A nemzetstratégia[1] fogalmi megalapozása

(egy kommunitariánus nézőpont)

Mottó: “A társadalom helyzete legtöbbször alig változik a jelen döntések nyomán de olykor szédítő ritmusban alakul át a múltbéli döntésekből kifolyólag … Sokszor úgy adódik, hogy szinte semmit sem tehetünk a máért amelyre vonatkozólag sok információval rendelkezünk de meghatározó módon befolyásolhatjuk azon jövő fejleményeket melyekről csak felületes elképzeléseink lehetnek ma.” Herman Kahn, Anthony Wiener /1/

Bevezető

Rendkívül összetett az a több erőtér egymásrarakodásaként létrejött hatalmi, politikai, gazdasági és kulturális közeg, melyben a rendszerváltást átélt közép-európai országok és nemzetek, köztük Magyarország és a Kárpát medencében élő magyar nemzet sorsukat meghatározó döntéseiket hozták és hozzák.

Az információs termelési mód világméretű térhódítása, a globalizálódó gazdaság  és a nővekvő kölcsönös függőség politikai síkon az egyik meghatározó és önmagában is összetett erőtér. Ennek a növekvő hatású tényezőnek a jelentőségével kapcsolatban az elemzők véleménye csak részben egyezik és a felvázolt jövőképek sokszor egymással ellentétesek.

Francis Fukuyama szerint a liberális politikai berendezkedés és a piacorientált kapitalista gazdaság globális méretű térhódítása a történelem végét jelzi marxista hegelianus felfogásban /2/. Ugyanakkor viszont a “a történelem utáni” társadalmak fejlődési esélyeit erőteljesen kultúra-függőnek tartja. /3/ Huntington /4/ a kultúrkörök civilizációi között létező feszültséget a jövő fő konfliktusforrásának tartja.  Ezzel szemben a Toffler házaspár /5/, a jövő meghatározó törésvonalát a globalizált tőke és a defenzívába szorult nemzetállamok között látja. Hans Peter Martin és Harold Schumann /6/ szerint nem pusztán a nemzetállamok struktúrája recseg-ropog a globalizálódás nyomása alatt, hanem a Demokrácia és Jólét került veszélybe. Korten /7/ szerint, a harc már eldőlt - a multinacionális tőke javára.

Az európai integráció mélyítését és bővítését szorgalmazó Kohl kancellár nyilatkozatainak visszatérő motívuma, hogy az integráció az egyetlen reális nyugateurópai válasz a globális kihívásra.

A tárgyalt országok szempontjából az integráció legalább olyan meghatározó, mint a globalizáció. A régiók mentalitási, etnikai, és/vagy gazdasági motivációjú önszerveződése egy másik meghatározó tényező amely a nemzetállami struktúrákat “lentről” fragmentáció révén támadja, míg az integráció “fentről”.

Az etnikai és államhatárok között létező eltérésekből eredő kulturális és politikai feszültség valamint a rendszerváltás okozta szociális feszítőerő hozzáadódik a vázolt erőterekhez. A rendszerváltoztatás és gazdasági struktúraváltás objektív nehézségeihez hozzájárul a társadalmak bolsevizmus-okozta morális sérültsége. Mivel a változtatást nagyrészt a régi elitek hajtják végre, a régi informális kapcsolatrendszerek továbbélnek, ami az össztársadalmi morális passzivitás hátterével korrupciós “metasztázist” idézhet elő e társadalmakban.[2] E komplex helyzetben a kedvező spontán rendeződés valószínűtlen. A puszta adminisztráció szűklátókörű perspektívája illetve a távlatok nélküli összehangolatlan (“random”) programalkotás elégtelen. A fejlett nemzetek közé felzár-kózni igyekvő, középeurópai magyar nemzet számára optimális vagy azt megközelítő utat leginkább a stratégiai gondolkodás, a műhelymunka, a tudatos közép- és hosszútávú tervezés nyújthat, melynek eredménye a nemzetstratégia lenne.

