“Ki kell törni az öngáncsoló, bűvös körből!”

1996 őszén Németh Tünde nagyváradi újságíró készített egy nagyívű interjút Borbély Imrével a Kapu című folyóirat számára. A beszélgetés nagy része sajnálatos módon ma is aktuális. Ma is ugyanúgy felülről lefelé áramlik a pénz az RMDSZ-szen belül és ma is elsősorban magára költi azt a szervezet és nem nemzetépítő programokra, hogy a nemzeti kataszter rég naftalinba tett célkitűzését ne is említsem.

A tudásközpontú nemzetfejlesztés ma is elsőrendű nemzetstratégiai imperatívusz, akárcsak a szubszidiáris nemzetstruktúra, ami lényegében az egyes kisebbségbe kényszerült nemzetrészek autonómiáját és határokon átívelő magyar újraegységesülést, gazdasági, kulturális, és amennyire lehet politikai reintegrációt jelenti.

“Magyarországon (a kommunizmus idején, megjegyzés tőlem, BZSA) nemzeti érzést és a szabadságvágyat egyaránt elaltatták. Megszűnt a modern nemzetekre jellemző viszonylagos érték- és szóhasználati homogenitás. A magyar társadalom különböző részeiben alapvető fogalmak (mint ügyszeretet, hűség, kötelesség, áldozatvállalás, elhivatottság, közösség, nemzet, nemzeti érdek, haza, patriotizmus, hit) mást és mást jelentenek. Van akinek ezek a fogalmak szentek, fontosak, ugyanakkor sajnos sokakban erős ellenérzést, visszatetszést szülnek. Ez a bomlás tünete. Ezen kell változtassanak a szervesítő algoritmusok, a magyarságon belül fellelhető különböző érték- és szóértelmezési rétegeket egy olyan fokú átjárhatóságra, ha nem is homogenitásra, kell hozni, hogy a közös érdekeket felismerjék és a közös érdekek védelmében a közös értékeket megtalálják. Ez azt jelentené, hogy egy újabb nemzeti szintézis jönne létre, amely immár megfelelne a XXI. század követelményeinek.”- mondja Borbély Imre.

Sajnos, a jobboldali térfélen zajló totális háború nem ebbe az irányba mutat. Ettől függetlenül igaz, hogy

“Ki kell törni az öngáncsoló, bűvös körből!”

(interjú Borbély Imre Hargita megyei képviselővel)

(Fotó: BZSA, fotószerkesztés: Borbély Szilárd)

- Lassan szállóigévé válik Antall József hajdani, zárt körben elhangzott, majd 89/9o-ben beteljesített fogadkozása, miszerint "alábukik és kibekkeli őket". A politikai szerepvállalásra való évtizedes tudatos felkészülésnek köszönhetően Antall József 1989 nyarán már meghatározó formálója volt a magyar átalakulásnak. Első kérdésem az lenne, hogy föllelhető volt-e hasonló tudatos készülés a politikai pályára 1989 előtti életvezetésében?

- Nem készültem célirányosan a politikai pályára, de az 1989 előtti évtizedekben mindvégig számoltam azzal, hogy az erdélyi magyarság történelem- és politikaformáló mozgásterének kitágulásával esetleg közéleti szerepet kell vállalnom. Erre predesztinált közösségcentrikus, katolikus neveltetésem és történelmi, politológiai, szociológiai érdeklődésem  is. Legfőképpen a civilizációtörténet, a mentalitások, kultúrkörök irányából közelítettem meg a létező valóságot. Hogy választott szakmám mégis a reál-tudományokhoz kötött, annak a társadalom-tudományok Ceausescu korabeli kommunista indoktrinációja volt az oka.  

1989-ben, a magyarországi reformfolyamat felgyorsulásának idején lépett a nyilvánosság elé Tőkés László. Az emlékezetes Panoráma interjú legfőbb üzenete - számomra is - az volt, hogy elérkezett a szólás ideje. Azokban a hónapokban néztem át újra mindazon anyagokat, amiket félretettem az elmúlt évtizedben, a társadalomtudományi szakkönyvek mellett többek közt a Der Spiegel, az Economist releváns számait. Többedmagammal feldolgoztuk és rendszereztük a Magyar Rádióból 1988/89 folyamán felvett politikai adásokat. 1989 október végén, november elején eljutottam oda, hogy egy földalatti liberális párt létrehozását tartottam közvetlen célnak itt, Temesváron. Lényegében meg akartam osztani egy baráti körrel mindazt, amit tudtam már a liberalizmusról s amit Romániai vonatkozásairól gondoltam, egyrészt Kantot, másrészt pedig az erre vonatkozó politológiai tanulmányokat, cikkeket olvasva, amelyek a nyugati sajtóból eljutottak hozzám hegymászó és barlangász barátaim által. De a történelem megelőzött, pár hónapon belül már szabadon alakulhattak a legkülönbözőbb ideológiai pártok s a magyarság politikai érdekartikulációja is viszonylag szabad teret kapott.

