MERRE VIGYÜK VÉGZETÜNK?

Ez a tanulmány Borbély Imre első társadalomtudományokkal kapcsolatos munkája. 

Helyzetelemzés és kiútkeresés az erdélyi magyarság perspektívájából széles kultúrtörténeti kitekintéssel közvetlenül a rendszerváltozás után.

A szöveg, melynek végkövetkeztetése, hogy az erdélyi magyarságnak a társnemzeti státusz elérésére kell törekednie Románián belül, szétosztásra került az RMDSZ II, 1991-es kongresszusán. Ennek a tanulmánynak köszönhetően választották be az addig országos ismertséggel nem rendelkező temesvári közéleti szereplőt az RMDSZ Országos Elnökségébe.

A képek 2007 áprilisában készültek az egyik dél-balatoni kiruccanásunk alkalmával, aminek keretében útbaejtettük a Kukorica csárdát, Légli Ottó, majd Konyári János pincéjét, s a napot a Kistücsök vendéglőben zártuk.

MERRE VIGYÜK VÉGZETÜNK?

mottó:        "Az ember abban különbözik az állatoktól és a tárgyaktól, hogy van méltósága. Ami annyit jelent, hogy nem használható fel senki által pusztán eszközként, hanem mindig célként is." (Immanuel Kant)

                  

1. Makrodimenziók és trendek

1.1 Globális politikai emancipáció versus fundamentalizmus

      

A második világháború utáni korszak meghatározó politikai folyamata a globális méretű politikai és társadalmi emancipáció, bár még távolról sem záródott le, máris gyökeresen megkülönbözteti jelenünket és perspektíváinkat a háború előtti múltunktól.

A klasszikus gyarmati birodalmak eltűnésével egy sor szuverén ország jött létre, majd a nyolcvanas évek végén a keleteurópai országok szakadtak ki a szovjet blokkból. Napjainkban körvonalazódik a Szovjetunión belüli nemzeti és társadalmi emancipáció is. Elképzelhető, hogy ez a trend előbb vagy utóbb a kínai birodalmat is megdönti.

Az államisághoz kötött önrendelkezési jog érvényesítésével párhuzamosan mind erősebben jelentkezik a saját állammal és területtel nem rendelkező népcsoportok – palesztinok, kurdok, albánok, tamilok, írek, baszkok, korzikaiak, törökök, dél-tiroliak, románok és magyarok – emancipációs törekvése, született egyéni és kollektív jogaik elismerése és tiszteletben tartásának igénye. Akárcsak évtizedekkel ezelőtt a gyarmatok felszabadulási törekvése, ma a népcsoportok önrendelkezési jogának érvényesítése is különböző reakciókat vált ki az eddigelé paternalista, az államhatalmat birtokló nemzetek részéről. A paletta egyik végén a finn modell áll, mely társnemzeti státuszt biztosít a mintegy négyszázezer ott élő svéd számára, amivel stabil helyzetet sikerült teremteni. A másik végletet a török politika képviseli, mely a nyolcmilliós kurd népet a közelmúltig el sem ismerte ("hegyi törököknek" minősítve őket) és a kurd nyelv nyilvános használatát betiltotta. Az eredmény: szűnni nem akaró feszültség. A népcsoportok által emancipációjuk elérése érdekében alkalmazott módszerek szintén nagyon eltérőek: a militáns palesztinoktól és albánoktól az eddig pusztán parlamentáris jelenlétre szorítkozó magyarságig.

A finnországi svédek emancipált politikai státusza, a közigazgatásban az anyanyelv használata és a helyi önkormányzati autonómia intézményes keretet biztosít a közösség kulturális autonómiájának. Ennek az alapvetően humanista, liberális és ésszerű állapotnak elérése más országokban élő népcsoportok esetében sajnos sokszor a többségi társadalom vagy a hatalmi csoportok negatív, tagadó irracionalitásába ütközik – a többségi sovinizmusba.

Ez a fajta irracionalitás csak egy vetülete egy átfogóbb jelenségnek, mely a modern életforma és a helyi tradíciók kulturális ütközéséből ered. A modern nyílt társadalom és életforma az első az emberiség történelmében, mely nélkülözi létfenntartása szintjén az ideológiát, az átfogó politikai-kulturális dogmát. Ez feltételezi a társadalom minden felnőtt egyedének önálló sorsformáló döntését, ami egyrészt elbizonytalanodást okoz, másrészt tradicionális viselkedésformákat felbont. Az eredmény az, hogy néhol széles néprétegek hátat fordítanak a támpontokban szegény, racionális világszemléletnek és menedéket keresnek a vallásos, nemzeti, faji vagy szociális egyvágányúságban, illetve az egyvágányúságban végigmenő fundamentalizmusban. Ott ahol a társadalom fundamentalizmusa a politikába is átcsapott (Irán, Kambodzsa) anomáliás, embermegvető, intoleráns és autokratikus állami berendezkedések jöttek létre.

1.2. Kultúrkörök és mentalitások Európában

Az egyirányú gondolkodásmód, az érzelmek felülkerekedése a döntési folyamatban, tehát a fundamentalista potenciál, elsődlegesen a mentalitás függvénye, és mint olyan, erősen függ az illető népek, népcsoportok kultúrköri hovatartozásától. Ez élesen kiütközik, ha összehasonlítjuk az iszlám világot a kereszténnyel. De 1989 után mind kivehetőbbé válik a jaltai blokkhatárok által eddig elfedett ősi kultúr-határ, mely évszázadokig elválasztotta Róma és Bizánc befolyási övezeteit, a sokáig latin nyelvű katolikus, protestáns nyugati kultúrkört a görög-szláv keleti kultúrkörtől.

1.2.1. A nyugati (római-latin, katolikus-protestáns) kultúrkör

A korai középkor nyugati Európájára jellemző volt a Nyugat-Római Birodalom feloszlását követően a gyenge központosító hatalom, a sokáig fennálló barbár, pogány vagy félkeresztény közösségek egymásmellettisége, a nagy távolságok és kiépítetlen úthálózat miatti nehézkes intervenciós lehetőség. Másfelől, jellemző volt a világi és egyházi hatalmi apparátus kettőssége: a császár és a pápa két külön személy volt. Az egyház nem támaszkodhatott mindenkoron és feltétel nélkül a világi hatalomra céljai megvalósításának érdekében – a világi hatalom pedig nem rendelhette alá napi politikai szükségleteinek a keresztény tanokat. Így történhetett, hogy a misztika fejlődésével párhuzamosan létrejött a racionális hit-tudomány, mely a hitvitákba mind jobban felhasználta a Biblián kívül az arisztotelészi és platoni tudásanyagot és elfogadta a logikát, mint alapvető módszert, ami végső soron elvezetett a modern filozófiák megszületéséhez.

A keresztény tan alapértékeitől mindinkább eltávolodó egyházi apparátus, hatalma megvédéséért egyre jobban támaszkodott a misztika dogmatikus, fundamentalista felhasználására és létrehozta az inkvizíciót, főleg a vele szembeszálló tisztább, racionálisabb tanokat hirdető papok féken tartására. Ebből az ellentétből jött létre a reformáció, amelynek mélyreható moralizáló hatása volt a társadalmakra.

A világi és egyházi hatalom kettősségére lehet visszavezetni az egyházi egyetemek megjelenését, ahol is az antik klasszikusok hangsúlyozott tanulmányozásán túl bevonult újdonságként a logika mellé a kísérlet, mint a hipotézist támogató vagy cáfoló eszköz. Ez tette lehetővé az egzakt tudományok kifejlődését, az öncélú és öngerjesztő, mindenre kiterjedő világmegismerést, ami az antiktól eltérően szigorúan a realitáshoz kötődött. Ennek pszicho-szociális vetülete az igazságvágy – az igazság a mai napig a nyugati kultúrkör központi, meghatározó alapkritériuma. Megszületik egy szekularizált, emberközpontú világszemlélet: a reneszánsz.

Másfelől, az egzakt tudományok kibontakozása serkentően hatott a technika fejlődésére.

A fent vázolt általános nyugat-európai körülmények között alakultak ki a dolgozó szerzetesi rendek. A bencések innovatív tevékenysége nagyban hozzájárult a középkori agrárforradalom kibontakozásához, ami végső soron azt az anyagi többletet biztosította, ami lehetővé tette a nagymértékű urbanizációt.

A reformáció moralizáló, népfegyelmező, a racionális gondolkodást a társadalom széles rétegeiben is terjesztő tevékenysége, az egzakt tudományok és technika fejlődése és az urbanizáció voltak az előfeltételei a nyugati kultúrkör ipari forradalmának, amely a kolonializmus kényszere által, vagy az önkéntes import útján napjainkig meghódította a világot, ami a nyugati életforma, tehát bizonyos fokig a mentalitás terjedését is jelenti.