A témát félre lehetne tenni azzal, hogy a nemzetstratégia definiálhatatlan fikció, a történelem - s benne az egyes nemzetek történelme - nem vezérkarok által tervezett stratégiák mentén alakul, hanem a gazdasági fejlődés, a piac, a kultúrák törvényszerűségeinek “láthatatlan keze” által formálódik. A “megfelelő” egyén illetve a “megfelelő” elit pedig a történelmi szükségszerűségeknek megfelelően kerül a megfelelő helyre és játsza el a maga szerepét. Holott az egyén vagy csoport (elit) történelemalkotó szerepének az ismert történelmi tények fényében nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk. Izrael nem utolsósorban egy kis számú elhivatott értelmiségi akarata és tervező munkája révén jött létre /10/. Japán 1945 utáni újjászületése s felzárkózása a világ technológiai élvonalába, nagyrészt a M.I.T.I.[3]-típusú műhelyek által kidolgozott nemzet-stratégiáknak köszönhető.

Éppen ezért örvendetes, hogy Magyarországon, az utóbbi időben több tanulmány és könyv is megjelent e tárgykörben /8,11,12,13,14,15/. Ezek áttekintése viszont óhatatlanul arra a következtetésre juttatja az olvasót, hogy a szerzők különbözőképpen, néha homlokegyenest ellentétes módon értelmezik a nemzet, a stratégia vagy éppenséggel a nemzetstratégia fogalmát[4]. Jelen írásom célja, hogy a további munkához egységes fogalmi alapot, koherens rendszert nyújtsak. Igyekeztem egy olyan szemantikai rendszert felvázolni, amely független “mennyiségi kritériumoktól”[5], ezzel szemben inkább a minőségi kritériumokra alapoz, amelyek nemcsak kommunikációs szinten nyújtanak segítségek, hanem mélyebb, kreatív szinten is. A stratégiaalkotó és azt valóraváltó folyamatnak felbontása többé-kevésbé önálló funkciójú döntési szintekre kísérlet a minőségi kritériumokon alapuló fogalmi rendszer-alkotásra.

A nemzetstratégia fogalmának tisztán szemantikai, a szó legszorosabb értelmében vett megközelítése szétfeszíti a konkrét megvalósíthatóság keretét, hiszen a problémafelvetés kimerítő elemzést és részletekbe menő programalkotást feltételezne, ami a gyakorlatban keresztülvihetetlen. Azonban a fejlődési irányt meghatározó, a társadalom igyekezetét fókuszáló kulcsszavak (honalapítás, modernizáció, nyugatosodás, izolacionizmus, felszabadulás, tudásközpontúság, stb.) önmagukban elégtelenek. Elvi problémát jelent e két szélsőség között megvonni a határt. Charles E. Lindblom /16/ kifejti, hogy ez a döntés bizonyos fokig világnézet-függő hiszen máshol húzza meg a határt a tudományos programalkotást előnyben részesítő vonal (pl. Marx) és máshol húzzák azt meg a stratégiai programalkotás apologétái (pl. John Stuart Mill). E két koherens és összehangolt programokat alkotó eljárásmód közti alapvető különbség (a jövőben bekövetkező) előreláthatatlan körülménymódosuláshoz kötődik - pontosabban az ebből adódó bizonytalanság kezeléséhez. A tudományos programalkotás e bizonytalanságot mennél kisebbre igyekszik zsugorítani. Szélsőséges formájában eljut a mindenre kiterjedő, a jövő totális mértékű meghatározására törő (és a bizonytalanságot teljes mértékben kiiktatni igyekvő) tervgazdálkodáshoz. A stratégiai programalkotás alternatívákat gyárt egy vezérfonal mentén és ezen alternatívák között (bizonyos kritériumok alapján) hierarchiákat állít föl. Habár elvi síkon a két gondolat közti átjárhatóságot tartom kívánatosnak és célravezetőnek (és ebben Amitai Etzioni-hoz /16, 56.old./ közelítek), mégis a stratégiai megközelítésnek megfelelően a mennél kondenzáltabb és súlypontosabb, minimális, de még operacionális terjedelmet feltételező lebontást igyekeztem a nemzetstratégia metastratégiakénti meghatározásával szolgálni. A következő két évtizedben az átgondolt magyar sorsalakítás esélye (a strukturálódás folyamatában nyugvópontját még el nem ért régióban) nagymértékben a koncepció rugalmasságátol és holisztikus hatósugarától függ. Reményem szerint a nemzetstratégia ajánlott meghatározása e két követelmény teljesítése felé tett lépés. A nemzetstratégia komplex fogalmának meghatározásában mind az összetevők, mind pedig a releváns keretfogalmak közül kizárólag a leglényegesebbekre szorítkoztam. A nemzetstratégia e dolgozatban kifejtett meghatározása reményem szerint lehetővé teszi annak megfogalmazását kislétszámú szellemi műhelyek (pl. pártok szakosodott tervezőcsoportjai, "think-tank"-ek, stb.) által. Ez megadja a lehetőséget a koncepciók ütköztetésére ill. az összeférhető elképzelések kreatív ötvözésére.