- Az imént is említette, és barátai előtt is közismert, hogy a liberális eszmekör iránt köteleződött el ebben az említett két évtizedben. Az is köztudott, hogy "keresztény és nemzeti-liberális egységkeret"-ben fogalmazta meg politikai hitvallását. Akkor mivel magyarázza azt, hogy a magyar újságíró-társadalom nagy része mégis a jobboldallal, a keresztény-konzervatív gondolatkörrel hozza kapcsolatba nevét?

-  Ez nagyrészt a magyar politikai eszmetörténeti hagyomány tisztázatlanságának köszönhető.  A magyar szabadelvű hagyomány csakúgy mint a nyugati, alapvetően két, egymással sokkal inkább szembenálló, mint egymást kiegészítő eszmekörből táplálkozik. Az egyik a szerves liberalizmus, az egyént hagyománykötötte lényként, társadalmi, közösségi kontextusban tételező Burke-i, Tocqueville-i gondolatvilág, melynek talán legnagyobb magyar képviselője Széchényi István. A másik a Hobbes-ra visszavezethető, de Locke filozófiájában kicsúcsosodó dogmatikus, sokszor papírszagú, antropológiai optimizmustól fűtött, erőltetetten absztrakt liberalizmus, mely az egyénen és az államon kívül nem enged be semmit az elméleti konstrukciójába. Így értelemszerűen nem tud mit kezdeni pl. az államhatárokkal nem minden esetben egybeeső etnikai határok által kreált problémacsomaggal, egyszerűbben szólva a nemzeti, nemzetiségi kérdéssel. A liberalizmus ezen ága a nemzeti érzületet mint irracionális, potenciális veszélyfaktort kiiktatni igyekszik.  A kétféle liberális hagyomány Magyarországon intézményes síkon, a pártpalettán is artikulációt nyert: a Fidesz a nemzeti kohéziós erők jelentőségét felismerő, a határon túli magyarság érdekeit hangsúlyosan felvállaló politikai erő, míg a Szabad Demokaták Szövetsége az egész nemzeti problematika és általában a hagyományos értékek iránt közömbös vagy azokkal szemben ellenséges.

Ugyanakkor a dogmatikus liberalizmus világmegváltó messianizmusa a szocialisztikus irányzatok indulataival rokonítható. Részben ennek is köszönhető, hogy a magyar pártpaletta újrarendeződése és a belső öntisztulási folyamatok lezajlásával ma az SZDSZ koalícióra lépett az MSZP-vel, a Fidesz pedig az MDF-et és a KDNP-t valamint az MDNP-t tartja potenciális szövetségesnek.

Az SZDSZ holdudvarába tartozó magyar médiaértelmiség, mely finoman szólva túlreprezentált a jelenlegi magyar sajtóban, igyekszik az SZDSZ liberalizmusát "valódi" és egyedül autentikus liberalizmusként feltüntetni. A liberalizmust a konzervativizmussal szemben tételezik, holott a két politikai filozófia szerves együttélését, egymásbaérését mi sem ábrázolja jobban, mint hogy az általam említett organikus liberálisokat az érték-konzervatív ideológiai irányzatok és a  dogmatizmust levetkőzött liberálisok egyaránt magukénak vallják. Tisztán kell látni, hogy a konzervatív politika ma éppúgy elfogadja klasszikus liberális premisszákat, mint ahogy a társadalmi valóságot tudomásul vevő liberalizmus is integrálja a konzervatív értékeket.

Voltaképpen tehát a közösségi problémákkal szemben ellenérzést tápláló magyarországi médiaelit önmagának fenntartott értelmezési monopóliumáról van szó?

Alapvetően igen. A magyarországi média tulajdonképpen egy liberálisra átfestett kommunista sajtó. Ezek az újságok annak idején a proletár internacionalizmus nevében űzték a nemzetellenes politikájukat, Moszkva közvetett irányítása alatt. A Kádár-Aczél féle, a nemzeti öntudatot legyalulni igyekvő és a magyar szabadságvágy elaltatását, "lekenyerezését" célzó politikai kurzus által kitermelt sajtóról van itt szó. Mára a proletár internacionalizmust felváltotta a globalista kozmopolitizmus. Előbbi az orosz imperializmust szolgálta, utóbbi a rendszerváltó országokba 1989 óta betört multinacionális, globalista finánctőke és médiahatalom érdekeit. A szervilizmusra nevelt sajtónak még szempontot sem kellett váltani, csak a nemzeti kohéziót és valós szabadságvágyat lejárató érvpanelek feliratát átcserélni a tudományos szocializmusról a kozmopolita libertinizmusra. Ez utóbbinak egyébként, mint már utaltam rá, annyi köze van a szerves, jobbközép liberalizmushoz, mint az előbbinek modern szociáldemokráciához. Egy ilyen sajtó szemében bármilyen szerves liberalizmus veszélyes, amely a létező társadalmi igényekből a közösség érdekét és értékeit tisztelve és osztva, ezeket a politikai programokba beépítve igyekszik a liberalizmus paradigmáján belül cselekedni. Világos, hogy egy ilyen sajtó éppen ezért a szerves liberalizmust próbálja egybefesteni a jobboldallal, azt pedig a szélsőjobbal, pontosan úgy, mint ahogyan a fasiszták annak idején a szociáldemokráciát próbálták a kommunizmussal összemosni, vagy ahogy a kommunisták ugyanazt a szociáldemokráciát a fasizmussal.