1.2.2. A keleti (bizánci-görög, ortodox) kultúrkör

A keleti kultúrkörben a mindenkori bizánci császár egyben az egyház feje is volt. Végig jellemző az erős, központosított hatalom, mely a távolságok és útviszonyok által mindenütt érvényesült. Ennek eredményeként bármennyire is harcoltak egymással az első periódusban a különböző keresztény tanok, végig létezett egy ideológiai dimenzió: a társadalmi felhasználhatóság kritériuma. Másrészt végső soron a hatalom döntött a credo felett. Később az ideológiai dimenzió nőtt, a vallás alá volt vetve a napi politika érdekeinek, de fordítva, az egyház is mindenkoron támaszkodhatott a dogma érvényesítésében az államapparátusra. Ez a körülmény a dogma fejlődése folyamán mindinkább a misztikum felé tolta a hangsúlyt, az Írás ellentmondásainak hiányos kiküszöböléséhez vezetett, hisz a Biblia egyik tételét kizárólag egy másik tételével lehetett támogatni vagy kétségbe vonni.

Az eretnek mozgalmakat az állam felszámolta vagy száműzte, cserében – az államérdeknek megfelelően – az egyház a társadalomba a feltétel nélküli alárendelést, a türelmet, belenyugvást, fatalizmust és az adakozás kultuszát propagálta. Mindezek motivációja a keresztényi Jóság, valamint a másvilági kompenzáció. Az érzelmek örökös és szinte kizárólagos előtérbe helyezésének a kritikai szellem kibontakozásának fékezése felelt meg. Így a fundamentalizmus a keleti keresztény kultúrkörben mindaddig statikus társadalmi állapot, amíg nem ment végbe a nyugati termelési mód és életforma masszív importja Nagy Péter cár által.

Mind a mai napig az ortodox világ központi kategóriája a Jóság maradt, ami forrása lehet a valódi keresztény moralitásnak, de az igaz hiányában sajnos könnyen megakadhat a "hasznos" szintjén.

A kritikai és önkritikai szellem elégtelen társadalmi begyakorlottsága, az érzelmek elsődlegessége továbbra is érezhetően teret biztosít a fundamentalizmusnak.

1.2.3. Kultúrkör és rendszerváltás

A rendszerváltás után a kommunista diktatúra alól felszabadult országok politikai élete és társadalmi tünetei sok közös vonást mutatnak.

Az új hatalmi elit tapasztalatlan, a régi – ahol még hatalmon maradt – görcsösen kapaszkodik, máshol bomlaszt. A politikai élet botránydús, a helyzethez mérten felelőtlenül nagy szellemi energiákat köt le a személyes rivalizálás, ezáltal kevesebb jut a reális problémamegoldásra. Ez sokféle csalódottságot okoz az új rendszerrel szemben. Az általános gazdasági csődhelyzetből kivezető privatizáció terhei a bérből és fizetésből élőket sújtják, ezáltal növekszik az általános elégedetlenség, több helyütt társadalmi megrázkódtatásokra került sor.

Közös vonás a régi szocialista tábor országaiban a bolsevik proletár-internacionalizmus ideológiai csődje után, a feléledő, néhol virulens nacionalizmus.

Egy viszonylatban mégis eltérés mutatkozott a keleti és nyugati kultúrkörhőz tartozó országok között: az antikommunista szavazatarányban. Lengyelország, Magyarország, Kelet-Németország, Csehszlovákia, Horvátország és Szlovénia lakossága oly mértékben utasította el a régi rendszer vezető pártját, hogy sikerült a rendszerváltás. A változás visszavonhatatlan és az óriási nehézségek dacára egyértelműen a piacgazdaság és a valódi demokrácia a jövő. Sajnos nem lehet ugyanezt elmondani Szerbiáról, Bulgáriáról és Romániáról.

A különbséget talán összefüggésbe lehet hozni a történelmileg létrejött nagyobb fundamentalista potenciállal a keleti kultúrkörben.

1.3. A nacionalizmus

A politikai emancipáció egyik formája a nemzeti emancipáció. Ennek két fő hajtóereje a nemzeti érzés és a nemzeti érdek.

Az emberi természet tagadása vagy annak gyökeres megváltoztatására tett kísérletek (pl. szocialista embertípus) a történelem folyamán ismételten értelmetlennek bizonyultak. Ezért az egyetlen célszerű út nem a természet, hanem a megnyilvánulási forma befolyásolása, a szublimáció, a pozitív megoldássorozatok kulturális terjesztése. Konkrétan: el kell kerülni az érzelmek szenvedéllyé fokozódását. Ehelyett motivációs eszközzé kell tenni az érzést az illető csoport anyagi és szellemi gyarapodásának érdekében.

Ugyanez áll a nemzeti érzés negatív, tagadó formájára, a xenofóbiára és sovinizmusra, amit társadalmilag minden bizonnyal célszerűbb nem ellenségességgé fokozni, hanem lehetőleg konkurenciára kell puhítani.

Itt lép közbe, mint leghatékonyabb befolyásolási erő, az érdek. A nemzeti érdek egyben olyan kategória, amely mind rövid, mind hosszú távon prognosztizálható, észérvekkel megállapítható és észérvekkel terjeszthető, és más nemzetérdekekkel egyeztethető. Ez utóbbi lehetőség maximális kihasználása a mind inkább túlnépesedő emberiség egyetlen reálisan járható, hosszú távú és non-katasztrofális alternatívája.

2. Románia a forradalom és palotaforradalom után

      

A kultúrkörök érvényesülése Románia választási eredményében eltért a várttól, hiszen az ország lakosságának mintegy egyharmada olyan területen él, mely egy évezredig a nyugati kultúrkör szerves része volt. Emiatt várható lett volna egy „nyugatibb", „antikommunistább" eredmény Bulgáriához és Szerbiához viszonyítva. Nem így történt. Ennek okát 1989 decemberében és azt ezt követő időszak eseményeiben kell keresni.

2.1. Hatalomátmentés háborús játék, félrevezetés és pogrom által

Mint köztudott, december idusán a Tőkés László elleni kilakoltatási parancs kapcsán spontán tüntetés jött létre, mely rövid idő alatt olyan méreteket öltött, hogy a hatalom szükségesnek látta a hadsereg fegyveres bevetését. Rendszerdöntő célkitűzését és a helyi lakosság részvételi arányát és végső eltökéltségét tekintve, ezt a mozgalmat méltán tekinthetjük forradalminak.

Tényként megállapítható, hogy az ország erre a mindenki által várt alkalomra nem válaszolt egységesen. Eltérően a Kelet- és Dél- Romániában tapasztalt magatartástól, a kozmopolita, nyugat-orientált fővárosban és a nyugati kultúrkörhöz tartozó Erdély és Bánság szinte valamennyi városában az emberek az utcákra vonultak tüntetni. A hadsereg december 21-én szinte mindenütt végrehajtotta a már 17-én kiadott tűzparancsot.

A rendelkezésre álló információk mind arra utalnak, hogy a népmozgalommal (forradalommal) párhuzamosan egy palotaforradalom elsöpörte a diktátort (és a szűkebb klánt). Helyére Ion Iliescu került, akiről a suttogó propaganda már rögtön Gorbacsov hatalomra jutásakor azt híresztelte, hogy potenciális Ceauşescu-utód. Az ezt követő harcok egy része konfúziókon alapult, viszont a módszeres, mindenütt sablonszerűen ismétlődő, úgynevezett „terrorista támadások" egy grandiózus manipuláció részeként érzékelhetőek. Ez ugyanis a hadseregnek lehetőséget adott a spontán népmozgalmat, a reális forradalmat irányítás alá venni. A mindenfelé megalakult karszalagos civil népfelkelő alakulatok a hadsereg irányításával energia-levezető foglalkozásterápiában részesültek. Másrészt sikerült az addig passzív, főleg dél- és kelet-román néprétegeket is részesíteni a veszély illúziójában. Az úgymond terrorista támadások mindenütt olyan objektumokra irányultak, hogy a puszta hír vagy közriadalmat, vagy pedig morális sokkot okozott (városi kutak, szülőotthonok, kórházak). Jellemző a támadás színlelt voltára, hogy sehol nem hatoltak be az objektumokba, és mint utóbb kiderült, sehol nem mérgezték meg a kutakat. A foglyul ejtett "terroristák" egyike sem került bíróság elé. Az akkori akciók a lakosságban apokaliptikus veszély érzetét keltették, amitől az idejében odaérkező és vadul lövöldöző katonák, a Nemzeti Megmentési Front katonái jelentették a megváltást. Az így létrejött hálaérzet részben magyarázata az aránytalanul nagy Front-szavazattöbbségnek.