Az első fejezetben a stratégia fogalom meghatározásait adom meg arra törekedvén, hogy minimumra csökkentsem a különböző definíciók Mintzberg /18/ által elkerülhetetlennek ítélt eklektizmusát. Továbbá rendszerbe foglalom, osztályozom és felbontom a stratégia fogalmát működési elemeire.

A második fejezetben a nemzet fogalom stratégiailag releváns dimenzióit írom körül.

A harmadik fejezetben a hatalom és érdek problematikáját elemzem, a nemzetérdek és a nemzetállamok hatalompotenciáljának tárgykörét taglalom.

A negyedik fejezetben a társadalom és nemzet metaparadigmáját és paradigmáját határozom meg és azokból vezetem le a nemzetstratégia fogalmát tárgyát és összetevőit. Ez utolsó fejezet második paragrafusa előtt megadott mottóval is jelezni kívántam, hogy e paragrafusban a tárgyalt téma inherens sajátosságai miatt a dolgozatban addig munkamódszernek tekintett értéksemlegesség (value freedom) elvét kénytelen voltam feladni. Az itt vázolt elképzelés tudatosan és felvállaltan kommunitariánus értékelveken nyugszik.

A rendelkezésre álló tér és az áttekinthetőség imperatívusza arra késztetett, hogy a tézisszerű formát válasszam, minimális magyarázatok és példák kíséretében - a megközelítés szükségszerűen instrumentális.

I. A stratégiafogalom nemzetstratégiailag releváns dimenziói

1. A stratégia fogalmi meghatározásai

Csath Magdolna /17/ meghatározása szerint a stratégia[6] a jövőalkotás eszköze.

A stratégia fogalma, a szakirodalomban nincs egyértelműen meghatározva, az idők folyamán egy egész sor definíció látott napvilágot.

A stratégia mint terv. Carl von Clausewitz /19/ nyomán a stratégia az adott cél elérését szolgáló, behatárolt tevékenységi területet feltételező, előírt játékszabályokat szem előtt tartó, teljességükben nem ismerhető körülmények között véghez vitt, koherens tevékenységsorozat racionális megtervezésének folyamataként határozom meg. E folyamat a terv előkészületével befejeződhet, vagy pedig ha döntés születik a valóraváltásról, akkor folytatódhat a cél eléréséig vagy feladásáig.

Clausewitz a stratégiát művészetként is felfogja - ami egyértelműen a döntéshozási folyamat irracionális dimenziójára tett utalás. Az intuíció, látnoki erő, harag, félelem, düh, önhittség vagy kishitűség mélyen befolyásolják az emberi döntéshozást - valóságalakító hatásuk tagadhatatlan. A nemzetstratégia értelemszerűen olyan koherens (papírra vetett) és bizonyos fokig lebontott irányelvrendszert feltételez, amely hosszabb időre (10-50 évre) meghatározza egy társadalom fejlődési irányát. A nemzetstratégia kategóriájának megfogalmazásakor fontosnak tartottam az irracionális dimenziót behatárolni és lokalizálni: szerintem a szubjektivizmus elkerülhetetlen a célkitűzésben és a stratégiai döntések meghozatalában - nem úgy a tervezésben, mely alapvetően racionális folyamat.

