Neptun

Az erdélyi magyar közélet iránt érdeklődők számára egy, a kilencvenes években lezajlott  tárgyalássorozat egyik helyszíne, Neptun szimbólummá emelkedett: az önfeladó, a román hatalomnak alájátszó kollaboráns politika szimbólumává.

Ez volt az első olyan esemény, mely gyökeresen megosztotta az erdélyi magyar értelmiség politikai szempontból releváns részét. Hónapokon keresztül tartó sajtóvihar, majd az ügyet lezáró SZKT ülés után is gyakoriak a visszautalások az ott történtekre.

A “neptunista” azóta a hatalomorientált, elvtelen, önfeladó politika szinonimája az erdélyi politikai irodalomban.

Miről is van szó?

Az RMDSZ három élvonalbeli politikusa (Frunda György szenátor, Tokay György képviselőházi frakcióvezető és Borbély László képviselő) 

a Szövetség legitim szerveinek (Ügyvezető Elnökség, SZKT) felhatalmazása nélkül vett részt az Iliescu-féle nyíltan magyarellenes román hatalommal folytatott tárgyalássorozaton, melynek célja a román kisebbségpolitika nyugati népszerűsítése és legitimálása volt Románia Európa Tanácsi felvétele előtt.

A Szövetség tiszteletbeli elnöke, miután az RMDSZ megfelelő fórumán, az SZKT-n ismételten hiába kérte a kérdés napirendre tűzését és megtárgyalását, „A hatalom uszályában” c. esszéjében a nyilvánossághoz fordult. 

(Tőkés László Brüsszelben Fodor Imrével és feleségével)

A cikket követő hosszas közéleti vita egyik legjelentősebb dokumentuma Borbély Imre „Neptun” című tanulmánya, mely az esetet széles nemzetközi illetve nemzetstratégiai kontextusban elemzi. Megfontolásainak jelentős része ma is aktuális.

(Borbély Imre Tóth Károly Antallal Skype-ol 2009 májusában)

NEPTUN

A neptuni tárgyalásokkal kapcsolatos sajtóvihar hasznos politikai és társadalomlélektani adatbázist termelt.

Politikai adatbázis abból a szempontból, hogy ismét nyilvánvalóvá vált, kik azok, akik egy fölöttébb egyértelmű tényállást hamis beállítással, a tárgykörhöz nem tartozó plusz információkkal, szociális demagógiával, esetenként félretájékoztatással próbáltak elfedni, illetve a tiszteletbeli elnök ellen fordítani.

Az a mód, ahogyan ezek az erők az RMDSZ elnökének, az Ügyvezető Elnökségnek, az SZKT frakcióinak, valamint a régi Országos Elnökségnek Neptunnal kapcsolatos nyilatkozatait figyelmen kívül hagyták, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy egy személyes konfliktus látszatát keltsék, az elkövetkezőkben a szövetség hivatalos vizsgálatát és állásfoglalását igényli.

A vélemény szabad. A kimondott vélemény viszont a véleményezőt is minősíti. A politikai véleményezőt besorolja. Esetleg a Hatalom táborába.

A társadalomlélektani adatbázis főként az olvasói levelekből állt össze. Egyértelmű, hogy a zavarháttér, a diffúz diverzió – főként a régi pártsajtó egyes tagjai részéről – megtette hatását, az olvasótábor egy részének sikerrel elterelte a figyelmét a lényegről. Belviszályról, hatalmi harcról, működési hibákról, az információs háló működési elégtelenségéről beszél – RMDSZ-válságot sugall ez a sajtó, holott ez esetben nem erről van szó.

1.1.    MI TÖRTÉNT?

Három, az RMDSZ országos vezetéséhez tartozó tisztségviselő (egy parlamenti frakcióelnök és két képviselő), előzetes szövetségi egyeztetés és döntés nélkül, tárgyalást folytatott a hatalom erre szakosodott, élvonalbeli tisztségviselőivel.

A politikai hétköznapok természetes velejárója az, hogy például a parlamenti csoport szakbizottságokban dolgozó tagjai az arra szakosodott minisztériumokkal, tehát a hatalommal megbeszéléseket folytatnak. A tárgyalások nem technikai részkérdésekről folytak Neptunon; nem több, nem kevesebb, mint globálisan a romániai „magyar kérdés”-ről, és ennek megoldási lehetőségeiről volt szó.

Az, hogy a találkozó a dialógus mellett tárgyalás formáját is öltötte, kitűnik abból, hogy a részt vevő nem magyar (amerikai és román) felek egyöntetűen a „tárgyalás” szót használták, valamint abból a tényből, hogy a tárgyalás nyomán konkrét megállapodások, sőt, politikai engedmények születtek.

A tárgyalás színhelye Ceaușescu bukott diktátor néhai nyári rezidenciája, a neptuni villa.

A találkozót egy olyan amerikai szervezet rendezte, melynek vezetői már Ceaușescuhoz is közel álltak, és uralmának legsötétebb éveiben is pozitív képet igyekeztek róla festeni Nyugaton.

Az egyetlen jelen levő újságíró a Ceaușescu-barát David Binder.

1.2.  MENNYIBEN TITKOS?

A neptuni találkozó egy olyan tárgyalássorozatnak része, mely évekre nyúlik vissza.

Az Ügyvezető Elnökség nyilatkozata bizonyítja, hogy a neptuni tárgyalásról előzetesen nem volt tudomása.