Ezt tetézték azok az apró szabadságjogok, melyeket a hatalom propagandája a Front adományaként tüntetett föl, holott ezeket a forradalmi állapot, az utca nyomása kényszerítette ki. Ugyanez érvényes a választásokig hozott, közmegelégedést kiváltó, amúgyis esedékes intézkedésekre. Itt kell megjegyezni, hogy a 40 éves diktatúra az utóbbi években paroxisztikus méreteket öltött. A teljesen pauperizált társadalom a külvilágtól hermetikusan elszigetelve, ki volt téve egy fékeveszett, minden logikát mellőző fundamentalista propagandának, általános hivatali önkénynek, mindent átható korrupciónak és a törvénytelenség állapotának (az országot titkos utasítások és nem törvények igazgatták).

Ha létezett egy gorbacsovista összeesküvés már évekkel a diktátor bukása előtt, akkor ennek az egyetlen logikailag kimutatható akcióprogramja a "minél rosszabb, annál jobb", a tudatos bomlasztás a forradalmi helyzet kiprovokálásáért. A diktátort hozsannázó propaganda közben azt sugallta, hogy minden neki köszönhető.

Ezzel a háttérrel az említett szabadságjogok és közmegelégedést kiváltó intézkedések a felszabadult társadalomban erősen felértékelődtek.

Erdélyben, ahol a Keresztény Demokrata Parasztpárt, nemzeti színeket lobogtatva, nacionalista alapon veszélybe hozta a puccs által életre hívott Front választási esélyeit, ott a hatalom létrehozott egy ultranacionalista szervezetet, a Vatra Românească-t. Ebben kezdettől fogva jelen voltak magas rangú katonatisztek, a szekuritáté és a régi pártaktíva. A vásárhelyi magyarellenes pogrommal sikerült is a nacionalista talajt kihúzni a parasztpárt alól.

Ily módon jött létre a régi végrehajtó hatalom két törvényhozási kulisszája, a Nemzeti Megmentési Front (Frontul Salvarii Nationale) kétharmados választási győzelme. Megjegyzendő, hogy a globális eredménytől eltekintve, az országon belül a Kárpátok vonala ősi kultúrköri határként élesen jelentkezett, a várt módon, hiszen a nyugati kultúrkörhöz tartozó Erdélyben, Kőrös-vidéken, Máramarosban és Bánságban a prokommunista alakzatoknak alig sikerült az 50%-ot túllépni, míg Dél-Romániában 80-90%-os volt az eredmény.

A liberális polgári demokrácia alapelve a fairness, az esélyegyenlőség, amit nem pusztán a választás pillanatára kell vonatkoztatni, hanem a választási kampányra is. Ha a fentiekhez hozzátesszük az ellenzéki politikusok elleni pszichikai és fizikai terrort, melynek még fel nem derített halálos áldozatai is voltak, kérdéses, hogy az eredményt demokratikusnak és legitimnek lehet-e nevezni.

A Parasztpárt javára írandó, hogy a Vatra kihívására nem válaszolt túllicitálással, hanem megmaradt a nemzeti újjáépítéshez feltétlenül szükséges, motiváló, pozitív nacionalizmus keretei között. (Ez az egész román parlamentáris politikum egyik legkiszámíthatóbb és legjózanabb erejévé emelte). Sajnos nem lehet ugyanezt kijelenteni a fent vázolt módon új legiszlatív köntösbe bújt régi végrehajtó hatalom ideológiájáról. Ez ugyanis megmaradt a parttalan, intoleráns és xenofób nacionalizmusnak.

Ez a fundamentalista ideológia idejétmúlt, anakronisztikus, nem felel meg a globális emancipációs trendnek és így nem felel meg az új európai biztonsági és együttműködési folyamatnak sem. Ezért bátran kijelenthető, hogy ez az ideológia ellentétes a román nemzeti érdekkel is.

2.2. Álparlamentarista diktatúra

A Ceauşescu óta hatalmon maradt csoportnak és új kiszolgálóinak más érdekeik lehetnek, mint a nemzetérdek.

2.2.1. Kettős motiváció a hatalmon maradásra

Első számú érdeke ennek a csoportnak hatalmon maradni, hisz ez nem csak privilégiumokat biztosít továbbra is, hanem büntetlenséget is. A csoporthoz tartoznak ugyanis szinte mindazok, akik hozzájárultak az ország lezüllesztéséhez, a diktátor gyáva kiszolgálásával hatalmon tartván őt, és egy részük részt vállalt a vérengzésben is.

2.2.2. Demokratikus látszat és létérdek

Érdeke a hatalmi csoportnak magát Nyugaton "eladni". Hiszen az ország olyan mélypontra jutott, amelyben a további romlás újabb forradalmi helyzethez vezethet, ami veszélyeztetheti az oligarchia pozícióit – ezért égetően szüksége van a külföld segítségére, ez viszont feltételezi a demokrácia látszatának megtartását.

2.2.3. Kommunista pártállami funkciók továbbélése

A kétharmados NMF-többség a parlamentben és a szenátusban, egyszerre biztosít diktatórikus hatalmat és demokratikus látszatot. A valós helyzet megítélésében kulcsfontosságú tekintetbe venni a Vatra Românească egyre kevésbé kulturális és mind inkább politikai jelenlétét. Ez a szervezet, amely értelemszerűen a Románok Nemzeti Egységpártjában 100%-os, jelentős mértékben jelen van az NMF parlamenti és szenátusi frakciójában, valamint a vezetőségében. Nem tisztázott, de egyre jelentősebb mértékben toboroz híveket a rendőrség, csendőrség és az újra hivatalos Securitate soraiban, az ügyészi és bírói karban, valamint az ortodox államegyházon belül. Tény viszont, hogy a hadseregben ez a szervezet átvette a régi ideológiai osztály szerepét és terjeszti a régi-új nacionalista doktrínákat.

A Vatra Românească az a mindent összekötő közvetítő mechanizmus, mely lehetővé teszi a pártállam funkcióinak továbbélését, a részprivatizáció és parlamentáris államforma ellenére, ez teszi lehetővé a demokratikus látszat dacára a hatalom kizárólagosságát. Az így létrejött államforma álparlamentáris diktatúra, melyet egyelőre egy csoport, a hatalmi oligarchia gyakorol.

2.2.4. Parlamentáris ellenzék: a diktatúra fügefalevele és bűnbakja

      

Kettős érdeke fűződik a hatalomnak az ellenzék létéhez. Az első és legfontosabb az általa nyújtott legitimáció. A puszta létével az ellenzék vitális a parlamentáris látszat megőrzéséhez. A másik funkció, amit a hatalom az ellenzéknek szánt, az a bűnbak szerepe.

2.2.5. A parlamenten kívüli ellenzék fojtogatása: ellenforradalom

Létérdeke a hatalomnak ártalmatlanítani a parlamenten kívüli, a valódi demokráciáért küzdő erőket, hiszen ezek nem szükségesek a  legitimációhoz, de veszélyeztetik a hatalom játékát a társadalom ébrentartása által. A „Temesvár Társaság" és a „Polgári Szövetség" körül csoportosulnak az 1989-es valódi forradalomban részt vett polgárok. Ők azok, akik „vitték" az ország történelmének leghosszabb tüntetéssorozatát a bukaresti Egyetemi téren. A parlamenten kívüli ellenzékkel szemben bevetésre került a kommunista titkosrendőrség egész eszköztára, sőt az SA típusú verőosztagok is. Ennek az ellenforradalmi hadjáratnak első számú célpontja viszont értelemszerűen a forradalom góca, Temesvár. Itt az oligarchia felmérte a közhangulatot, és a lakosság jó részének végső eltökéltségét. (Keveset tudnak még Romániában is a december 17-i utcaharcokról és arról, hogy december 21-én, amikor Temesvár már egy napja szabad, de még egyedül volt, elterjedt a hír, hogy vegyi fegyverekkel kiirtják a város lakosságát. Ekkor 100.000 temesvári imádkozott a Főtéren és együtt kiáltották azt, hogy készek meghalni.)

Ezért itt nem látszott ajánlatosnak az erő bevetése. Annál is kevésbé, mert Temesvár példakép. Ilyen esetekben hatékonyabb a diszkreditálás. Ez a magyarázata annak a minden képzeletet felülmúló rágalomhadjáratnak, amit Tőkés László ellen folytat a hatalom. Ebben ügyesen kihasználták és visszájára fordították azt a körülményt, hogy a román forradalom kipattintója éppen egy magyar lelkipásztor bátor kiállása volt. Rágalmak érték a "Temesvár Társaságot", Temesvár tüntető lakosságát pedig a "România Mare" árulónak bélyegezte, a "Vatra Românească"-hoz tartozó szenátorok és küldöttek külön erre a célra 1990. december 17-én – Temesvár gyásznapján – összehívott közös díszgyűlésen meggyalázták a hősök emlékét, Temesvárt az ország szégyenének tüntették fel. Temes megye a forradalom óta nem hivatalos, de reális gazdasági blokád alatt áll.