Habár a nemzetstratégia tervszerű végiggondolást feltételez és így a fenti definíciónak kell megfelelnie, mégis hasznos és fontos az alábbi megfogalmazásokat is szem előtt tartani, mert a nemzetstratégia szükségszerűen integrálja a társadalomban működő koherens (tehát kiszámítható erőként ható) jövőformáló rendszereket. Az alábbiakban ismertetett “pattern”, “emergent” és jövőkép straégia-meghatározások ezekhez tartoznak.

A  stratégia mint félrevezetés - (Porter és Schelling) /18/ Olyan (nyilvános vagy “kiszivárogtatott”) stratégia kidolgozása, esetenként részbeni megvalósítása, amely elsődlegesen az ellenfél félrevezetését szolgálja. (pl. Bretagne-i partraszállás, Star War-program). Világos, hogy ez a típusú stratégia egy fölöttes stratégia része.

A mintázat (pattern) mint stratégia - (Quinn)  /18/ Bizonyos viselkedési sztereotípiák és struktúrák koherens reakciórendszert alkothatnak. E mintázatok (patterns) származhatnak például társadalmak esetében előítéletekből, tradíciókból, vallásos meggyőződésből vagy történelmi tapasztalatból.

Ha ezek a struktúrák és sztereotípiák előre tervezettek és begyakoroltak akkor a tervként felfogott stratégia egy határesetéről beszélhetünk. Ha viszont ezek a sztereotípiák nem előre megtervezettek, hanem a valóra váltásban résztvevő csoport hagyományaiból, előítéleteiből, hitéből, stb. eredeztethetőek, akkor az ilyen reakciórendszer a tervként felfogott stratégia szempontjából mindössze kvázistratégiai[7].

A társadalom beidegződéseiben, (helyes vagy helytelen) meggyőződéseiben, értékrendjében, ember- és életképébe gyökerező reakciómintázatai (pattern) alapján, valamint jövőképének mobilizáló hatására képes rövidebb-hosszabb ideig koherens, kvázistratégiai módon szervezkedni és hatni (pl. ellenállási mozgalmak). Ez a kialakuló, létrejövő (emergent) stratégia /18/.

A pozíció mint stratégia. Szun Cu /20/ szerint, bármilyen stratégia, három elemből áll: akkumuláció, pozíció, támadás.   Ugyancsak ő jelezte, hogy az ideális stratégia a támadás elmaradását feltételezi (Az ellenség harc nélkül megadja magát). Kellő erőtöbblet esetében vagy időhiány miatt az akkumuláció is elmaradhat. Így tehát a pozíciófoglalás vagy -tartás az egyetlen effektíven működő stratégiai elemmé válik (pl. a gazdasági protekcionizmus, külpolitikai izolacionizmus vagy, jelenkori példával élve, a NATO valamint az EU a poziciótartás stratégiáját alkalmazza  - eddig teljes sikerrel - a csatlakozni vágyó országokkal szemben). A pozició mint stratégia a pattern típusúakkal rokonítható.

A jövőkép mint stratégia /18/ . Mintzberg szerint a jövőkép is működhet stratégiaként - egy csoport (osztály, szervezet, nemzetiség, nemzet, vallási közösség, stb.) rendelkezhet olyan meggyőző és motiváló jövőképpel, amely olyan hozzáállást és cselekvéssorozatot eredményez, amit egy stratégia is kiváltana.

Véleményem szerint a jövőkép saját magában nem stratégia. Ahhoz, hogy egy mozgósító jövőkép stratégiai reakciókat váltson ki, e célként működő jövőkép eléréséhez szükséges cselekvéssorozat a csoport döntéshozó közegében már eleve meg kell legyen, tehát tulajdonképpen egy látensen létező stratégia (pl.pattern) aktivizálásáról van szó[8] aminek eredménye egy létrejövő “emergent” stratégia. Ezért szerintem helyesebb a jövőképet a stratégiai célok fogalomkörébe rendelni.