- Ez magyarázatot ad a magyar médiának a torzítására, de mit lehet kezdeni az erdélyi médiával, amiben nem észlelhető ez a liberális átfestés. Kétségtelen, hogy a kommunista beidegződések itt is megvannak, viszont az Ön által említett libertinizmus, a szabadosság sokkal kevésbé hódított teret, és a nyugati fogyasztói társadalom-képlet hagyomány-romboló hatása is sokkal kevésbé érzékelhető. Mivel magyarázható, hogy az erdélyi médiában is ugyanúgy igyekeznek lejáratni a Tőkés László nevével fémjelzett eszmei-politikai irányzatot, mint Magyarországon, jobboldaliként, ultraradikálisként, szélsőségesként aposztrofálják a hozzá hasonlóan gondolkodókat, köztük Önt is?

- Ultraradikálisnak, szélsőségesnek tudomásom szerint engem csak a kormánysajtó, tehát a román sajtó nevez, és azt hiszem, hogy nem érdemes erre kitérni. Ami számunkra fontos, az a romániai magyar sajtó. Két külön magyar sajtóról beszélhetünk Romániában. Az egyik a Ceausescu idejéből átöröklött sajtós gárda által működtetett,  erre szinte teljes mértékben állnak azok a fejtegetések, amelyeket a kádári korszakból átöröklött magyarországi sajtóról szólva megfogalmaztam. Le kell vonni mindenesetre a nemzetellenes komponenst, ami még a kollaboráns magyar sajtóban sem észlelhető.[1] Itt ugyanis retorikai szinten létezik magyar elhivatottság, a labanc szárnyban éppúgy, mint a kuruc szárnyban, míg Magyarországon kimondottan a magyar nemzetérzés és nemzeti kohézió elleni irányultságról beszélhetünk a túlsúlyos szociál-liberális sajtó esetében. Kitapinható viszont a román politikum iránti lojalitás, illetve szervilizmus, ami egyre megy. Ugyanakkor pedig ez a sajtórész egzisztenciájában egyre inkább kötődik az RMDSZ jelenlegi vezetéséhez, így mindinkább annak szája íze szerint ír, s ez sok mindent megmagyaráz.

Romániában egy másik magyar sajtórész is létezik. Én a független romániai magyar sajtóban, amely leginkább Szőcs Géza nevéhez kötődik, de van még néhány objektív sajtótermék, - az újságírók részéről legalábbis - nem olvastam elmarasztaló bélyegeket. Ami pedig a jobboldali eszmevilágot illeti, mint már kifejtettem, a liberalizmus mind gazdasági síkon, mind ideológiai síkon érintkezik ezzel. Másrészről pedig, ha van még egyáltalán a jobboldali címkének stigmatizáló hatása, az az elmúlt negyven év állami propagandájának köszönhető, s középtávon el fog kopni.

- Véleménye szerint negyedik hatalom-e Romániában a sajtó, illetve milyen szerepet tulajdoníthatunk az erdélyi magyar sajtónak a politikacsinálás folyamatában?

- Romániában, akárcsak másutt, a mindinkább információközpontú világban, a totalitárius vagy autoriter, nyers erőre és terrorra alapozott hatalomgyakorlást  egyre inkább a manipuláció váltja föl, tehát a sajtó valóban jelentős hatalom. Ez az egész sajtóra, az erdélyi magyarságot körülvevő egész médiára vonatkoztatható, mely azonban egyáltalán nem homogén. A romániai magyar közösséget ugyanis négy főbb irányból éri médiahatás. Az egyik a romániai román sajtó, a másik az erdélyi “hivatalos”  magyar sajtó, a harmadik az erdélyi független magyar sajtó és a negyedik a magyarországi média, melynek hatása Erdélyben nem annyira egyirányú, mint az anyaországban, hála a DUNA TV-nek. Ezek médiahatások összessége határozza meg nagymértékben az erdélyi magyarság politikai kultúrájának a fejlődését, politikai opcióit és természetes, hogy az e hatások közötti óriási törésvonalak lényeges áttétellel, de lassan levetülnek az erdélyi magyar tömegekre is. Ez nagy baj ugyan, de szerencsére inkább a városi lakosságra vonatkoztatható. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy az erdélyi magyarság erősen kötődik az egyházaihoz. Nem lehet az erdélyi magyarságra nézve érvényesnek tekinteni azokat a szociológiai felméréseket, amelyeket Magyarországon készítenek, ahol egy szekularizált, sőt, vallásellenes többséggel állunk szemben. Ha profánul is hangzik, de Romániában a leghatékonyabb média a szószék. Véleményem szerint az egyházak vannak legnagyobb hatással a romániai magyar tömegekre, s ez a kognitív-pszichés befolyás messze meghaladja a sajtóét. Nem lehet kellőképpen kihangsúlyozni és méltatni azt a pozitív, kiegyenlítő hatást, azt a társadalmunkat a nyugati keresztény értékrend mentén szervesítő építőmunkát, amivel egyházaink közösségünket erősítik, és bátran mondhatom, bizonyos fokig vezetik is.