2.2.6. A centralizmus készülő új köntöse

A központi hatalom természetesen csak úgy gyakorolhatja ill. őrizheti meg hatalmát, ha megtartja az állampárt centralizmusát. Az egész idevágó, a gazdaságot és adminisztrációt egyaránt érintő törvénykezés mind arra utal, hogy a centralizmusnak csak új formáját keresi, de távolról sem mondott le róla. Úgyszintén ezirányba mutat a közigazgatási helyi autonómiák kiépítésének elodázása. Ott ahol az önigazgatás spontán módon létrejött (Temesvár) ezt központi intézkedések sorával a helyi lakosság tiltakozásának dacára megszüntették.

Ismerve az ország markánsan megmutatkozó regionalitását, amely szinte kiált a föderatív berendezkedésért, a hatalom ádáz propagandát folytat ez ellen az államforma ellen. Úgy tűnik, sikerrel.

2.2.7. A hatalom készülő törvénypáncélja

Érdeke a hatalomnak, hogy a létrehozott álparlamentarista diktatúra fenntartásához legális reprimatív játékteret biztosítson. Ezt a célt szolgálja a sztrájkjogot megtépázó munkásellenes, és a tömegmészárlást lehetővé tevő törvény, amelynek értelmében a hadsereg, rendőrség, csendőrség, belügyi meg egyéb alakulatok bevethetőek a civil fegyvertelen lakosság ellen. Ide sorolható még az állampolgárság megvonását szabályzó törvény is, melynek alkalmazása kiterjeszthető bármely a rendszert kritizáló egyén ellen. Tartalékon van egyelőre, de már kidolgozták a cenzúra és a felségsértés törvényét.

Érdeke a hatalomnak ezeket a törvényeket alkotmányosan biztosítani.

Ami folyamatban is van.

2.2.8. A tömeg ellenőrzése

Érdeke a hatalomnak a forradalom által felbolydult és a továbbra is jellemző gazdasági hanyatlás miatt felajzott tömegeket ellenőrizni. Ez három úton történik:

1. az elvándorlás lehetővé tételével (ami eddig egy hatékony társadalmi szelepnek bizonyult)

2. a társadalom etnikai és szociális összeugratásával (a "divide et impera" elvnek megfelelően)

3. az elnyomó apparátus kiépítésével és motiválásával. Ez utóbbi a csendőrség, katonai rendőrség és tömegverekedő profi alakulatok felállításával létrejött.

2.2.9. Az új diktatúra ideológiája

És végül, mint minden diktatúrának, a román álparlamentáris diktatúrának is szüksége van egy ideológiára. Ez a kontinuitás ideológiája: magva és alapja az elsőként érkezett örökös előjoga és egyedüli tulajdonjoga az ország felett, az összes később érkezettel szemben. Hogy bármilyen potenciális riválist előre kiüssenek, a román nép etnogenezisét e tájhoz kötötték, és az „abszolút autochtóniát” proklamálták.

Ez az ideológia egyidős a román nép nemzetté válásával a XVIII-XIX. századi Erdélyben, ahol akkortájt a románság számbeli többségben, de politikai kisebbségben élt, ami magyarázatot ad ezen ideológia tagadhatatlan patriarchális és archaikus-etnokratikus dimenziójára.

Az elkövetkezőkben ez az ideológia, a sztálini korszak rövid megszakításával, a mai napig a nagyromán állameszme alappillére. Ami a románok lakta területek úniójáig a román etnosz felszabadulását szolgálta, később más etnoszok elnyomásának eszközévé süllyedt. Sőt, abból kiindulva, hogy nem lehet szabad az, aki másokat elnyom, kijelenthető, hogy ez az ideológia eszköze a románság manipulálásának is, hiszen arra készteti, hogy az uralkodás hasztalan ábrándjáért saját jogaitól is eltekintsen.

1989 után az ortodox államegyház és a katonaság közelebb jutott a valódi hatalom emeltyűihez. Ezt a tényt tükrözi, hogy a Vatra Românească tiszteletbeli elnöke Daniel, jászvárosi püspök, aki a hagyománynak megfelelően követni fogja Teoctistet a legfelsőbb egyházi poszton. A Vatra-vezetőség és a főtiszti kar összefonódása köztudott. Erre több ellenzéki lap is rámutatott, de a Vatra-vezetőség is saját erejének fitogtatására nyíltan felhasználja e tényt.

A hatalom új megoszlásának megfelel a katasztrofális gazdasági helyzet dacára emelkedő katonai beruházások és az államegyházi dotációk mellett az ideológia bővítése ortodox misztikával és a nagyromán birodalmi küldetés doktrínájával.

Ezt az ideológiai koktélt hirdeti, illetve ennek alapján érvel a központi sajtó, a Román Nemzeti Televízió, de ugyanerre az ideológiára alapoznak a parlamenti és szenátusi magyarellenes faji, kulturális és etnikai NMF/RNEP támadások. Külön ki kell emelni a "România Mare" központi lapot, amely a hatalom fő ideológiai fóruma. Habár e lap magát abszolút függetlennek tünteti fel, olyan információkkal szolgál, melyek kizárólag a régi-új szekuritátétól, a politikai rendőrségtől származhatnak. Durva hangnemben kimondja azt, amire az NMF hivatalos lapja, az "Azi" már csak burkoltan, mint ismert tényre tér vissza, e két lap összejátszása kimutatható. Hogy milyen magasról szól e "független" lap, arra utal a kormányfő azon kijelentése, hogy a lap támogatói közé tartozni semmiképp se jelent negatívumot. Hogy magyar szempontból ez mit jelent, arra utal, hogy a România Mare hangulatkeltő cikkeiben lehetőségként megjelent a székely falvak ágyúval való rendszabályozása. A hadsereg nyomatékot is szerzett a központi propagandalap fenyegetéseinek a Székelyföldön ágyútűzzel összekötött hadgyakorlattal, amiről aztán a központi TV alig burkolt céltudattal tudósított. A manővert 1990 karácsonyán hajtották végre, amikor a legádázabb ellenségek, a legradikálisabb terrorszervezetek is fegyverszünetet tartottak.

2.2.10. Kilátások

Mint látható, a mai Románia politikai életének ellentmondásai feloldást, sőt magyarázatot kapnak, ha elfogadjuk azt, hogy a hatalom arra játszik, hogy a választások által elért és kifelé elfogadtatott álparlamentarista diktatúrát a fennálló feszültségek elmélyítésével állandósítsa.

2.3. A romániai ellenzék

A magyar csendes forradalom elképzelhetetlen lett volna, ha a puha magyar diktatúra nem teszi lehetővé az értelmiségi ellenállás létrejöttét és szerveződését, és ami még fontosabb, a Kommunista Párton belül egy kompetens, a levitézlett dogmával szembeszegülő reformszárny működését.

Ceausescu kemény diktatúrája ezt nem tette lehetővé. Ez magyarázza részben a romániai rendszerváltás megfeneklését, a véráldozat dacára. Ezért maradhatott a hatalom, a kezdeti látszat ellenére, végig régi birtokosai kezében.

Annál csodálatraméltóbb az az ütem, ahogyan a régi és új pártok újraalakultak, illetve létrejöttek. Habár sok pártban a túlzott frakciózás, vagy a nem kellőképpen kiforrott vonalvezetés a jellemző, mégis mindinkább győzedelmeskedni látszik egy antikommunista  koalíció gondolata.

Ugyancsak figyelemreméltó a főleg értelmiségieket és városi fiatalságot mozgósító, parlamenten kívüli ellenzék, amelynek minden esélye megvan egy modern szociál-liberális, nyugati szintű párttá kiforrni.

Mind fontosabb szerephez jut a szabad szakszervezetek koalíciója. A hatalom korán felismerte, hogy a lengyel Szolidaritás-típusú pártszindikátus lenne az az erő, ami leginkább veszélyeztetheti pozícióit. Ezért a rendelkezésére álló minden erővel meggátolni igyekszik a már beindult szerveződési folyamatot.

Szinte az egész oppozícióról ki lehet jelenteni, hogy az etnikai problémákkal kapcsolatosan tárgyilagosabb.

1989 december óta bekövetkezett, jórészt manipulált megrázkódtatások, a hatalom konszolidációját célzó folyamatos és gátlástalan félretájékoztatás (a decemberi eseményekkel kapcsolatos kulcskérdésekre az elnöki válaszmegtagadás) mind azt eredményezte, hogy a román társadalomban elemi erővel feltört az igazságvágy.