A volt Országos Elnökség nyilatkozata bizonyítja, hogy a szövetség e vezető testülete hivatalosan soha nem értesült a neptunit megelőző tárgyalásokról.

Sem a Szövetségi Küldöttek Tanácsa, sem pedig, régebben, a Küldöttek Országos Tanácsa elé nem került megvitatásra a téma, holott az ügy megkívánta volna e testület döntését olyan kérdésekben, mint:

-     Vegyen-e részt az RMDSZ a PER által szervezett tárgyalásokon, vagy tekintse a tárgyalásokat az RMDSZ által a tárgykörben sürgetett kerekasztal megkerülésének? (Annál is inkább, hogy a kerekasztalnál a Konvenció is helyet kapna, míg a Hatalommal való külön tárgyalás mind a Konvencióban, mind a többi a tárgyalásokból kimaradt kisebbségi szervezetben csak gyanút ébreszthet.);

-    Melyek legyenek képviselt követelménycsomagunk felső és alsó határai? Mi az, amit feltétlen szóba kell hozni, akkor is, ha eleve tudjuk, hogy nem teljesítik, és melyik az a szint, amely alatt a tárgyalás értelmetlenné válik?

-    Kik képviseljék a Szövetséget? Nota bene: csak két héttel Neptun előtt, június 30-án, az SZKT-n jelen levő három képviselő nem konzultált a tanáccsal a készülő tárgyalásról, habár az addigi tárgyalások szóba kerültek.

Egyértelmű tehát, hogy a neptuni tárgyalások előkészítése az RMDSZ vezető testületének megkerülésével történt, tehát az RMDSZ irányában titkosak voltak. Az utólagos közlés ezen mit sem változtat.

Ezen tárgyalások számát illetően Larry Watts, Chebeleu és Hrebenciuc szerint négy volt. A Neptunon tárgyaló három magyar képviselő augusztus 3-i közös nyilatkozatában is négyről tesz említést. Augusztus 20-án viszont már csak kettőt taglalnak Tőkés Lászlónak írott válaszdolgozatukban.

1.3. A TÁRGYALÁSOKON ELÉRT POLITIKAI ENGEDMÉNYEK:

-   a hatalom elismeri, hogy van magyar kérdés;

-   magyar iskolákban a történelmet és földrajzot első négy osztályban szabad magyarul tanítani;

-   biztosítanak a hajdan magyar Bolyai – most román Babeș–Bolyai – Egyetemen 300 magyar nyelvű tanárképző helyet;

-   kétnyelvű feliratokra tett ígéret.

1.4. AZ ELÉRT ENGEDMÉNYEK ÁRA:

-      a 89-es fordulat óta a hatalomnak először sikerült tárgyalókészséget tanúsítani, és egyidejűleg visszautasítani a legitim tárgyalópartnert;

-    a hatalomnak módja volt a külföld felé politikai jóindulatot mímelni a magyar kérdésben, ugyanakkor azt sugallni, hogy a probléma valós megoldása a magyar fél jóindulatán múlik; tehette ezt azáltal, hogy felmutathatott egy „pozitív” kooperatív csoportot, melyet szembehelyezhetett az RMDSZ-szel;

-   sikerült a hatalomnak alátámasztania azt a mítoszt, miszerint Romániában nem a magyarok elnyomása, hanem egyszerűen egy etnikai feszültség a probléma, melynek szítása mindkét fél egyes szélsőséges politikusaitól indul;

-   köztudott, hogy a román–magyar feszültség, habár létezik és főleg a nyelvi és kultúrköri, mentalitásbeli különbségekre vezethető vissza, távol áll bizonyos kritikus értékektől. A feszültség egyedüli mesterséges gerjesztője a román hatalom. Romániai magyar oldalról nem ismeretes sem politikus, sem közéleti személyiség, sem újságíró, aki ’89 óta a románok ellen uszított volna. Még kevésbé ismeretes olyan politikus, aki a társadalmi engedetlenségnél keményebb eszközöket mérlegelne.

Ennek dacára Tokay György egy, a Le Monde Diplomatique-ban (1992. nov.) megjelent interjúban olyan erdélyi magyar radikális szárnyról regél, amely még a fegyveres harctól sem riadna vissza céljai eléréséért. Ez politikai följelentés, amit csak súlyosbít az, hogy nem nevezi meg a szélsőségeseket („Ha nem tartják tiszteletben jogainkat, a romániai magyarok radikális szárnya más, esetleg fegyveres eszközökhöz is folyamodhat.”). Így bármelyik RMDSZ-politikusra vonatkozhat a kijelentés, amely aztán David Bindernél már az egész szervezetre kivetül. (A New York Times-béli cikkében: „Magyar oldalon is van egy militáns elem: az RMDSZ, amely nem titkolja abbéli kívánságát, hogy Erdélyt újraegyesítse Magyarországgal...”)

2. A ROMÁNIAI MAGYAR PROBLÉMA GYÖKERE ÉS A MEGOLDÁS MÓDOZATAI

A három RMDSZ-politikus tettének helyes megítéléséhez, az arányok megőrzéséhez elengedhetetlenül fontos visszatérni a dolgok gyökeréhez, és vázlatosan végiggondolni a megoldások, különböző politikai opciók esélyeit, következményeit.

Az erdélyi magyarságot, ezerévi magyar államiságából kiragadva, a trianoni béke juttatta dél-román fennhatóság alá. Sem akkor, sem azóta nem kérdezték meg a Romániához csatolt lakosságot, hogyan viszonyul ahhoz a döntéshez. A nagyhatalmi döntést, valamint a megszállást követő terrorhullámot a magyarok traumaként, az erdélyi román értelmiség jó része kultúrsokk-ként élte meg.