- Tehát végül is a sajtó mint olyan, a kifejezetten szakmai intézményrendszerként elkülönült médiavilág, ön szerint nem képvisel negyedik hatalmi ágat, vagy egyáltalában hatalmi ágazatot?

- Úgy gondolom, hogy nem helyes negyedik hatalomról beszélni a média esetében, hanem a klasszikus államhatalmi ágak mellett -  a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom mellett - még három hatalmi szférát kell megnevezni: a gazdaságot, a médiát és az egyházakat, mint olyan társadalmi alrendszereket illetve intézményrendszert, melyek a tulajdonképpen hatalmi szférára, a politikai rendszerre s így a klasszikus három hatalmi ágazat tevékenységére is jelentős hatást gyakorolhatnak.

- Az RMDSZ II. Kongresszusán előterjesztett tanulmányában a társnemzeti státuszt jelöli meg mint a romániai magyarság számára elérendő legfőbb célt. Időközben az RMDSz politizálása, a Kolozsvári Nyilatkozatot követően különösképpen, a belső önrendelkezés elve mentén fogalmazódott meg. Az autonómia gondolata bekerült a programba, az RMDSZ áttért az állammodell-elvű önépítkezésre, kidolgozásra került a nemzetiségi törvénytervezet, s mint közismert, és most már az első statutum is elfogadást nyert. Felfoghatók-e az említett mozzanatok úgy, mint a társnemzeti státusz felé tett lépcsőzetes közeledés?

- Igen, teljes mértékben. Hiszen a társnemzeti koncepció abból a nyilvánvaló tényből indul ki, hogy az erdélyi magyarság számánál, kultúrájánál, politikai emancipációjánál fogva, - más mentalitási, gazdasági, szociológiai tényezőket is figyelembe véve - képes arra, hogy megálljon a saját lábán mint önálló nemzet. Ez a felismerés a társnemzeti koncepció alapja. Tehát nekünk nincs szükségünk olyan pozitív diszkriminációra a megmaradásunkhoz, mint általában egy kisebbségnek. Álljon itt ellenpéldaként a bánsági szerb kisebbség: ha ők megkapnák a kulturális autonómia lehetőségét, és ahhoz pusztán azt az adórészt, amit ők befizetnek a tanügyre és a kultúrára, ebből a visszaáramló pénzrészből nem lennének képesek fenntartani egy teljes iskolarendszert, egyetemmel együtt. Tehát többletre, pozitív kivételezettségre lenne szükségük ha identitásukat hosszútávon meg szeretnék őrizni. Az erdélyi magyarság viszont, ha megkapná azt az adórészt, amelyet már így is úgy is fizet a tanügyre és a kultúrára, abból teljes mértékben fenn tudná tartani mind az erdélyi magyar tanügyet, mind pedig a kultúrát. A romániai szerb kisebbség egyértelműen egy bizonyos pontosan meg nem határozható, de kétségtelenül létező küszöbérték alatt van, ezzel szemben az erdélyi magyarság egyértelműen az említett köszöbérték fölött.

A nemzetté válás a XIX. században úgy ment végbe, hogy egy-egy etnosz egészében létrejött az együvétartozás érzülete, valamint az igény arra, hogy ezt az együvétartozást intézményesítse, identitását védje. Az önrendelkezési jog alapján önállóságra, önálló államiságra törekedtek. A nemzettéválás tehát közakarat alapján történik, célja a független államstruktúra elérése.

A társnemzeti koncepció ezzel szemben nem a teljes függetlenséget, teljes szuverenitást s ebből következően az önálló állam megalapítását célozza meg, hanem egy országon belül olyan államstruktúrát, amely részben fedi az állami intézményeket, részben pedig külön áll attól. Tehát részben párhuzamos, részben pedig egyazon államstruktúrára nyúl vissza - mindenféleképpen legfőbb célja az identitáshoz kötött kompetenciák teljes átvállalása, természetesen az ehhez való pénz és szabad döntésjog alapján.

Ha tekintetbe vesszük, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat elvi megfogalmazására alapozva a III. Kongresszus pontosan az államstruktúrát tekintette modellnek az RMDSZ önépítkezésében, akkor világossá válik, hogy az RMDSZ azon az úton halad, hogy nemzeti önkormányzati keretté váljon, amelyen belül artikulálódnak bizonyos politikai áramlatok. Ez teljesen egyezik a társnemzeti koncepcióval. Ugyanígy teljes mértékben harmonizál a társnemzeti koncepcióval a háromszintű autonómia célkitűzés is. Az eddig kidolgozott statutumok is mind ezirányban hatnak. Nem csak Csapó doktor statútum-tervezete, hanem pl. Szilágyi N. Sándoré, mely szinte kimondva, a társnemzeti koncepciót célozta meg statútumtervében.