Ha a helyzetet felismerve, a parlamenti, a parlamenten kívüli ellenzék és a szabad  szindikátusok egymásra találnak és megalkotják a román álparlamentáris  diktatúrát megbuktatni kívánó Román Ellenállást, akkor talán még sikerül a történelmet jobb mederbe terelni. Ellenkező esetben a hatalom hosszú évekre stabilizálódhat, ami Románia fokozott lemaradását eredményezné.

3. A romániai magyarság

      

3.1.Rövid történelmi összefoglaló Trianonig

A ma Romániában élő magyarság ősei mintegy 1100 évvel ezelőtt harcos-nomád népként települtek be az akkortájt – régészeti leletekből ítélve – rendkívül gyéren lakott Erdélybe, Bánságba.

Korabeli írásos források a bejövetelről, esetleges hódításról nem maradtak fenn – az bizonyos viszont, hogy a nyugati, latin kereszténységet felvett államalapító Szent István királyi koronája alá hozta mindezeket a vidékeket. A török hódoltság alatt a magyar államiság az erdélyi fejedelemségben élt tovább.

Az ugyanezen a vidéken élő románság, román források szerint előbb volt itt és végig számosabb közösséget alkotott a magyarságnál – ami viszont nem zárja ki a fentiek helyességét.

Földrajzi helyzetüknél fogva, ezek a részek évezredünk korai századaitól kezdve, népek, kultúrák és vallások együttélésének színterei voltak. Téves lenne a polgári liberalizáció óta észlelhető interetnikai feszültségeket a régebbi múltra is visszavetíteni. Hiszen Magyarország és Erdély sokszor példakép lehetett volna a korabeli Európa számára. Ekként II. Endre magyar király által 1224-ben kiadott Andreanum volt az első olyan Európai jogszabály, amely autonómiát biztosított egy etnikai közösségnek, az erdélyi szászoknak. Az erdélyi autonóm fejedelemség létrejöttének korából 1568-ból való a tordai országgyűlés ama határozata, amely vallásszabadságot biztosít elsőként Európában, éspedig egy vallásháborúktól feldúlt Európában.

Etnikai viszonylatban az erdélyi társadalom és politika oly mértékben toleráns volt, hogy a politikai kisebbségben élő románság itt formálódott nemzetté, itt bontakozott ki a nemzeti kultúrája. A latin ABC-s írásbeliség kialakulása, az első Biblia és énekeskönyv románra fordítása, a román papok és tanítók kiemelése a jobbágysorból az erdélyi fejedelemséghez köthetők, melynek államiságát a három nemzet uniója (magyar, székely, szász) határozta meg.

A polgáriasodás és nemzetté válás árnyoldalaként Erdélyben is megjelent a nemzeti szembenállás, főleg román-magyar viszonylatban. Ám a magyar nacionalizmus korában, a múlt század végétől a világháborúig, amikor Franciaországban végképp kényszerbeolvasztás áldozata lett a sokmilliónyi provanszál, burgund, normandiai és breton, akkor Erdélyben a románságnak lehetősége nyílott nemzeti érdekvédelmi szervezeteit létrehoznia (ASTRA, Tribuna, Albina Bank), a sajtóban és a magyar parlamentben saját nemzeti követeléseit hirdetni és megvédeni. Többségi körzeteiben (pl. Karánsebes és Lugos) saját nyelven igazgathatta önmagát és végül politikai önmegfogalmazása, mint nemzet, még a magyar kormányzat idején végbement.

A román-magyar szembenállás magyar részről soha nem volt meghatározó, hisz a magyarok vetélytársa, mely iránt egy sajátos szeretet-gyűlölet jött létre közösségi szinten, az osztrák volt.

Sajnos meg kell állapítani, hogy a nagy román gondolkodók jó része kifejezetten magyarellenes hangot ütött meg a múltban. Létezett és létezik a román társadalomban egy negatív öndefiniálás, mely szerint az a jó román, aki gyűlöli a magyart. Hasonló öndefiniálásokat másoknál is találunk (magyar-osztrák, francia-német, török-görög stb.)

Ha erdélyi dimenziókban gondolkozunk viszont, úgy megállapítható, hogy a magyarellenes uszítás jó része nem helyi eredetű. A XVIII. században a félreértett császári politika vezetett Horea vérengzéseihez, amelyeknek sok magyar esett áldozatul, amit egyébként még a korabeli Scoala Ardeleana is elítélt. Az 1849-es román-magyar erdélyi szembenállás részben Kossuth nemzetiségi politikájára vezethető vissza. A kölcsönös vérengzések sajnálatosak, de nem voltak jellemzőek. A XIX. század végéről pedig a szélsőségesen magyarellenes írások zöme a Kárpátokon túli Romániából eredt – nem az erdélyi románságtól.

3.2. Trianontól Párizsig

Erdély és Bánság az első világháborút követően került Romániához. Ezáltal létrejött egy olyan ország, amely egyesítette szinte az összrománságot, de közel kétmillió magyart elszakított az anyaországtól. Az új uralom, mely több tekintetben mint megszálló, gyarmatosító lépett fel, sok erdélyi román értelmiségiben megütközést és keserűséget okozott. Ez leginkább az unitus románságra volt érvényes, akik vitathatatlanul a legeurópaibb román csoportot képezték. Az apró árnyék dacára az unió méltán lett nemzeti örömünnepe a románoknak.

A magyarság traumaként élte meg a számára megfoghatatlant, hisz az erdélyi határ az összeurópai határokat összehasonlítva ezeréves távlatban az egyik legállandóbb volt (csak a francia-spanyol a Pireneusok által képzett határ bizonyult időállóbbnak a Kárpátoknál). Az új határ nem vette tekintetbe az etnikai adottságokat, sem a helyi lakosság akaratát (nem írtak ki népszavazást), még kevésbé gazdasági tényezőket. A bevonuló román hatóságok a magyarok iránt szinte középkori megfélemlítési módszerekkel léptek fel. Rendszeresek voltak a nyilvános magyarverések és egyéb megalázások, tízezres nagyságrendű a deportáltak száma. A szabad rablás és garázdaságok hatására százezres nagyságrendű volt a Magyarországra menekülők száma. Ezek közül sokan évtizedekig laktak vakvágányokra húzott vagonokban. Nem csoda, hogy a két világháború között nem volt olyan magyar politikai erő, amely ne kívánta volna ilyen vagy olyan formában a revíziót.

A bécsi döntés hasonló traumát okozott az erdélyi románságnak. Habár a Horthy-rendszer egész sor nemzetiségvédő elképzeléssel indult neki a területek igazgatásának, mégis történtek kihágások. A bevonuló magyar csapatok egyes román falvakban eléggé el nem ítélhető vérengzéseket követtek el, melyeket a háború végeztével a Maniu gárdisták ugyanolyan ártatlan magyarokat ölve toroltak meg.

3.3. Pax atomica

A háború után a nagyhatalmak visszaállították a trianoni határokat és nemzetközi egyezmények sorával erősítették meg az elmúlt időszakban. Ugyanakkor a hidegháborús fegyverkezési verseny olyan pusztítópotenciál felépítését eredményezte Európában, amely a szó szoros értelmében apokaliptikus méretekre növelte egy újabb háború várható következményeit, ami egy újfajta békéhez vezetett, a Pax atomica-hoz. Az Európában sok helyen megmaradt határviták azt a veszélyt hordozzák, hogy bármelyik határ erőszakos módosítása dominószerűen maga után vonhatja a többi módosító kísérletet, ami egy újabb világégéssel egyenrangú. Ebből kiindulva és a két világháború értelmetlen tragédiájából okulva, mind a nagyhatalmak, mind az európai közép- és kishatalmak a fegyveres szembenállás helyett a gazdasági versengést és együttműködést tették a politikai közép- és hosszútávú célkitűzések középpontjába.

3.4. Politikai irredentizmus, Az erőszakos határmódosítások esélyei

Joggal feltételezhető, hogy a politikai irredentizmus bármely európai ország részéről ugyanazt a választ kapná, mint Irak az öbölháborúban. A mai politikai helyzet merőben különbözik a két világháború közötti mindenütt viruló revans és nagyhatalmi szellemtől áthatott erőszakpolitikától.

Mind a magyarországi, mind pedig az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiba került magyarság számottevő politikai erői levonták a változásokból a megfelelő következtetéseket és ismételten garantálták a határok sérthetetlenségét.

Ennek dacára, főleg az álparlamentarista diktatúra létrejötte óta, a román hatalom szűnni nem akaró propaganda-hadjárattal ijesztgeti a román társadalmat a magyar irredenta veszéllyel, oly módon, hogy a politikai irredentizmus hiányát elhallgatva, a magyar társadalomban meglevő irredentizmust igyekszik bizonyítani.