Az azóta eltelt évtizedek román politikája nem volt alkalmas arra, hogy az elcsatolt nem román lakosság számára megelégedést nyújtson. A homogén nemzetállam ködképét kergetve, az egymást váltó román kormányok és rendszerek adminisztratív, jogi, gazdasági, kulturális és a pszichológiai terror eszközeit bevetve, mindent elkövettek a romániai magyarság erőszakos beleolvasztásáért. Ezen eszközök leggátlástalanabb kiaknázása a késői Ceaușescu-korban, illetve ennek folytatásaként, a fekete március utáni Iliescu-korban folyt és folyik.

Az erdélyi magyar közösség számbeli és politikai kisebbségbe jutott, kb. kétmilliós tömege akkora, mint a szabad és független Szlovénia őslakossága.

Sorsát meghatározhatja, hogy az érdekképviseletét ellátó személyek vagy szervezetek milyen politikai opció mentén tevékenykednek.

Alapvetően két politikai opció létezik a számbeli és politikai kisebbségbe került nemzetrész előtt:

– a kisebbségi politizálás vonala, mely elfogadja a politikai kisebbségi állapotot;

–  az autonómiát célzó politika, melynek fő célja a politikai kisebbségi állapot (teljes vagy részleges) megszüntetése.

2.   1. A KISEBBSÉGI POLITIZÁLÁS

A kisebbségi politizálás lényegéből fakadóan hatalomorientált, hiszen konkrét eredmények kiharcolásával igyekszik enyhíteni a kisebbségi sorsot (és ezt csakis hatalomközelből lehet).

A dolgok logikájából fakadóan a hatalom adta engedményekbe törvényszerűen beépül, illetve hozzájuk kapcsolódik a hatalom politikai igyekezete, mely a homogén nemzetállam elérése érdekében a népcsoport beolvasztását célozza. Az engedmény magában foglalja az etnokratikus viszonyt, tehát a többség uralmát. Ebből az állapotból a kisebbségi politizálás távlatilag sem jelent kiutat, hiszen ennek az állapotnak szerves része. Ily módon a mindenkoron erősebb többségi fél állama (a konkrét kül- és belpolitikai helyzethez igazodva) maximális hatékonysággal tudja véghezvinni a „húzd meg – ereszd meg” politikát, annál is inkább, hogy módjában áll a kisebbség köreiből egy, a kollaborációra hajlandó vezető elitet kiemelni, melynek azon túl csoportérdeke is a status quo fenntartása.

A kisebbségi politikus tudatosan vagy nem, kimondva vagy titkon, de kizárólag arra játszhat, hogy az asszimilációt késleltesse. Az illető politikus ezt két meggondolásból teheti:

–   beletörődik az elkerülhetetlenbe, a beolvadási folyamat késleltetését főleg a csend és fájdalommentesség miatt akarja (erre a politikára példa az elzászi németség második háború utáni vonala);

– késlelteti a beolvadást egy esetleges jövőbeli határrevízióig.

2.1.1.  AZ ÖNFELADÁS

Az erdélyi magyarságot egy évezred csatolja e tájhoz. Erdély városai magyarok és szászok által emeltettek (a szászokat éppen e célból telepítették be magyar királyaink). A Romániához csatolás pillanatában az élet megannyi területén évszázadokra visszatekintő intézményrendszerünk, jól kiforrott, működő és a társadalom olajozott működését elősegítő jogrendünk, ősi hagyománykincsünk volt. Mindez szerves része még ma is magyarságtudatunknak.

Hogy mennyire ragaszkodunk magyarságunkhoz, őseink földjéhez, vallásához, legékesebben a ’93-as csíksomlyói búcsú szemléltette, ahol az összmagyarság eddig legnagyobb gyülekezete (több mint 200 000 lélek) egy emberként énekelte nemzeti imánkat. Könnyen belátható, hogy a fájdalommentes asszimilációra játszó erdélyi magyar politika eleve esélytelen.

Ezért behatóbban szeretném vizsgálni a határmódosítás problémáját.

2.1.2. A ROMÁN-MAGYAR HATÁRREVÍZIÓ ESÉLYEI (AZ IRREDENTA OPCIÓ)

A revíziós opció végiggondolása azért is időszerű, mert szemünk láttára jön létre, méghozzá hódító háború által, Nagy-Szerbia. Szemünk láttára történik az európai térkép újrarajzolása. Nem más ez, mint az ENSZ-alapeszmék, az EBEÉ-folyamat, valamint az új Európa Magna-gondolat Waterloo-ja. A Balladur-terv, mely tartalmazza a határrevízió elvi lehetőségét, bizonyos szempontból nem egyéb, mint – a tények törvényalkotói nyomására létrejött – kísérlet arra, hogy az egyszer beindult folyamatot visszaterelje a méltányosság hatókörébe. Kétségtelen, hogy a nemzetidentitás megőrzésének legbiztosabb garanciája a nemzetállami keret. A trianoni béke által leszakított nemzetrészek is oly formán őrizhetnék meg legbiztosabban önazonosságukat, gyarapodhatnának legzavartalanabbul gazdaságilag és kulturálisan, ha visszakerülnének az anyaországhoz. Ez lenne tehát elvileg a problémánk radikális megoldása.