- A Kolozsvári Nyilatkozatból következő kétféle továbblépési lehetőséget egy 1992 végén kelt, Magyarországon és idehaza is megjelent tanulmányában vázolta föl. Az egyik lett volna az egylépcsős, amiben az RMDSZ lefekteti az összes követelését, és egyszerre valamennyit próbálja kiharcolni, a másik pedig a lépcsőzetes - amelyre lényegében az Ön tanulmánya kihegyeződik. Mint később Brassóban kiderült az RMDSZ meghatározó erői is ebben találták meg a konszenzust. A fokozatos építkezésben, az egyes intézménystruktúrák fölállításában látták az önfejlesztés lehetőségét, amelyek azután élhetnek azzal a hatalommal, amit rájuk ruház egy politikai alku keretében a román állam.

Szomorú tény, hogy a két kongresszus között eltelt időszakban, az emlékezetes Neptun-botrány alkalmával ez az intézményi keret nem nyújtott kellő biztosítékot arra, hogy az RMDSZ programjával ellentétesen cselekvőket a partvonalra állítsák.  Később a Tőkés László elleni példátlan, Nagy Benedek nevéhez fűződő támadás is kifejthette romboló hatását: a magyar sajtó hónapokig foglalkozott egy teljességgel képtelen rágalommal. Nagy Benedek pedig ma is a parlamentben ül, sőt újabb mandátum elnyerését reméli. Kérdésem tehát megfelelő-e az a struktúra, amely mindezt lehetővé tette?

-  A neptuni különutas, kollaboráns tárgyalás SZKT általi elítélése, valamint Nagy Benedeknek a tiszteletbeli elnököt megcélzó puccskísérletének visszaverése, alapjában koncepciózus, az autonomista politika leglényegéből fakadó elvi cselekedetek voltak. Ezeket a kollaboráns sajtórész úgy tüntette fel, mint erőharcot, személyi civakodást, holott határozottan nem az volt. Ezen esetekben végső soron működtek a Szövetség önvédelmi mechanizmusai. Más kérdés, hogy a parlamenti csoport elég későre jutott oda, hogy a felelős posztokból leváltsa a Neptun-gateben jeleskedő politikusokat, holott ez lett volna az SZKT elítélő határozatának logikus következménye.

Ennél sokkal egyértelműbben, elvi síkon is kudarchalmaz kötődik az RMDSZ elmúlt 4 évének politikájához. Mi sem nagyobb kudarc annál, hogy a program legfontosabb - már a III. Kongresszus előtti kerekasztal-tárgyalásokon leszögezett - sarkalatos célkitűzései,  az érdekvédelmünk, önsegélyző programunk alapjául szolgálni hivatott önfelmérés, a regisztráció nem történt meg, hogy a belső demokrácia kiépítését, valamint a tagság és politikusok közeledését szavatoló belső választásről ne is szóljak. Az is mérhetetlen lemaradás, hogy közösségünk célorientálását és céljaink külföldre, illetve a román politikum felé való közvetítését  szolgáló statutumok nem készültek el.

Az ön kérdése, hogy mindez strukturális hiba-e.

Egyike vagyok az állammodell első szorgalmazóinak, hiszen a társnemzeti koncepció megalkotása idején már tulajdonképpen ezt céloztam meg. Az 1991-ben megjelent “Merre vigyük végzetünk” című dolgozatom is a “nemzetre jellemző intézmények”, tehát az államstruktúra kiépítését jelöli meg sarkalatos programpontként. Ezzel együtt le kell szögezni egy pár dolgot. Egy ilyen államstruktúra akkor működik, ha a belső demokrácia működik benne. Hiszen nem belső  totalitarizmust akarunk kiépíteni, hanem belső demokráciát. Ennek viszont feltételei vannak. Pokol Béla nagyon jól rámutatott arra, hogy egy keret - még ha demokratikus játékszabályokat is beleértjük a keretbe - csak akkor működik jól, ha a reális hatalom megoszlása esélyegyenlőséget szavatol. Az esélyegyenlőség, a fairness princípium a valódi demokrácia előfeltétele. Ez az RMDSZ esetében sajnos nem adott.

Elsősorban az RMDSZ-hatalomgyakorlás fő eszközére, a pénzre gondolok, annak útjára és hatására. Mivel a szövetségi intézményrendszer fenntartásához szükséges pénz nem csak a tagdíjakból jön össze, nincs lentről-fölfele működtetett kontrollmechanizmus. A pénz és az ellenőrzés lehetősége szinte kizárólag föntről lefele. Az Ügyvezető Elnökség az  átvevő és elosztó mechanizmus kulcsszerve. Így aztán az apparátus hatalma nem lentről fölfele, hanem föntről lefele épül. Az RMDSZ-költségvetés nem felel meg a demokratikus államháztartások két alapvető követelményének, melyek közül az egyik átláthatóság a másik parlamenti - nálunk SZKT - hatáskörbe vonás. A Romániára jellemző jogi visszásságok miatt a bevételi oldal átlátszósága politikailag nem volt minden esetben indokolt. Viszont a kiadások eltitkolása az SZKT elől semmiképpen sem tartható fenn. Soha nem történt egy olyan beszámoló, ami az utolsó részletig kimutatta volna, hogy mire ment a pénz és mi a befektetés várható haszna. Arról nem is szólva, hogy olyan kimutatás sem készült, mely annak felmérésével foglalkozott volna, hogy a befektetések a remélthez képest milyen hasznot hoztak. Még kevésbé dönthetett ebben az SZKT, annak dacára, hogy ezt a problémát a kerekasztal-tárgyalásokon többször is felvetettük. Az, hogy ki mikor, mire és mekkora juttatást kapott, az politikai állásfoglalásának magyarázata lehet. Gondolok itt az apparátusra meg a sajtónak ama részére, amely az RMDSz-en keresztül kap szubvenciót. Ilyenformán a pénz lassan a hatalomgyakorlás eszközéből átlényegül hatalomforrássá, s így az esélyegyenlőség megszűnik.