Mivel a stratégiai cél elérése illetve a terv valóraváltása per definitio részben előre nem ismerhető körülmények között történik, a stratégia soha nem szavatol - értelme az esélynövelés.

2.   A stratégia fogalmának rendszerbe helyezése

A stratégia mint specifikus, koherens és racionális tervezés feltételez egy célkitűző felsőbb-, egy tervkidolgozó közép-, és egy végrehajtó alsóbb szintet. A szakirodalomban két eltérő felfogás ütközik. Az egyik szerint a célt a tervezés és végrehajtáshoz képest magasabb döntéshozási szint tűzi ki, a másik szerint a célkitűzés a stratégia szerves része.

Von Clausewitz szerint “a háború a politika folytatása más eszközökkel” - értsd  a háború célkitűzéseit a tervezést végrehajtó katonai testület számára a politikum mint felsőbb szint határozza meg. Ezzel szemben F. Bernhardi /21/ (von Schliffen és von Luddendorff eszmetársa) úgy vélte, hogy a “politika céljait a háború lehetőségeihez kell hogy igazítsa”. Ebben a világnézetben a politika mihelyt küldetését teljesítette és kirobbantotta a háborút, a passzív szemlélődő szerepére jut. Ez a totális háború ideológiája: a háborús stratégia öncélúvá válik. A történelemben többször is előfordult, hogy a háború (az egyéb kötődésektől elszakadt) szoldateszka életformájává vált amelyhez a továbbiakban ragaszkodott. A célokat igazították a folyamathoz és nem fordítva. Az iparban ennek megfelelője a rendszeresen veszteséget termelő üzem szubvenciós fenntartása kizárólag a munkahelyek megőrzéséért. Megítélésem szerint a célkitűzés integrálása a stratégiai tervezés folyamatába irracionalitásba torkollik és emiatt kívülesik az itt tárgyalt stratégiák köréből. Összegezve: a stratégiai szint nem lehet célkijelölő csak célkövető.

A stratégiai célkitűzés megfogalmazásának szintjén kell eldőlnie annak, hogy a kitűzött cél megvalósítására milyen eszközök jönnek számításba és a végrehajtó rendszernek milyen játékszabályokhoz kell tartania magát. A valóraváltás elhatározása és időzítése (az alternatív megoldások hierarchizálása) valamint a cél esetleges feladása is ezen a szinten történik.

A stratégia tervezési szintjéhez viszonyított magasabb cél, eszköz és szabálykijelölő  döntéshozói szintet paradigmális szintnek nevezhetjük. T.S.Kuhn /22/ a tudományos kutatásra (értsd kutatási stratégiákra) vonatkoztatva a paradigmát olyan modellek rendszereként (“összefüggő hagyomány”-ként) határozza meg, amely “magába foglalja a megfelelő törvényt, elméletet, az alkalmazási és kutatási eszközöket”, valamint azt, hogy az adott tudomány mit tekint feltárandó problémának - ezutóbbi legalábbis integrálja a tudós világ nemtudományos meggyőződéseit, sztereotípiáit is. A paradigma tehát integrálja a szubjektivizmust.

A paradigmális és stratégiai szint közötti minőségi különbséget az adja, hogy cél, eszköz és játékszabály birtokában valamint a körülmények objektív elemzésének feltételezésében a stratégiai alternatívákat elvileg lehetséges pusztán racionális eszközökkel megtalálni[9]. Ezzel szemben a cél meghatározása még elvileg sem történhet szubjektív tényező híján[10].

A társadalom paradigmális döntéshozói szintje az a hatalmi szint, amely hatással van a társadalom politikai rendszerére, struktúrájára, rendjére, szokásvilágára, valamint problémamegoldó algoritmusainak rendszerére. Alkotmányos demokráciák esetében ez a döntéshozói szint az alkotmányozó, illetve a törvényhozó szerv.