A határrevíziós esélyek akár elnagyolt mérlegelése is számunkra kedvezőtlen következtetésekre vezet:

–   a Trianon óta megváltozott demográfiai helyzet lehetetlenné teszi olyan etnikai határok megvonását, melyek ne igényelnének masszív lakosságcserét;

–   az új demográfiai helyzetben teljesen valószínűtlen egy, a magyarság számára kedvező referendum;

–     szintén evidencia, hogy egy magyar határkiigazítási kísérlet egy, a magyarságnál többszörösen nagyobb és vele szemben élesen ellenséges koalíciót hozna létre az utódállamok közt;

–    a realitásokhoz tartozik az is, hogy Szlovénia és Horvátország kivételével, minden utódállam ütőképesebb hadsereggel rendelkezik, mint Magyarország. (Csak illusztrációképpen: a negyedik román – erdélyi – hadsereg erősebb a magyar honvédségnél.)

–     nem elhanyagolható az sem, hogy egy, a nagyhatalmak által esetleg kierőszakolt határmódosítás évtizedekre elmérgesítené Magyarország kapcsolatait szomszédaival, ami beláthatóan rendkívül nagy tehertételt jelentene;

–   egy nagyhatalmi arbitrázs teljesen valószínűtlen, mert ellentétes bármelyik nagyhatalom érdekeivel.

Levonható tehát a következtetés, hogy számunkra Nagy-Szerbia létrejötte nem jelent precedenst és a Balladur-terv nem jelent esélyt.

Leszögezhető, hogy a határmódosítás nem tartozik az erdélyi magyar politikai realitások közé.

Megnyugvással lehet megállapítani, hogy két vesztes háború és egy (a Nyugat által is cserbenhagyott) vérbe fojtott forradalom történelmi tapasztalata a politikai józanság oly fokát eredményezte a magyarságban, hogy nincs magyar politikai erő, mely bármiféle határrevíziót programba foglalt volna.

2.2.  AZ ÖNRENDELKEZÉST CÉLZÓ POLITIKA

Az autonomista politizálás, az önrendelkezés (autonómia) lényegéből fakadóan, a mindenkori (idegennek érzékelt) hatalommal szembeszegül, hiszen a politikai kisebbségi állapot megszűnését, teljes vagy részleges önállóságot, szuveranitást követel.

2.2.1. FÜGGETLEN ERDÉLYORSZÁG (A SZECESSZIÓS OPCIÓ)

A romániai magyarság számára az autonóm politika radikális célkitűzését a Dél-Romániától és Magyarországtól független és svájci mintára, kantonális berendezkedésű Erdélyország jelentené.

A független Erdély-elképzelésnek több objektív előfeltétele kétségtelenül adott.

A néplélektan szempontjából:

A nyelvi, vallási és mentalitásbeli különbségek vegyesen élő lakosságokban feszültséggerjesztőknek bizonyultak az eddigi történelemben. Erdély esetében (és úgy, mint Svájcban) ezek a feszültségek, habár kétségtelenül léteznek, eddig messzemenően a tűrési határ alatt maradtak. Elgondolkoztató, hogy mind a magyarságon belüli villongások (Dózsa, vallási háborúk, kuruc–labanc harcok, vörös terror, fehér terror, Recsk, 1956), mind pedig a román–román konfliktusok (Munténia és Moldova harcai, 1907, kommunista tisztogatások a román Gulagban) nagyságrenddel több áldozatot követeltek, mint az Erdélyen belüli román–magyar konfliktusok.

Az a tény, hogy a történelem folyamán Erdélyben a román–magyar viszony nem mérgesedett el odáig, hogy egy, a görög–török, illetve a szerb–horváthoz hasonló visszafordíthatatlan erőszak és gyűlölet-spirális beinduljon, alapvetően történelmi szerencse, de nagy valószínűséggel hozzájárult a dolgok ilyetén alakulásához az is, hogy:

–    miként Svájcban, úgy Erdélyben is autonómiákon alapuló párhuzamos társadalmak alakultak ki és működtek évszázadokon át;

– Erdélyben, Svájccal szinte egyidejűleg (XVI. század) foglalták törvénybe a vallási tolerancia elvét.

Független Erdély további néplélektani előfeltétele kétségkívül az, hogy Erdély több évszázadon keresztül önálló államiságnak örvendett (ami máig is érezteti hatását, pl. az itteni lakosság magasabb kezdeményezőkészségében és határozottabb, önállóbb politikai véleményalkotásában).

Gazdasági szempontból egy Független Erdély feltehetően jobb helyzetben lenne, mint az egységes nagyromán nemzetállamban.

Nekünk, magyaroknak, Független Erdély a társnemzeti státust jelentené, szinte magától adódóan (Belgiumhoz, Kanadához hasonló berendezkedés).

DE: Annál az egyszerű oknál fogva, hogy Erdélynek nincs saját hadserege, bármilyen szakadár mozgalom eleve kudarcra lenne ítélve, még akkor is, ha a többségi román erdélyiek is a szecessziót kívánnák.

2.2.2.  BELSŐ ÖNRENDELKEZÉS

A belső önrendelkezés célja az adott államkeret megkérdőjelezése nélküli maximális közösségi önállóságot biztosítani a népcsoport számára. A hatalomtól nem engedményeket vár, hanem jogokat követel, jogokat, melyek a nemzeti közösség puszta létéből fakadnak, és amelyek arra hivatottak, hogy a fennmaradásért és gyarapodásért folytatott munkának méltányos esélykeretet biztosítsanak.