Ez a IV. Kongresszuson vált nyilvánvalóvá, amikoris küldöttek csoportjai érkeztek kötött mandátummal. Közgyűlések, sőt, egyes esetekben választmányok döntöttek még otthon, hogy a kongresszuson melyik jelöltre szavazzanak, anélkül, hogy megelőzően találkoztak volna az összes jelölttel. Kizárólag a hatalom - pénz - birtokosa mellett döntöttek ily módon. A kongresszusi programbeszédek - a tulajdonképpeni megmérettetés - értelmetlen üresjáratokká süllyedtek. A látszatdemokratikus szavazás csak fügefalevél a pénz-manipulatív hatalom számára.

Konklúzióképpen: a struktúra jó - de nem működik teljes egészében, emellett pedig a működtetés sem felel meg kellő mértékben a demokrácia premisszáinak.

Erről eddig miért nem esett szó?

Mindig megvan bennünk a fenntartás, hogy a “kényes” ügyek esetleg további szétmorzsolódást eredményeznek. Talán azért, mert a tagság nagy részében a vita, a kritika visszatetszést kelt, függetlenül attól, hogy annak mi a háttere és célja. Sok emberben elsődleges a nyugalomra való igény. A mindinkább ellehetetlenült gazdasági helyzettel küzdő erdélyi magyar munkavállalók és földművesek szemében a munka nélkül maradottakról, nyugdíjasokról nem is beszélve, a pénzügyekkel való visszaélések, a kevés pénz helytelen vagy nem optimális célokra való költése méltán vált ki ellenreakciót - netán kiábrándulást, sőt a közös ügytől való elfordulást. Ezért nem mélyedtünk bele eddig ebbe az  egyébként központi fontosságú téma nyílt színi vitájába. Én az egy évvel ezelőtt kelt nyílt levelemben kitértem erre a problémára is, elsősorban a regisztrációval, az önfelméréssel kapcsolatban. Az azóta eltelt év fényesen bizonyította a levelemben foglaltak helyességét.

Markó Béla viszont Szőcs Géza kapcsán éppenséggel ebben a témában kezdeményezett vitát. Ez nem egyéb olcsó figyelemelterelésnél - az RMDSZ-t nyomasztó valóság az, hogy újabb év telt el anélkül, hogy megvalósultak volna a sarkalatos programpontok. Az RMDSZ nem Szőcs Géza állítólagos pénzkezelési hiányosságai miatt, hanem éppenséggel Markó Béla bizalmát bíró tisztségviselők helytelen költségvetési súlypontozása miatt nem teljesítette immár évek óta a programot. Ami a Szőcs Géza elleni támadásokat illeti, ezek pontosan beilleszkednek azon megnyilvánulások sorába, mellyekkel a múlt rendszerben kompromittálódott vagy csak egyszerűen sunyító figurák a hiteles ellenállók diszkreditálására törnek.

Én azon a véleményen vagyok, hogy több bizalommal kell lenni a nem aktívan politizáló erdélyi magyarsággal szemben - ami azt jelenti, hogy igenis bizonyos dolgokat el kell magyarázni, de nem egyes embereknek és elvétve, hanem a közösség tudáshátterét kiépítve, szervezetten, egy egész célorientáltan kialakított csoport segítségével. Azon a véleményen vagyok, hogy nem csak a politikusok között, hanem a választók között is arra a táborra kell támaszkodni, mely áldozatokra kész, olyan emberekre, akiknek az önazonosság szent, aki gyermekét magyar iskolába íratja még akkor is, ha ez nehézségekbe ütközik, és nem románba azért, mert “az jobb a gyereknek”. Egy függetlenségi mozgalomban, az autonomista politikában a tenniakarók helye van elöl.

- Ebből a helyzetképből az következik, hogy létezik az RMDSZ élén egy olyan csúcsvezetés, amely elsősorban a saját pozíciójának megőrzésére törekszik. Nem érdekelt tehát semmiféle helyzetteremtésben, mert a jelenlegi helyzetnek a megőrzése az, amelynél fogva a hatalmát megtarthatja. Mint erre Ön is utalt, és mint egyébként is közismert, rendelkezik mindazon eszközökkel is - sajtórészesedés, anyagi eszközök - amivel a jelen felállást fönntarthatja. Nem jelenti ez azt, hogy az erdélyi magyarság társadalmán belül is beállt az a bizonyos “koaguláció”, amit ön a Sfera Politicii című folyóiratban, majd később Gyurgyák János a 2000-ben írt le?