3.5. A romániai magyar társadalmi irredentizmus

Hogy a magyar társadalom és ezen belül a romániai magyar társadalom milyen mértékben kívánja a revíziót, erre nincs adat, hisz nem történt ez ügyben szociológiai felmérés és még kevésbé népszavazás. A trianoni, vasútvonalakat inkább, mint etnikai adottságokat szem előtt tartó határ igazságtalanságáról időközben könyvtárnyi anyag látott napvilágot. Ez viszont még nem jelenti feltétlen a revízió igényét, hiszen az elmúlt évtizedekben oly változások történtek, hogy egy határmódosítás több problémát hozna felszínre, mint oldana meg.

Ettől függetlenül két tényező létezik, amely alkalmas a romániai magyarságban ébren tartani a visszacsatolás álmát. Az első, az anyaországban tapasztalható magasabb életszínvonal (a természeti kincsek hiányának dacára), a látszólag működőképesebb gazdaság. A második a román etnokrácia. A privatizáció során máris tapasztalható megkülönböztetés, az utóbbi időben ismétlődő diszkriminatív joggyakorlat, főleg az etnikai összetűzések vagy kihágások magyar résztvevőivel szemben, a kulturális elnyomás nem alkalmas kialakítani vagy netán erősíteni a magyarság lojalitását a román állammal szemben. A nemzetállam alkotmányos meghirdetése nem egyéb etnikai csoportok török mintára való letagadásánál, ugyanakkor jogi alapja bármely jövőbeli erőszakos asszimilációs programnak – a hatalom ezen lépése egyenesen provokálja a romániai magyar társadalomban az anyaország jogi védőszárnyai iránti igényt.

A bécsi döntés nem a magyar társadalmi irredentizmusnak volt köszönhető, hanem az irredenta magyar politikai célok és a Központi Hatalmak érdekeinek azonosságára vezethető vissza. Ma nincs európai hatalom, melynek egy magyar határrevízió érdekében állna, és a magyar reálpolitikában sincs ilyen akarat.

Ezért a fokozódó román elnyomás által feltételezhetően növekvő magyar társadalmi elszakadási vágy csak a feszültség meddő növelését szolgálja, ami se nem magyar, se nem román nemzeti érdek.

Mindkét fél érdeke egy olyan megoldás, amely a magyart kielégíti (és lojálissá teszi a közös haza iránt), a románt pedig nem rövidíti meg.

Sajnos a hatalomnak a magyar kártya kijátszásával már eddig is sikerült lefékeznie a kibontakozást, így nehezen elképzelhető, hogy a jövőben le fog mondani a magyarság felhasználásáról saját konszolidációjának fő eszközeként.

4. Az RMDSZ politikája

4.1. A jogi harc eredménytelensége

Bíró Béla szerint "Az RMDSZ vezetősége egyértelműen a magyar-román együttműködés alternatívája mellett döntött, a parlamentben azonban nemcsak hogy semmi konkrét eredményt nem érhettek el, de konstruktívnak szánt, valóban szakszerű és imponáló működésük még csak a román nyilvánosság megnyerésére sem lehetett alkalmas (bár ilyen illúziókat a vezetőség dédelgetett magában), hiszen a TV parlamenti krónika című műsorának szerkesztői éberen őrködtek azon, hogy a néző az RMDSZ képviselők, ill. szenátorok tevékenységéről ne alkothasson kedvező képet".

Olyan kártyajátékhoz ült le az RMDSZ, amelyben a többi résztvevő összejátszik ellene, a kibicek nagy többsége is az ellenfélnek dolgozik és a játékszabályokat az ellenfél játék közben kénye-kedve szerint módosítja. Egy ilyen asztaltól fel kell állni, a hamis játékot le kell leplezni és addig nem visszaülni, amíg a fair játékot nem garantálják.

4.2. A politikai út

Ezért el kell hagyni az eddigi küzdőteret, és a jogi eszközöket nem félretéve, de pihentetve, a politikai eszköztárat kell kiépíteni és működtetni.

4.2.1. Erő és érdek

Minden politika alapja az erő és az érdek (ill. érdekközösség).

A több mint kétmilliós romániai magyarság számban megelőzi sok szuverén ország lakosságát, iskolázottságánál és államalkotói tradícióinál fogva képes a kulturális és gazdasági önálló reprodukcióra. A hetven év erőszakos asszimilációs politikája nem törte meg identitását, sőt, az a higgadt méltóság, mellyel 1990. óta szembenéz a hatalom szűnni nem akaró rágalmaival, gyalázkodásaival, provokációival és megfélemlítéseivel, arra utal, hogy a szenvedésektől megnemesedve határozottabban magyar, mint volt valaha. Az a tény, hogy a nyitott határok dacára, a román fenyegetés és máshoni jobblét együttes hatásának dacára 90% az ittmaradást választotta, bizonyítja ragaszkodását ősei földjéhez.

Ez tehát az erő melyre alapozni lehet, és ebből ered ez a két adottság, mely bármilyen kiegyezéses dialógus alapját kell képezze: identitásunk sérthetetlensége és társtulajdonosi jogunk az ország felett a számaránynak megfelelően.

Mind a román, mind a romániai magyar társadalom elemi közös érdeke, hogy:

       -   megbukjon az álparlamentarista diktatúra

       - a szembeszegülés mesterségesen előidézett helyzete a teljes jogegyenlőség és       esélyegyenlőség alapján feloldást nyerjen, a felszabaduló energiákat a valós   gazdasági problémák megoldására fordítsák

       - az ország végre elinduljon a demokrácia útján a nyílt társadalom felé

       - az ország adminisztratív berendezkedése megfeleljen a valós mentális eloszlásnak és a gazdasági érdeknek.

A romániai magyar politika célkitűzései kizárólag a fent pontozott erőviszonyokból kiindulva, a román társadalommal közös érdekek tekintetbevételével történhet.

A határmódosítás nem tartozik a realitások közé.

4.2.2. Opciók, potenciális célkitűzések

4.2.2.1. Területi autonómia

Számba jöhet viszont a két székely megye területi autonómiája. Az ötlet azért kecsegtet, mert volt rá precedens. Ezen kívül ott van a Moldáviai Köztársaság példája. Habár az ott élő románok még az erdélyi magyaroknál is szörnyűbb megpróbáltatásokat kellett eltűrjenek, mégis sokkal szerencsésebbek manapság, hiszen Sztálin nem annektálta Ukrajnához a kis országot. Ha azonban számba vesszük az elképzelhető magyar autonómia kis területét, akkor leszögezhető, hogy a megoldás a székelységnek keveset, a szórványmagyarságnak semmit sem hozna. Ezért ez a megoldás csak végső szükségmegoldásként jöhet számításba. Függetlenül az autonóm terület létrejöttétől a székelység a romániai magyar társadalom természetes bástyája, ezért a jövőben az erdélyi magyar politikában is azzá kell tenni.

      

4.2.2.2. Föderáció

A magyarságtól messzemenően független, de lehetséges fejlemény, mely gyökeresen megváltoztatná az ország arculatát és perspektíváit, az Románia föderatív berendezkedése. A jelentősége miatt feltétlenül számba kell venni az RMDSZ politikai opcióit taglalva.

      

4.2.2.2.1.Románia a kultúrhatások metszőpontjában

Emil Cioran és Constantin Noica a román szellemiség megítélésében kimagasló jelentőséget tulajdonítottak az ország geokulturális fekvésének. Valóban, az ország három nagy része történelmileg determinálva különböző kultúrák döntő hatását hordozza. Erdély és Bánság a nyugati kultúrkör szerves része volt. Mint a történelmi Magyarország egyéb területein is, a civilizatorikus meghatározó tényező a német volt.

Moldávia és Bukovina az ország keleti részén alapvetően ortodox, de a magyar és lengyel királyság váltakozó befolyása révén, majd Nagy Péter cár nyugati nyitását kihasználva Dimitrie Cantemir kimagasló szellemének köszönhetően erős nyugati-germán hatások is érvényesültek. A civilizatorikus faktor, az urbanizáció fő létrehozója itt a zsidó volt.

Munténiában döntően a levantin, bizantin és török hatás érvényesült. A civilizatorikus faktor itt mindenekelőtt a görög volt.

4.2.2.2.2. A mentalitások sokszínűsége - szellemi tőke

Ezen különböző hatások szintézisében, szinergetikájában látja a két említett gondolkodó Románia jövőjét. Ha tekintetbe vesszük, hogy a posztindusztriális társadalom, a harmadik hullám elsőrendű értéke az információ, az ötlet, az elképzelés, a megoldás, ha továbbá azt is mérlegeljük, hogy a mentalitások sokszínűsége sok megközelítési módot eredményez, ami esélynövelő a problémamegoldásban és termékenyítő az alkotásban, akkor elfogadható a prognózis.