Ez a politika önálló intézményrendszert igyekszik kiépíteni az autonómia gyakorlására, a társadalmi élet minél több területén. Ezért olyan adórendszert követel, mely eme intézményrendszer önálló fenntartását lehetővé teszi.

Az intézményrendszer működtetése másfelől a belső demokrácia maximális kiépítését feltételezi a nemzeti közösségen belül (a közösség általános, titkos és közvetlen választás útján nevezi ki vezető testületét).

Míg a kisebbségi politizálás a felelősség részleges vagy teljes áthárítását jelenti a többségi nemzetállamra, vagy pedig az anyaországra és ezért bizonyos fokig passzív, sőt, kényelmes, addig az autonomista politika többletfelelősséget vállal.

A többletfelelősségnek megfelelően, az autonómia korlátozott szuverenitást jelent.

Az autonómia mind a politikusokra, mind pedig az önálló intézményrendszerben dolgozókra többletmunkát is hárít. Ez a vállalás örök időkre szól, hiszen lényege abból fakad, hogy nem fogadja el a beolvadást és nem reméli a határkiigazítást.

Az önállóság megélése társadalomlélektanilag ellentétes az irredentizmussal, de a politikai kisebbségi lét – tehát idegen uralom –, gyámkodás elfogadásával is.

Idővel kitermelődik egy olyan gazdasági, kulturális és politikai elit a nemzeti közösségen belül, mely érdekeltté válik ezen önállóság fenntartásában. (Ez például Besszarábia esetében elvezetett odáig, hogy eddig meggátolta a kézenfekvő és tulajdonképpen senki által meg nem akadályozható újraegyesítést Romániával.)

3.           AZ ILIESCU-KORSZAK LEHETŐSÉGEI ÉS AZ RMDSZ OPCIÓI

A totalitarizmus éveiben a szervezkedés lehetetlensége miatt csak egyes személyek tevékenykedhettek országon belül a kisebbségben élő magyarság érdekében. Ez kényszerű kisebbségi politizálást jelentett.

A Kriterion élén kifejtett kultúraőrző, fejlesztő tevékenysége elévülhetetlen érdeme Domokos Gézának – öntudat- és azonosságápolás szempontjából sokkal jobban megállta helyét, mint a korabeli Aczél György nevével fémjelzett anyaországbeli kultúrpolitika.

Az Iliescu-korszak látszatdemokráciája három fontos szabadságfokot hozott a totalitarizmussal szemben: a mozgás-, a szólás- és a szervezkedési szabadságot.

Ezek a szabadságjogok egyéni szinten kétségtelenül haladást jelentenek, közösségi szinten ez korántsem ilyen egyértelmű.

A demokrácia (népuralom) a többség akaratának az érvényesülését jelenti. Ez csak akkor nem válik a bármilyen kisebbség számára kollektivista totalitarizmussá, ha léteznek olyan mechanizmusok, amelyek a méltányosságot és esélyegyenlőséget szavatolják: egy alkotmány, mely a született szabadságjogokat, valamint a tulajdonjogot tartalmazza, olyan törvények és az életet szabályozó rendeletek, melyek az alkotmánnyal összhangban vannak.

A törvényesség állapota (a jogállamiság) szavatolt kell hogy legyen.

Többek közt ehhez szükséges az államhatalmak – törvényhozás, igazságszolgáltatás, végrehajtás – szétválasztása, valamint a független média.

Mindez Romániában nem teljesült, ráadásul a hatalom (a fegyveres erők parancsnoksága, elnöki és végrehajtó apparátus csúcsa és az iparvezérek oligarchiája) szinte változatlan, összetétele a régi, Ceaușescu-korabeli.

A demokrácia és rendszerváltás leple alatt a régi hatalom folytatja, sőt, végérvényesítheti közösségünk gazdasági kisemmizését – hiszen a Nyugat (különösen Németország) eddig nem ismerte el jogosnak a kommunista nacionalizálást. Ezzel szemben kénytelen lesz elismerni egy „demokratikus” hatalom ilyen irányú döntéseit, trükkjeit.

A magát parlamentáris színfallal körülvevő etnokrata neototalitarizmus fő fegyvere most a látszat, a ködösítés, a felemás helyzetek fenntartása, az összemosás, a pszichoterror.

Mindennek dacára, az említett szabadságjogok gyökeresen új távlatokat nyitnak közösségünk önazonosságvédő tevékenysége számára. Legfontosabbak ezek közül a most lehetséges önszerveződés.

Ezt kihasználva jött létre az RMDSZ, mely immáron (globális szempontból) több választásban is bizonyította legitimitását, mint a romániai magyarság érdekképviselete.

Mint minden hasonló szervezet, az RMDSZ előtt is megnyílt a válaszút a kisebbségi és az autonóm politizálás között.

Az RMDSZ-en belül kezdettől fogva jelen volt mind a kisebbségi, mind az autonomista elképzelés, és jelen voltak az ezeket az irányzatokat képviselő politikusok.

3.1. A VÉGIG NEM GONDOLT GONDOLAT POLITIKÁJA

Domokos Géza és vonala (amelynek a Neptunon tárgyalók oszlopos tagjai voltak) egyértelműen kisebbségi politizálást folytatott.