- Minden jel arra vall, hogy pontosan ez történt. Ismétlem, ez azért van, mert a hatalom egyik fő komponense a pénz, és ez a pénz az RMDSZ-en belül nem lentről fölfele, hanem fentről lefele áramlik többnyire, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a jelenlegi politikai  vezetés egy valódi establishmentet - ha úgy tetszik: hatalmi koagulátumot - alakított ki. A politikai establishment fő célja mindenkoron a hatalmon maradás. Esetünkben ezt legjobban azon lehet lemérni, hogy miközben a legfontosabb programpontokat teljesen figyelmen kívül hagyta, az apparátus túlnőtte magát - kisebb apparátussal, a sarkalatos programpontokat célzó akciósorozattal az elsődlegesen közhasznú célkitűzéseket el lehetett volna érni. Ahelyett, hogy a cselekvésre költötték volna a pénzt, több alkalmazott fizetésére költötték, valamint az erdélyi magyar sajtó szubvenciójára. Amióta létezik bürokrácia és bürokrácia-elmélet, közhely, hogy a szükséges mértéken túlnőtt apparátus önfenntartó látszataktivitásba süllyed - erősen csökken hatásfoka. Mind az apparátus kiépítése, mind pedig a sajtó szubvencionálása egzisztenciálisan egy befolyásos pozícióban levő embercsoportot kötött a mai RMDSZ-hatalomhoz. Az establishment hatalmát a túlburjánzott fesztivizmus is alátámasztja, hiszen alkalmat ad a szereplésre, tehát a befolyás növelésére. Szerintem kevesebb fesztivizmus, kisebb apparátus és sokkal kisebb sajtószubvenció mellett a kongresszusi menetrendnek megfelelően meg lehetett és meg kellett volna valósítani a regisztrációt és a belső választást. Részben az establishment állásféltő, önfenntartó reflexe miatt az RMDSZ-csúcsvezetés a pénzt a program keresztülvitele helyett nagyrészt a hatalommegőrzésre költötte.

- 1994-ben, a Kolozsvári Nyilatkozat második évfordulója alkalmából szervezett tanácskozáson mutatta be “Támpontok egy dinamikus magyar paradigmához” című tanulmányát, mely egy összmagyar stratégiát vázol fel. Az új magyar paradigma gondolatkörében foglaltak valóra váltása megoldást jelentene  Ön szerint az egyes rész-kérdésekre, különös tekintettel az imént fölvázolt “koagulációs” jelenségekre, amelyik mind az anyaországban, mind itthon észlelhetőek?

- A dinamikus magyar paradigma, amelyet az Interconfessio Társaság körvonalazott, és amely most már több konferencián is megérlelődött, három fő fejlődési irányban látja a nagyon komplex magyar problematikát a Kárpát-medencében megoldani. Az egyik a tudásközpontú nemzetfejlesztés, a másik a szubszidiáris nemzetstruktúra és a harmadik a szervesítő algoritmusok, Egy ilyen program természetesen akkor…

- Mielőtt továbbmennénk, ha kérhetném a közérthetőség kedvéért egy-két mondattal írja körbe az említett fejlődési irányokat.

- A tudásközpontú nemzetfejlesztés a magyarság egészére vonatkozik és abból indul ki, hogy az utóbbi két évtizedben rohamosan növekvő információs gazdaság az informatikai robbanás a hatalom három megjelenési formája közül - (melyek, mint közismert, a nyers erő, a pénz és az információ, a tudás) a tudás felé tolja el a súlypontot. Ez szerencsésen egybeesik, a magyarság adottságaival. Ki kell tehát használni a magyarság kárpátmedencei kultúrelőnyét és eleve ebbe az irányba kell lépni. Értem ezalatt egyrészt, hogy az egész magyarság tudásszintjét emelni kell, ez lenne a megjelölt fejlődési irány horizontális dimenziója. Ez népfőiskolákkal, továbbtanulási lehetőségekkel, és egy problémaorientáltan átszervezett oktatási intézményrendszerrel reálisan elérhető. Egyébként a modern, a ‘90-es évekre kidolgozott japán nemzetfejlesztési programnak is a tudásszint-emelés egyik kulcsfontosságú célkitűzése. Ők egy olyan társadalmat akarnak létrehozni, ahol az emberek életük végéig tanulnak.

Másrészt a tudásközpontúság azt is jelenti, hogy a tudáshoz kötött legfontosabb, legbecsesebb kincset, a kreativitást kell elsődlegesen fejleszteni. A kulcsszavak tehát: kreativitásfejlesztés, intelligenciafejlesztés, kompetencia-növelés és motiválás, egyszóval elittermelés. Ez a tudásközpontú nemzetfejlesztés célkitűzésének a vertikuma, melyet állandó szelekcióval és célirányos képzéssel lehet elérni. Szerintem az az erő, amely így létrejön, a magyar társadalom motorja, lokomotívja lehet az eljövendő évtizedekben vagy századokban. Ezt a célkitűzést minden mástól függetlenül keresztül lehet vinni, ez nem egy újdonság. Széchenyi és Eötvös is már hasonlóképpen gondolkodott, az ő eszmei nyomvonalukban haladt Klebelsberg Kuno és Teleki Pál is. Sajnos a félévszázados kommunista zsákutca vakvágányra futtatta a magyar oktatást. Itt az ideje visszatérni a megfelelő kerékvágásba. Ez véleményem szerint keresztülvihető egy normálisan működő országon belül, még akkor is, ha ott egy bizonyos hatalmi koaguláció létrejött.