A stratégia tervezési szintjéhez (demokráciák esetében a kormányzati szinthez) képest alacsonyabb végrehajtási szintek (minisztériumok, stb.) hatáskörébe tartozik az alternatív megoldásokat adott prioritások szerint alkalmazni. Azon megoldásokat, amelyek nem szerepelnek a kidolgozott alternatívák között és nem igénylik a stratégia módosítását sem, taktikai megoldásnak nevezem. A taktikai szint ennek megfelelően a stratégiai szinthez képest alacsonyabb döntéshozói szint, melyen a taktikai megoldások születnek. A taktikai szint a konkrét problémák és megoldások szintje. A bizonytalanság ezen a szinten kevésbé az előre nem látott objektív körülmények változásából, mint inkább az ellenfél akcióiból ered (azért mert taktikai léptéken, térben és időben, anyagi, energia- és humán források tekintetében a körülmények és adottságok többnyire áttekinthetőbbek mint a tágabb terekben mozgó stratégiai tervezés esetében).

A stratégiai döntéshozói szint tehát hierarchia szerint a paradigmális szint és a taktikai szint között helyezkedik el.

A társadalom paradigmája rendszerint hosszabb időn át határozza meg annak életét. Létezik viszont egy még általánosabb és hosszabb kihatású döntésbefolyásoló szint, amely a társadalom értékrendjét, fogalomterét, motivációt és problémameghatározó algoritmusait alakítja, amelyet Békés Verától /24/ kölcsönözve, metafizikai paradigmaként vagy metaparadigmális szintként-ként határoznék meg[11]. A történelemben ezt a szintet a vallások, egyházak dominálták. Az illuminizmus óta a különböző áramlatokba (ideológiák köré) tömörülő szellemi elitek igyekeznek ezt a dominanciát több-kevesebb sikerrel megtörni.

A tárgyalt döntési szintek megfelelnek az egyén saját sorsát formáló, eszményített és absztrakt gondolkodási szűrőinek és rendszereinek, amelyek ellenőrzik a legbelsőbb én (az abszolút szükségletek, ösztönök és érzelmek világa) és a külvilág közötti kölcsönhatásokat. Ezeket a szűrőket az öntudat, haláltudat, jövőtudat, közösségi tudat, valamint az Elias-i /70/ felfogásban értelmezett civilizációs folyamat hozza létre, szocializáció révén. Az egyénben természetesen ezek a szintek egymásba folynak, és épp olyan nehéz meghatározni, hogy hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik döntési szint, mint ahogy nem lehet meghatározni, hogy hol végződik a völgy és hol kezdődik a hegy. Mégis mivel a társadalom döntéshozási szintjeiben is megjelennek, hasznosnak tartom ezen személyes akaratformáló rendszereket (bár erősen eszményített formában) meghatározni.

Ennek megfelelően az egyén metaparadigmája vágyainak, álmainak szférája, az egyén fogalomtere és értékrendje, énképe, világ és emberképe, (esetenként) vállalásos meggyőződése és a mindezekből eredő viszonyulási rendszere (mentalitása), csoportazonosulása és önazonosságtudata,  elhivatottsága.

Az egyén paradigmáját mint annak a társadalom tagjaként magára kötelezőnek érzett szabályok és szokások összességét, státusztudata és szerepvállalása, valamint a mindebből eredő viselkedési rendszereként határozom meg.

Funkcionális szempontból, az egyén metaparadigmája felfogható mint a kötelező szabályok rendszere (paradigma) valamint saját ösztönei, abszolút szükségletei, érzelmei közötti feszültséget énvédő viszonyulássá és motiváló vágyakká formáló “létrejövő - emergent” metastratégia. A metaparadigma leginkább a korai szocializáció eredménye. Ugyanebből a szempontból, az egyén paradigmája nem egyéb, mint egy mintázat (pattern) típusú metastratégia, amely a korai és késői szocialzáció eredménye és az egyén viselkedését rendezi önvédő módon összeegyeztethetővé a társadalom működésével, valamint életcéllá érleli, érdekké erősíti a vágyakat. A többnyire racionális stratégiai szinten jönnek létre az egyén ön- és érdekérvényesítő, valamint elhivatottságának megfelelő konkrét élettervek, stratégiák. Az egyén tervszerű stratégiaformáló szemantikai- és szabályrendszere többnyire a késői szocializáció eredménye.