Hogy a kisebbségi politika mennyire hatalomorientált és klasszikus formáját öltötte, mi sem bizonyítja jobban, mint Domokos Géza azon kijelentése, hogy fontos volt Bukarestben általa létrehozni az RMDSZ-t, nehogy ez spontán módon létrejöjjön Erdélyben. Hogy ez a lépés a decemberi puccs fő emanátumának tudtával és beleegyezésével történt, az a dolgok ismeretében evidencia. (Ezen mit sem változtat, hogy már pár hét múlva Domokosnak RMDSZ-berkekben be kellett látnia, hogy csalódott Iliescuban.)

Ez a vonal élesen szembefordult az autonómia gondolatával, kitért az elvi viták elől, minden eszközzel azon volt, hogy az önrendelkezést, autonómiát sürgető szárny gondolatiságát periferizálja és e gondolatiság hordozóit lejárassa, esetenként nyíltan is elhatárolódva tőlük.

Ugyanakkor nem lehet feltételezni a Domokos-vonal egyik politikusáról sem, hogy tudatosan vállalná az asszimiláció perspektíváját, vagy pedig a határmódosítás illúzióját táplálná magában. Ezért igazat kell adni Bíró Bélának, aki ezen politikát a „végig nem gondolt gondolat politizálásának” nevezte.

VAGY-VAGY

Történelmi távlatból nézve, az RMDSZ létének első periódusát e két gyökeresen különböző és egymást alapvetően kizáró politikai vonalvezetés versengése jellemezte.

3.2.1.   POLITIKAI ESZKÖZTÁR

A két opció, mint láttuk, gyökeresen különböző célkitűzéseket jelent, amely mögött két különböző világnézet rejlik.

Ennek megfelelően különbözik a használhatónak tekintett politikai eszköztár.

A kisebbségi politikusok a politikai tevékenység egyetlen színterévé a Parlamentet kívánták tenni („politikát a frakcióban” volt a sokat hangoztatott jelszó).

Míg az autonómiát célzó politikusok a társadalom lelki felszabadulása (önállóságra, ősi jogokra, szabad hagyományainkra rávezetve azokat, akik a 40 év alatt elszakadtak), valamint a külföldi, erre hajlandó erőket igyekszik mind nagyobb mértékben motiválni ügyünk felkarolására, a kisebbségi vonal a politika egyetlen színterének a parlamentet tekintette, ismételten kísérlet történt az „úgymond politizálás”-t kizárólag a parlamenti frakció tevékenységére szűkíteni. Ebben van is némi látszatlogika, hiszen Bukarestben történik a román politika – itt vannak a pártok, a külképviseletek.

A parlamenti tevékenység nagyon fontos, és a tapasztalat szerint hasznos is a demokráciáért való harcban, valamint abban a témakörben, amely ebben az országban talán a legsúlyosabb: a gazdaságiban. Mivel az RMDSZ kitűnő gazdasági szakemberekkel rendelkezik a parlamenti frakción belül, ésszerűnek tűnik ezen erőket az élvonalba küldeni (tehát a frakcióvezetést rájuk bízni).

Magyar kérdésekben viszont állásfoglalásaink és kezdeményezéseink – bármennyire is tiszteletben tartják az ország szuverenitását, integritását, bármennyire is a valós, időtálló megoldásokat, a békét és stabilitást célozzák – rendre a szándékos félreértés, az értetlenség és rosszindulat falába ütköztek a Tisztelt Házban, valamint olyan emberek „érzékenységébe”, akik a mai napig elmulasztották azt a román főpapot elmarasztalni, aki ’89 decemberében nem átallott a tirranusnak gratulálni a temesvári vérfürdőért (és ezután még mind a mai napig az ortodox egyház élén maradt), ugyanakkor hazaárulónak nevezi a magyart, pusztán mert 2 millió román állampolgár megoldatlan kollektív problémájára rámutat, és hazugnak, amikor a „rafinált eszközökkel történő etnikai tisztogatás” mindnyájunk által tapasztalt tényére rámutat.

Ezzel szemben az autonomista politikusok a társadalom néplélektani felkészítését (az ősi szabadságra, önállóságra, valamint a modern civilizált világban meghonosodott autonómiapéldák tudatosítása által), valamint közvetett, külföldi erők bevonásával történő nyomásgyakorlást tartják esélyesebbnek jogaink kikényszerítésében. Egyébként egyik tábor sem mérlegelte a jogállam kereteinek a megsértését.

A kisebbségi szárny is folytatott külpolitikai tevékenységet, de ez az „adott keretek kihasználása”-felfogásnak megfelelően jobbára a külképviseletekkel fenntartott kapcsolatokra, illetve a parlamenti úton érkezett meghívásokra való reagálásra szorítkozott.

Az autonómiát szorgalmazó szárny helyzetteremtő külpolitikai kezdeményezéseivel szemben Domokos Géza és Tokay György visszautasító vagy passzív álláspontra helyezkedett a volt Országos Elnökségen belül is. Emlékezetes és jellemző Domokos Gézának a fenntartása az elnökség autonomistái által szorgalmazott nyilatkozat esetében, melyben az RMDSZ 1991. június 6-án elsőként ismerte el a szlovén és horvát nemzet jogát az önrendelkezéshez. (Domokos azon fenntartására, hogy mi úgysem számítunk, rácáfol az a tény, hogy mind Szlovénia, mind Horvátország politikai közvéleménye élénken reagált e nyilatkozatra, és azóta többszörös visszajelzés érkezett, hogy számon tartják. Ez nem csekély politikai tőkét jelenthet akkor, ha majd a saját nemzeti közösségünk belső önrendelkezése érett meg a nemzetközi elismertetés szintjéig.)

