrása,
gazdasági szimbiózisa és politikai együttműködése. Felvetődik a kérdés,
hogy milyen szerep jut az magyar nemzeti integráció kezdeti szakaszában az elszakított
nemzetrészeknek?
Két
évtizede, hogy Kirliani, örmény tudós fényképein láthattuk az élő tárgyakat
övező bioenergia fényudvarát. A legmegdöbbentőbb a kísérletsorozatban az volt,
hogy pl. egy megcsonkított, de még élő
levél Kiriani fényudvara azonos az ép levéltestet körülvevő fényudvarral.
Láthatóvá vált az eredeti alak "emléke". A határon kívül rekedt
nemzetrészek puszta létükkel a teljes nemzettest emlékének hordozói. Ezt az emléket kell az anyaországra
átsugározni.
Mindezt
felismerve azon fáradoznak az ellenérdekelt erők a határon innen és túl, hogy a
magyar nemzet szétszakítottságát végérvényessé tegyék. Ezzel szemben a nemzet
jövőéért felelősséget vállalók a határon túliak fokozott anyaországi
szellemi-politikai jelenlétét kell, hogy szorgalmazzák.
Csak
így válhat ismét eggyé a nemzet.
Eggyé,
erőssé és gyarapodóvá.
Borbély Imre
1996.
szeptember 22.[4]
Budapest/Szárszó
[1] Komoly dilemmát jelentett számomra, hogy utaljak-e egyáltalán
arra, hogy a rendszerváltás után nemcsak a népi gondolkodók rendeztek az
1943-as tanácskozás emlékére nemzetstratégiai konferenciát Szárszón, hanem a
magyar helytartó elit, a globális világhatalom helyi segédcsapata, az országot kis
híján teljes tönkretevő, magukat balra soroló komprádorok is. Sajnos meg kell,
hogy tegyem, miután a sok ember számára irányadó Wikipédiának a Szárszói Találkozóra
vonatkozó szócikke csak és kizárólag ezutóbbit ismerteti, az eredetinek
szócikke sincs (!). Borbély Imre természetesen a népi-nemzeti tábor
felsereglésére kapott meghívást és ott adta elő aktuális nemzetstratégiai gondolatait
és nem a magát humoristának tartó szomorú társadalmi jelenségnek a kertjében.
[2] Az idézett szöveget
Molnár Gusztáv írta. A Romániai Magyar Szó hasábjain jelent meg „Válaszúton az
RMDSZ” címmel, 1996. szeptember 6.-án
[3] Végül egy harmadik
változat valósult meg: Markó Béla szövetséget kötött a neptunistákkal és
lényegében átvette Frunda György programját, az önálló külpolitika feladását, a
román etnokratikus törekvések hitelesítését, a román hatalomnak való
megfelelési igyekezetet. (Lábjegyzet tőlem, BZSA, 2017.-ben)
[4] A véletlen úgy hozta,
hogy Borbély Imre „szárszói” előadásának napja pont 48. születésnapjára esett.
A találkozó
egyébként 1996. szeptember 20. és 23 között zajlott.
No comments:
Post a Comment