3.   A stratégia működési elemei

Mintzberg és Quinn /18/ meghatározásaira alapozva, az általuk felsorolt esettanulmányokból is kiindulva, a stratégiát, mint tervet következő működési (funkcionális) elemekre lehet bontani: 

Stratégiai cél az egyén vagy közösség sorsát, fejlődési irányát alapvetően befolyásolni hivatott cél, melynek eléréséhez az út részben ismeretlen - de amely nem változtatja meg az egyén vagy közösség paradigmáját illetve metaparadigmáját (tehát a szubjektív dimenziót). A stratégiai cél a döntéshozás paradigmális szintjén születik, de a paradigmán belül marad.

Stratégiai cselekvési keret a paradigmális szint által kijelölt cselekvési területek.

A stratégia körülményei a stratégia körülményei a valóra váltást konkrétan befolyásoló, külső hatások összességét jelentik. Döntéshozási szempontból megváltoztatható és nem megváltoztatható körülményekről beszélhetünk. A körülmények lehetnek objektív adottságok (pl. földrajziak) vagy pedig emberhez kötöttek (pl. barát-ellenség viszonylatok). 

A stratégiai adottságokat a valóraváltást végrehajtó szervezet hatalompotenciálja és a már birtokolt helyzete határozza meg. Vannak megváltoztatható (pl. motiválhatóság és mozgósíthatóság) és nem megváltoztatható adottságok (pl. földrajzi helyzet). A végrehajtás feladatköre gazdálkodni az adottságokkal. Humán szinten vonatkozik ez a mozgósításra, a motiválásra, képzésre, szelekcióra, beosztásra, fegyelmezésre, jutalmazásra és büntetésre.

A stratégiai játékszabályok és irányelvek (Policies) a paradigmális szint által bekeretezett cselekvési lehetőségek tere, preferenciáinak hierarchikus és mellérendelt rendszere.

A stratégiai tervezés definitorikus (és egyben minden másfajta tervezéstől megkülönböztető) jellemzője az ismeretlennel való számolás. A konkrét akciósorozat viszont nem köthető ismeretlenhez. Az ellentmondás feloldása a különböző előre ugyan nem tudható, de feltételezhető akadályok leküzdésére alternatív tervek, programok megalkotásával és az ismeretlennel való gondolati ütköztetéssel (scenario[12]), végül program-hierarchiák felállításával történik.

A stratégiai programcél a stratégiai cél elérésének köztes stációja (partikuláris esetben a stratégiai cél és a program cél egybeesik). A programcélhoz vezető út belátható és nem tartalmazza az ismeretlent.

A stratégiai programok a tervezés folyamatának eredményeként konkrét formát öltött koherens akciósorozatra vonatkozó elképzelések, amelyek (a megvalósíthatóság érdekében) nem tartalmazzák az ismeretlent. E meghatározás akkor is helytáll, ha a megvalósítás folyamán, az ismeretlen helyzet megjelenése programmódosítást, (szigorúan véve alternatív progamok életbeléptetését) igényel, hiszen az alternatív program az immáron ismert helyzetből indul ki. 

A stratégiai programokat létrejöttük mikéntje, döntéshozási és végrehajtási beágyazottságuk különböztetik meg a nem-stratégiaiaktól[13].

A stratégiai terv a stratégiai cél elérését szolgáló programcél (vagy célok), a programcélt (célokat) megvalósító alternatív programok, az e közötti hierarchiák[14] valamint az alkalmazási és időzítési előírások összessége.

Stratégiai döntés: az egyén (csoport) sorsát alapvetően befolyásoló de végső kimenetelében nem belátható elhatározás. Jelentheti a stratégiai terv valóra váltásának kezdetét vagy pedig egy kialakult stratégiai helyetre alapozó akciósorozat beindítását.[15] A stratégiai cél a paradigmális szinten születik, tehát per definitio tartalmazza a szubjektív dimenziót.