A szubszidiáris nemzetstruktúra önálló és együttműködő nemzetrészekből álló nemzetképletet jelentene. A trianoni békediktátumot követően a magyar nép különböző részekre bomlott. Határmódosítás nélkül e nemzetrészek csak úgy maradhatnak meg, ha az autonóm fejlődés útjára kell lép. A határon túli magyar szervezetek önrendelkezéselvű politizálása ezzel teljesen megegyezik, az anyaországon kívül tehát már az új paradigmának megfelelő a fejlődésvonal. Ezt kellene kövesse a magyarországi nemzetrész is, annak tudatosításával hogy az összmagyarságnak van közös érdeke, hogy a kohéziós erőket újra kell termelje, hogy spirituálisan újból nemzetté kell váljon. Attól a pillanattól kezdve lesz a leszakított nemzetrésznek újból valódi anyaországa, amit jelenleg nem lehet tiszta szívvel kijelenteni.

A harmadik pillérét képeznék a dinamikus magyar paradigmának a szervesítő algoritmusok, melyek az önálló fejlődésben implicit bennefoglalt centrifugális tendenciákat lennének hivatottak ellensúlyozni. A különböző nemzetrészeket megszámlálhatatlan, határokon átívelő gazdasági, kulturális és szellemi szállal kell egymáshoz kötni. Ennek alapját egy erre megfelelő magyarországi alkotmány jelentené, amelynek koncepciós vitája most folyik. Az új magyar alkotmányban valamiféleképpen benne kell legyen az az alapgondolat, melynek megfelelője különböző formában kodifikációt nyert a német vagy a spanyol alkotmányban, hogy Magyarország nemcsak a magyar állampolgárok, hanem a magyar államhatáron kívül élő magyarok hazája is. Ebből le lehetne bontani olyan törvényeket, amelyek a határon túli gazdaság és kultúra szubvencióját kedvezményekhez kötné az anyaországban. Ezek lennének a leghatékonyabb szervesítő algoritmusok. Egy másik dimenziója lenne a szervesítő algoritmusoknak Magyarország népének újraszervesedése, mert - mint ahogy már utaltam rá -  Magyarországon a nemzeti érzést és a szabadságvágyat egyaránt elaltatták. Megszűnt a modern nemzetekre jellemző viszonylagos érték- és szóhasználati homogenitás. A magyar társadalom különböző részeiben alapvető fogalmak (mint ügyszeretet, hűség, kötelesség, áldozatvállalás, elhivatottság, közösség, nemzet, nemzeti érdek, haza, patriotizmus, hit) mást és mást jelentenek. Van akinek ezek a fogalmak szentek, fontosak, ugyanakkor sajnos sokakban erős ellenérzést, visszatetszést szülnek. Ez a bomlás tünete. Ezen kell változtassanak a szervesítő algoritmusok, a magyarságon belül fellelhető különböző érték- és szóértelmezési rétegeket egy olyan fokú átjárhatóságra, ha nem is homogenitásra, kell hozni, hogy a közös érdekeket felismerjék és a közös érdekek védelmében a közös értékeket megtalálják. Ez azt jelentené, hogy egy újabb nemzeti szintézis jönne létre, amely immár megfelelne a XXI. század követelményeinek.

- És ez az Ön által elképzelt jövőkép megvalósulása - megismétlem az előbbi kérdést - megoldást hozna reményei szerint az egyes nemzetrészek sajátos problémáira?

- Ha a magyar nemzet felvázolt három paradigma-komponens koordinátái között fejlődne a továbbiakban, akkor ennek szinergetikus hatása a Kárpát-medencében meghatározó tényezővé tenné a magyarságot. És éppen a szervesítő algoritmusok által a trianoni trauma  túllépésére lenne esély, határmódosítás nélkül. Az anyaországban egy új nemzeti szintézis, egy modern magyar nemzeti gondolatvilág kezd kibontakozni. Ennek a szellemi erjedési folyamatnak a katalizálását, felgyorsítását kell célul kitűzni. Itt kell kitörni a történelmi örökségként ránkmaradt öngáncsoló bűvös körből. Erdélyben az út a struktúrának teljes kiépítésén, belső demokráciánk megerősödésén és az autonomista tenni akarók önszerveződésén keresztül vihet a közös cél felé.

Németh Tünde

Megjelent a Kapu 1996/10 számában.

---

[1] Az interjú mondanivalójának nagy része aktuális ma is, téziseit aligha cáfolhatja bárki. Azt viszont 1996-ban nem láthatta előre Borbély Imre, hogy Erdélyben is megkapaszkodik a sajtóban egy vegytiszta nemzetellenes irányzat, amit a Maszol és az Erdélyi Riport képvisel elsősorban (utóbbi állítólag megszűnt), de a Transindexen is bele lehet ütközni kozmopolita, a nemzeti gondolkodást élből elutasító szövegekbe.