A valóra váltásnak viszont előfeltétele ezen mentalitások szabad kibontakozása. Nehezen felbecsülhető veszteség a három civilizatorikus faktor eltűnése. A német és zsidó kisebbség zömében elvándorolt, a görög teljesen asszimilálódott, így megszűnt a görög intellektuális élet és vele együtt a jellegzetesen görög megközelítési mód.

4.2.2.2.3. Délromán kolonializmus és a kultúr-homogenizálás

Nagyrománia létrejötte és későbbi politikája erős délromán gazdasági- és kultúr-kolonialista jegyeket hordoz. Az Unió létrehozójának, a délromán Brătianunak elhíresült azon 1918-as kijelentése, hogy „akarjuk Erdélyt, de erdélyiek nélkül", s ezt nem csak a magyarokra értette, akikkel szemben később, 1920 július 1-én parlamenti beszédében csak a fizikai megsemmisítést látta célszerűnek, hanem az erdélyi románságra és főleg a görög-katolikusokra. Meg kell jegyezni, hogy a görög-katolikus vallás erdélyi megjelenése tette lehetővé a románság szellemi nyitását a nyugat, Bécs és Róma felé s bizonyult sorsdöntőnek a modern román nemzet kialakulásában, amely Erdélyben történt és nem Dél-Romániában. Hogy az akkori délromán kolonialista szemlélet mennyire nem módosult, arra nem csak a módszeres betelepítési politika utal, amely során több millió dél- és keletromán talált új szálláshelyet Erdélyben és Bánságban az erőszakos iparosítás által. Erre utal az 1990-ben hatalomra jutott új román kormány összetétele is (22 miniszter közül 15 délromán, 4 keletromán és csak 3 erdélyi), valamint az egyoldalú és érzelmekre alapozó, főleg a magyar irredenta veszélyre játszó agresszív propaganda-hadjárat, mely igyekszik az egységes nemzetállamot misztikus néphitté tenni.

4.2.2.2.4. A föderáció kulturális szükségszerűsége

A történelmi provinciák évszázados önálló fejlődése vezetett a román nemzeti folklórkincs egyedülálló gazdagságához. De a helyi jellegzetesség adja meg értékét azon univerzális kultúrkincseknek, miket olyan géniuszok teremtettek, mint Mihai Eminescu, Ion Creangă, Mihail Sadoveanu, Ion Luca Caragiale, Ioan Slavici, Liviu Rebreanu, Lucian Blaga és Constantin Brâncusi. Ezen értékek, valamint a sokszínűség jövőbeni potenciáljának megőrzésére kézenfekvő egy olyan adminisztratív berendezkedés szükségessége, mely a történelmileg létrejött országrészeket kulturális és gazdasági önállósággal ruházná fel.

Dr. Victor Iancu egyetemi tanárnak a România Liberӑ 1991. március 7-én megjelent föderációs indítványa, pontosan a fenti kritériumok alapján, a következő provinciákat tartalmazza: Bukovina. Moldova, Dobrodzsa, Havasalföld, Olténia, Bánság, Erdély, Körösvidék és Máramaros.

4.2.2.2.5. A föderáció gazdasági szükségszerűsége

Az elképzelésnek valóra váltása nem csak az említett távlati, szellemi felvirágzással, de rögtöni gazdasági előnyökkel is járna. A kommunista homogenizálás Erdélyben, de főleg a Bánságban olyan gazdasági hagyományoknak vetett véget, olyan struktúrákat rombolt szét, amelyek a korabeli európai színvonalnak feleltek meg. Léteztek itt olyan mintagazdaságok, ahová Texasból és Svájcból jöttek farmerlegények tanulni. Még ma is ez a vidék képviseli a legliberálisabb mentalitást az országon belül – a nép itt elfogadja, sőt, tiszteli a rátermett újgazdagokat. Az ország keleti részén viszont a populista kollektív irigység privát üzletek szétrombolásához és lángos-sütődék felgyújtásához vezetett.

A föderáció lehetővé tenné, hogy például a Bánság a választási eredménynek megfelelő liberálisabb helyi kormányzatnak és helyi parlamentnek örvendjen. Ennek megfelelően fejlődne a gazdasága is – rövidesen magára vehetné mind a gazdasági, mind pedig a (példamutatás erejével) mentális lokomotív szerepét. Az egységállam arra kárhoztatja a liberális gondolkodású provinciákat, hogy kényszerűen egyhelyben topogjanak.

A decentrális adminisztráció jobban és gyorsabban tudná megoldani a helyi problémákat, mint az eddigi jól ismert központi tette azt. Ha alkalmaznák az osztrák modellt, mely szerint az adó egyharmada a helységben (falu, város) marad, egyharmada a "Land"-hoz (provincia) és egyharmada a föderáció közös kasszájában jut, úgy ez motiválólag hatna a gazdaságra.

4.2.2.2.6. A föderáció politikai szükségszerűsége

A német egyesítés köztudottan tetemes nehézségekkel jár. Nagy problémát okoznak a kommunizmus által a köztudatba sulykolt gondolatpanelek, a gazdasági struktúrák különbözősége és a keleti országrész lerobbant infrastruktúrája. Az egyesítést gyorsan kellett lebonyolítani, hiszen egy bizonytalan időre létrejött ritka történelmi esély kihasználásáról volt szó. Ezért szerencsésnek bizonyult Nyugat-Németország föderális berendezkedése, amely a keleti rész föderációját is feltételezte. Ezáltal mód nyílott a politikai egyesítés gyors lebonyolítására, a kelet újjáépítése előtt, hiszen a továbbiakban az adminisztratív felosztás a problémák lokalizálását és megosztását lehetővé teszi úgy, hogy a kelet struktúrái a nyugatiakat ne bomlasszák, csak terheljék.

Besszarábia hosszú évtizedekig volt orosz, majd szovjet-bolsevik fennhatóság alatt. Az ott élő románokban az átélt megpróbáltatások ébren tartották az újraegyesítés vágyát az Anyaországgal.

Lehetséges, hogy a jövőben egy a némethez hasonló történelmi alkalom létrejön. Feltehetően az újraegyesülés a némethez hasonló gondokkal jár majd, így kívánatosnak ítélhető Románia föderalizálása az unió előtt.

4.2.2.2.7. Magyar fenntartások

Amint láttuk, a Victor Iancu által ajánlott adminisztratív struktúra nem tartalmaz önálló magyar provinciát. Helyesen, hiszen ez magyar részről – mint azt a területi autonómiával kapcsolatosan láttuk – nem kielégítő, román részről a meglévő félelmek miatt nem kívánatos. Az ország stabilitását szem előtt tartva csak olyan megoldás jöhet számításba, amely garantálja minden provincia döntő román túlsúlyát – az osztrák modellhez hasonlóan.

Sok magyarban félelmet ébreszt a Victor Iancu-féle elképzelés azáltal, hogy a magyarságot négy provinciára osztaná fel, ami nehezítené az eddigi egységes fellépést közös magyar ügyben.

Ettől függetlenül a szlovákiai és szerbiai magyarság mind szorongatottabb helyzete bizonyítja, hogy a föderáció nem megoldás az autonómiával nem rendelkező népcsoportok számára.

A várható gazdasági, adminisztratív és vélhetően kulturális előnyöket is számba véve, romániai magyar szempontból az ország föderációja feltételesen kívánatos.

4.2.2.3. Kulturális autonómia

Az a tény, hogy a romániai magyarság kétharmada nagy területen szétszórva, helyi számbeli kisebbségben él, zömmel románok lakta helységekben, a politikai célkitűzések megválasztásában a figyelmet olyan megoldás felé irányítja, amely nem kötődik egy terület autonóm igazgatásához.

Sokat emlegetett képlet a zárt területhez nem kötött kulturális autonómia. E szerint a népcsoport erre megválasztott tagjai döntenének az identitás megőrzéséhez és a jellegzetes kultúra fejlődéséhez szükséges tanügy, kultúrintézmények és mozgalmak ügyében. Erre az államkassza tanügyi és kulturális költségeiből az adófizetői számaránynak megfelelően részesülne.

Amennyire frappánsan igazságos és az emberi méltóságot messzemenően tekintetbe vevő ez az elképzelés, annyira kétséges a keresztülvihetősége és életképessége. Hiszen egy ilyen megoldás kizárólag a gazdasági esélyegyenlőséghez és reális jogegyenlőséghez kötve képzelhető el. Ezt viszont csak a működő nyílt társadalmak, a reális demokráciák nyújtják. De még egy reális demokrácia se nyújthat keretet egy népcsoport kulturális autonómiájának, jogi és kultúrintézményei kiépítéséhez, ha a többségi etnosz intoleráns.