Hasonlóan történt ez a főleg Szőcs Géza nevéhez fűződő, EDU-tagság diplomáciai kiharcolásának többéves folyamatában.

3.2.2.   ENGEDMÉNY VAGY JOG?

Deklaratív, kijelentő szinten mindkét opció tábora jogokat igényel, a gyakorlatban viszont a kisebbségi politikusok éppen az ellenkezőjét érik el, amikor engedményekkel beérik. (Nem könnyű első látásra kitapintani a csapdahelyzetet, hiszen: nem jó, hogy 1–4. osztályban magyarul tanulják a történelmet, földrajzot?, nem jó a 300 hely Kolozsváron?!).

Nyilvánvaló, hogy engedményekből – akármekkorából és akárhányból – soha nem lesz jog, ellenkezőleg, a megadott engedményeket felmutatva, a Hatalomnak módjában áll azt a külföldi nyomást csökkenteni, amely egyébként hozzájárulhatna a jogok kikényszerítéséhez.

Ami még súlyosabb: az elfogadott engedmények számával, arányával nő a függőség. Mivel az engedményt sokkal könnyebb visszavonni, mint a törvénybe foglalt jogokat (vagy társadalmi építéssel létrehozott szokásjogot), ezért elfogadásuk fokozott mértékben kiszolgáltatja közösségünket a hatalom „húzd meg – ereszd meg” politikájának. (Ami az idén még 300 magyar nyelvű egyetemi hely, az jövőre, ha „nem viselkedünk szépen”, lecsökkenhet nullára. Az elfogadó fél zsarolhatóbbá válik.)

Idővel kitermelődik egy, az eredmények elfogadásában és azok eredményként való feltüntetésében érdekelt elit, mely egzisztenciálisan érdekeltté válik az effajta politizálás folytatásában; a nemzetközösség politikai, társadalmi (pl. tanügy) csúcsán maradását a hatalom majd minden bizonnyal a rendelkezésre álló egész eszköztárral (média, érdemátjátszás stb.) támogatni fogja.

Az engedmény rendszeres elfogadása társadalomlélektani szempontból infantilizál, tudatosítja és mélyíti a kiszolgáltatottság érzését, kitermeli a szolgalelkűséget, szöges ellentéte tehát az önállóságnak, az autonómiának.

A kisebbségi politikusok ott követték el a legnagyobb hibát (és ez teszi végképp összeférhetetlenné az autonóm politizálással), amikor önmagukat ámítva és a népet félrevezetve az engedményeket politikai eredményként, „kis lépések politikájaként” tüntetik fel.

Mivel tehát egyértelmű, hogy az engedmények elfogadása a jogaink esélyeit rontja, ugyanakkor társadalmilag bomlaszt, társadalomlélektanilag zülleszt ez a politika: nem az apró lépések politikája, hanem a biztos süllyedésé.

Számunkra a kis lépéseket a törvények jelenthetik, amelyek ügyünknek garanciális keretet adnak, a társadalmunkat erősítő szervezetek kiépítése, vagy új, fontos külkapcsolatok létrehozása.

3.3.   A KOLOZSVÁRI NYILATKOZAT – III. KONGRESSZUS

Az évekig tartó birkózás a két gyökeresen különböző politikai opció között a Kolozsvári Nyilatkozat egyhangú elfogadásával az autonomisták eszmei győzelmével, majd a III. Kongresszus (és a rákövetkező SZKT-gyűlések) az immár volt kisebbségi politikusok pozíciónyerésével ért véget. 

A III. Kongresszus elfogadta azt az új struktúrát, mely szerint az RMDSZ befelé önkormányzatként épül ki (teljesen kihasználva az álparlamentarizmus adta lehetőségeket), kifelé néppártként jelenik meg (kényszerűségből – hiszen a burkolt diktatúrában élünk).                                                         

A dolgok ilyetén alakulása alkalmat adott az eddigi nem exponált és tehát nem megkopott, de felfogásban valódi autonomisták színre lépésének (Markó, Takács és mások). Alkalmat adott sok kisebbségi politikusnak átértékelni saját álláspontját, hiszen immáron az eszmeiség közös.

Jó alkalmat nyújt ez arra, hogy a nézetek igazodjanak, fejlődjenek – alkalmat nyújt arra a tanulási folyamatra, mely elengedhetetlenül szükséges a nemzeti közösség önkormányzásához. Jó alkalom csírájukban bár, de létrehozni a szükséges intézményeket. Alkalom tehát a felkészülésre. Ez az út mindaddig megkérdőjelezhetetlen és kikezdhetetlen, amíg az RMDSZ egységes marad – a sokféleség egységében.

Sajnos ez az átértékelés nem egy gyors folyamat, és nem mindenkiben megy végbe. Az SZKT-n tapasztalt reagálások bizonyítják, hogy még sokunkban élénkek a visszahúzó, fékező reflexek, a vonakodás attól, ami most már kötelező – a helyzetteremtő stratégiáktól, a határozott lépésektől.

A júniusi SZKT-n nyilvánvalóvá vált, hogy a Kisebbségi Tanács a hatalom kirakatszervezete, ami az október elején esedékes román Európa Tanács-tagságot hivatott elősegíteni. Az RMDSZ kinyilvánította, hogy a romániai magyarság érdeke az ország integrálása a nyugati struktúrákba, de nem úgy, hogy közben a hatalom kisebbségi politikáját rózsaszínűre fesse.