4.2.2.4. Társnemzeti státusz

A felvázoltak alapján leszűrhető, hogy a romániai magyarság a jelenlegi politika által ki van téve a fizikai fenyegetettségnek, gazdasági esélyegyenlőtlenségnek, kulturális elnyomásnak és joggyakorlati megkülönböztetésnek, ugyanakkor a bemutatott opciók egyike sem tartalmazza, keresztülvihetőségtől teljesen eltekintve, mindezen veszélyek és negatív jelenségek elhárításának lehetőségét.

4.2.2.4.1. A kettős paternalizmus hipotézise

A reális reciprocitás, reális paritás alapján elindulva, külföldi elvont, elméleti elképzelések szerint, Erdély és Bánság esetében a román és magyar lakosság keveredése miatt olyan határ lenne méltányos, amely annyi románt hagyna magyar területen, mint ahány magyart románon. Az elképzelés szerint, kölcsönösségi alapon így mintegy automatikusan megoldódna a kisebbség jogvédelme. Kétszeres a tévedés.

Először is már az alapgondolat paternalista, hisz mind a két kisebbségbe került népcsoportot eleve a másik állam gyámkodására bízza. Így mind a két népcsoport a másik jogai kivívásának eszközévé degradálódna, ami az emberi méltóságát sértené.

Másodszor fennállna a veszély, sőt, bizonyosság, hogy hamarosan ezen politikai eszközök a mindenkori napi politika szükségleteinek, a pártok közötti csatározásnak, nem pedig a nyelvrokon  külföldi népcsoport reális érdekében lennének felhasználva.

4.2.2.4.2. Önrendelkezési jog és politikai akaratnyilvánítás

A fenti spekuláció nem-kimondott kiindulópontja viszont helyes: a népcsoport önrendelkezési joga nem jön létre anélkül, hogy az erre létező igény ne öltené a politikai akarat formáját. Ugyancsak helyes az az elképzelés, hogy amíg a terror lehetetleníti a népcsoport saját igényének kinyilvánítását, addig az anyaország, vagy éppenséggel a nyelvrokon csoportok kénytelenek ezt átvállalni.

Mihelyt azonban politikai lehetőség adódik a népcsoport akaratának közvetlen kinyilvánítására (ez konkrét esetünkben 1989 után adottá vált és a rohamos álparlamentarista konszolidáció dacára még egyelőre adott), attól kezdve a népcsoport legitim képviseletét az identitását érintő összes problémában kizárólag az általa erre a célra létrehozott politikai intézmény láthatja el. Az anyaország, valamint a nyelvrokon csoportok szerepe a diplomáciai és morális támogatásra szorítkozik. Kivételt képez a népcsoport fizikai veszélyeztetettsége, mely elhárítására az anyaország köteles minden diplomáciai intézkedést megtenni még akkor is, ha a népcsoport bármilyen okból elmulasztja erre külön felkérni. Természetesen a többségi kormány a legkevésbé hivatott az identitáshoz kötött problémakörben paternalista módon a népcsoport feje fölött dönteni és nevében nyilatkozni, hacsak erre a népcsoport identitásvédő legitim szervezeteitől megbízást nem kap.

4.2.2.4.3. A társnemzeti státusz feltételei és szükségszerűsége

Az RMDSZ politikai célkitűzésének megfogalmazásánál alapvetően tekintetbe kell venni a romániai magyarság, számából adódó azon képességét, hogy egy nemzet összes kulturális, gazdasági és politikai funkciójának eleget tegyen. Úgyszintén tekintetbe kell venni a sok száz évig itt élt magyarság saját értékteremtő tevékenységének és államalapítói szerepének ismeretéből eredő nemzeti öntudatát, továbbá az1989 óta tanúsított politikai önszervező és reprezentáló kapacitását, kreatív - a hatalom által sajnos szabotált - hozzájárulásait az ország kívánatos demokratizálódása és gazdasági talpra állásának érdekében.

Másrészt, a társnemzeti fogalom és a hozzáfűzött gondolati és intézményrendszer az, amely még a természetszerűleg csökkent szuverenitás dacára is rendelkezik azokkal a védelmi funkciókkal, amelyek szükségesek e népcsoportot fenyegető gazdasági, kulturális és joggyakorlati megkülönböztetés hathatós csökkentésére, illetve elhárítására.

Így a lehető legmegfelelőbb politikai cél, amely elérése, elismertetése és megtartása az RMDSZ fő igyekezete kell hogy legyen, a társnemzeti státusz.

4.2.3.4.4. A társnemzeti státusz lényege és előnyei

A társnemzeti státusz egyszerre jelent (bizonyos fokig csökkent) nemzeti szuverenitást és állampolgári lojalitást a közös haza iránt, önrendelkezést az identitáshoz kötött valamennyi problémában (anyagit is, az adófizetői számaránynak megfelelően), ugyanakkor nem megkülönböztetett részvételt a gazdasági, egészségügyi és védelmi erőfeszítésekben.

A társnemzeti státusznak számos előnye van.

Megoldja a magyar kérdést Romániában úgy, hogy az ország területi integritását nem kérdőjelezi meg, valamint nem is sérti a többségi nemzet és a többi népcsoport érdekeit, stabilizálja a bel- és külpolitikai helyzetet.

Példa értékű lehet más népcsoportoknak, elsősorban a németeknek és az ukránoknak. Az új lehetőség fékező hatásúnak bizonyulhat a német exoduszra, az ukránok bátrabban nézhetnek a román-besszarábiai unió elé.

Lehetővé teszi a mesterséges szembenállás által felemésztett politikai és intellektuális energiák célszerű felhasználását a valós problémák megoldására.

A társnemzeti státusz egyaránt megfelel a magyar igazságérzetnek és a román jóságigénynek, motiválólag hatna mindkét nemzetre.

Megnyitná az összes lehetséges kaput Európa felé.

A társnemzeti státusz feloldaná a magyar és román félben élő félelmeket az ország föderációjával szemben, hiszen a társnemzeti státusz egyaránt érvényes a többnemzetiségű egységállamokban és a királyságban.

Az elképzelésnek hátránya nincs, csak akadálya.

A legfőbb akadály a hatalom ellentétes érdeke, a másik a többségi nemzet egy részébe sikeresen beoltott uralkodási vágy, nemzeti gőg és intolerancia.

A kivitelezhetőség tehát egyaránt függ a hatalom bukásától és a nemzeti érdek érvényesítésétől az irracionális nemzeti érzésekkel szemben.

      

4.2.3. A politikai út vállalható princípiumai   

A romániai magyarság ésszerű politizálása saját erejére támaszkodva, a román nemzettel közös érdeket felkutatva úgy kell ténykedjen, hogy az európai normákat messzemenően betartsa.

4.2.3.1. A szeretet, mint politikai erő

A társnemzeti státusz elérésére tett erőfeszítések azt jelzik, hogy a közös otthonban egyenlőkként akarunk élni. Ebből rögtön adódik az erőszakmentességen túl a szeretet, mint összetartó erő. Szeretet nemcsak a sajátjainkkal szemben, de a többi itt élő etnosszal szemben is. Talán nehéz elképzelni azokat a libánfalvi parasztokat szeretni, akik kést szegeztek gyermekeink torkának, így kényszerítve őket magyarságuk megtagadására. Ha meggondoljuk, hogy ők is szerencsétlen félrevezetett emberek, akik ráadásul a részegség elmúltával szembe kellett nézzenek saját tetteikkel, talán már könnyebb a megbocsájtás, és nem elképzelhetetlen a szeretet.

Célunk mindenkit megnyerni a közös érdeknek utódaink békésebb életéért. A szeretet az, ami a gyengét erőssé teszi - a viszonzás kiváltása által.

Amit nem kell szeretni, az az apparátus, amely képtelen a szeretet viszonzására és embertelenül konzekvens lehet a rosszban is. (Az emberiség ellen elkövetett mindenkori bűnök a mindenkori apparátus művei).

4.3.2. A fairness, az esélyegyenlőség betartása és betartatása

Fairness nélkül nincs demokrácia, és nem képzelhető el egy jól működő társadalom.

Ez magyar részről fair célkitűzéseket és világos princípiumokat feltételez, valamint a román társadalom közvetlen tájékoztatását.

A mindenkori román hatalomtól a fairnesst valószínűleg csak állhatatos politikai harccal lehet kikényszeríteni. Ebben a harcban a román társadalom mobilizálása, a külpolitikai aktivitás, de még a parlamentarista passzivitás is eszközként felhasználható.

Döntő kérdésekben a közvetlen demokrácia elvének kell érvényesülnie.

Megjelent a Hitel 1991/13-14-es számában.