Ezért döntött az SZKT az aug. 31-i kilépésről a Kisebbségi Tanácsból, és ezt az álláspontot támasztotta alá az RMDSZ-memorandum. Mégis volt szenátor, aki azon az SZKT-n a Kisebbségi Tanácsból való kilépésre a Hatalomnak megfelelő, október 31-i dátumot ajánlotta - méghozzá egy egész SZKT-frakció nevében -, utóbb, a közhangulat hatására visszavonta. Így működnek a régi reflexek.

Mindennek dacára az a tény, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat és a III. Kongresszus megkérdőjelezhetetlenné tette a belső önrendelkezést, mint célt, ez maga után vonja a stratégiai, módszertani konzekvenciákat is. Például az engedmény-jog ellentét megvitatása, és a következtetések belső szabályzatunkba való foglalása. Ez eddig nem történt meg – de erre minden bizonnyal sor kerül a PER-folyamat által a szövetséget ért politikai kár feltárásában az elkövetkező SZKT-gyűléseken.

A demokrácia működtetése egy bonyolult és nehéz tanulási folyamat, amely az alapkoncepció életre hívásával csak kezdődik, és állandó kiigazításokat igényel bárhol. Mi most a belső demokráciánk életre hívásánál tartunk. Megszületését ennek a rendszernek az általános, titkos és közvetlen erdélyi magyar választások által kialakított intézményeink működésétől lehet csak számítani. Mi most mintegy előre tanulunk. A siker csak tőlünk függ.

Ez a ’89 utáni korszak nagy esélye számunkra.

3.4.         A NEPTUNHOZ VEZETŐ ÚT

Nehéz felbecsülni, mennyire maradt el autonóm építkezésünk a kisebbségi politizálás háromévi dominanciája miatt attól a szinttől, amelyre eljuthatott volna, ha kezdettől fogva az önrendelkezés útjára lépünk, mint ahogyan azt az Erdélyből Bukarestbe siető politikusok Domokosnak ajánlották.

                                                                                                                                                        

Ehelyett a volt RMDSZ-elnök legitimizálta Iliescu-elnököt, elkísérvén öt párizsi útjára, a fekete március után és akkor, amikor Temesvár ezer torkából visszhangozta: „Iliescu pentru noi este Ceaușescu doi!”.

Eger kapcsán a Parlamentben az akkori frakcióelnök (Domokos) kijelentette, hogy az ott fellépők (tehát Tőkés László is!) nem képviselnek „minket”. A „Front”-tól vastapsot aratott.

Emlékezetes a kisebbségi szárny vezetésének bicsaklása az alkotmányvita kollektív jogokra vonatkozó passzusával kapcsolatosan.

Történelmi esélyt mulasztottunk, amikor a kisebbségi politikusok elzárkóztak a Katona Ádám által tervezett agyagfalvi népgyűlés gondolatától és a hónapokig igényelt megvitatásától. A periferizálást a botrány kirobbanása után az elnökség kollektív döntésével ellentétesen külön elnöki nyilatkozatban közzétett elhatárolódás követte.

Jellemző a Kincses Elődhöz való viszonyulás, amikor a minisztériumi bársonyszék elérhetőnek tűnt. Az akkori kormányalakítási tárgyalások kollektív elnökségi döntés alapján kizárólag a jogos követeléseink mediatizálását szolgálták volna. Ez alkalommal rá lehetett volna világítani Kincses Előd helyzetére. A kisebbségi politikusok többet láttak a tárgyalásokban; ők valóban részt akartak venni a kormányzásban – másképp nem magyarázható akkori vonakodásuk.

A hatalomban való részvétel viszont esetünkben egy történelmi hiba megismétlését jelentette volna – ami már bűn.

A következő román kormányválság is ott találja kisebbségi politikusainkat a hatalommal egy tárgyalóasztalnál. Ez az asztal egyik szenátorunk munkaasztala, a hatalom képviselője Ovidiu Șincai, a hatalom egyik „magyar szakértője”. Akkor az ügyet úgy tálalták, hogy az országból összetoborzott „megbízható RMDSZ-káderek” csak úgy eljöttek, az arra járó Șincai pedig betévedt az RMDSZ szenátori irodába.

Ezek a kis lépések Neptun felé.

De történt egy nagyobb is – a Kisebbségi Tanács. Ez egy jellegzetes kirakatintézmény, amelynek célja nem a feltárás, hanem a ködösítés, a problémák felhígítása, elnapolása, nem megoldása.

Ez a Tanács a PER-folyamat egyik fő célja Romániában.

Bizonyított, hogy az ezen részt vevő RMDSZ-politikusok hozzájárultak létrejöttéhez.

A Kolozsvári Nyilatkozat egységesítő erejét, a szövetségen belüli érlelődési folyamatot bizonyítja az a tény, hogy a régebben kisebbségi politikát szimpatizálók is szinte kivétel nélkül átlátták és elítélték a csapda-intézményt.

Azok az RMDSZ-képviselők, akik segítettek létrehozni, saját maguk is arra kényszerültek, hogy visszalépjenek az intézményből.

Neptun ránk maradt öröksége annak a kisebbségi politikának, amely hivatalosan a III. Kongresszussal véget ért. Az elfogadott új, autonomista alapszabályunk az eset végkifejletét egyértelművé teszi.

BORBÉLY IMRE

SZKT-alelnök

Hargita megyei képviselő

Megjelent a Romániai Magyar Szó 1993. szeptember 25-26-i számában.