A stratégiai vezetés a stratégiai terv valóraváltását irányító fórum vagy személy.[16]

4. A stratégiák osztályozása

Keletkezésük szerint a stratégiák lehetnek elsődlegesek vagy eredeztetettek.

Az elsődleges stratégiák működési módjuk szerint közvetlenek és közvetettek.

Közvetlen stratégia folyamata - a helyzetet (körülményeket és adottságokat) adottnak feltételező, a stratégiai célt közvetlen módon elérni hivatott tervezési folyamat.           

Közvetett stratégia - a helyzetet (körülményeket és adottságokat), a cél elérése szempontjából, pozitív irányba módosítani hivatott stratégia.[17]

A stratégia valóraváltása a stratégiai programok életbeléptetésére bontható. Abban az esetben, amikor a szükséges módosítások túllépik a stratégiai tervben már létező alternatívákat, gyakorlatilag egy új stratégia kell menet közben szülessen, ahhoz hogy a célkitűzés fenntartható legyen. Az ilyetén átcsoportosítást tartalmazó stratégia az eredeti stratégiának deriváltja, leszármazottja.-másodlagos stratégia.

Sokszor egy átfogóbb stratégiai cél elérése szükségessé teszi több másodlagos cél kitűzését, valamint az elérésüket szolgáló tervek elkészítését. E párhuzamos (esetleg konvergens) stratégiák hatásainak összehangolását külön átfogó stratégiák szolgálják.

Az integráló stratégia legalább két stratégia harmonizálását hivatott a tervezés és a valóraváltás időszakában szavatolni.

Makro-csoportokon belül különböző hatalmi ágazatok és az ágazatokon belül különböző érdekcsoportok (elitek) léteznek. A spontán fejlődés egyaránt lehetővé teszi olyan stratégiák életbeléptetését, amelyek  divergensek, tehát hatásukban egymást gyengítik, vagy pedig konvergensek, egymást erősítik. Ezen esetben az integráló stratégia egy olyan stratégia, amely az ágazati stratégiák között hierarchikus és mellérendeltségi viszonyokat teremt, az ennek nyomán kialakult konvergens rendezési folyamat, a makro-csoport egészének céljait fogja szolgálni. Ilyen típusú integráló stratégia húzódik meg a jól átgondolt kormányprogramokban.

Az eddig felsorolt stratégiák a célok, eszközök és játékszabályok tekintetében megfeleltek a társadalom paradigmájának. Ezek a stratégiák nem módosítják a politikai rendszert vagy a társadalom értékrendjét. Léteznek viszont olyan stratégiák is, amelyek éppen ezek megváltoztatását célozzák.

A társadalom paradigmáját (államokba szerveződött társadalmak esetében elsődlegesen a politikai rendszert) vagy metaparadigmáját (értékrendet, szükség- és vágyteret) érintő, annak megváltoztatását vagy éppenséggel megőrzését célzó stratégiákat metastratégiáknak nevezzük. 

Egy olyan integráló stratégia amely pl. egy metastratégiát és egy (paradigmának belüli) stratégiát hivatott összhangba hozni értelemszerűen integráló metastratégia.

II. A nemzetfogalom stratégiailag releváns dimenziói

1.   A nemzetfogalom definíciói és rendszerbe helyezése

A nemzetfogalomnak könyvtárnyi irodalma van és a szakértők zöme más más megközelítésben (és szándékkal) foglalkozott a témával, melynek következtében legtöbbször saját meghatározások használatára is kényszerült. Az alább megadott definíciók elsősorban a közép-európai térségre érvényesek, és együttesen kellő mértékben határozzák meg a fogalmat (tudatosan figyelmen kívül maradtak azok a definíciók amelyek például ázsiai vagy afrikai, a gyarmatosítás megszűnte által törzsi kulturális konglomerátumokból létrejövő fiatal nemzetek helyzetére szabottak).

Ernest Renan /26/- A nemzet: lélek, szellemi alapelv, erkölcsi tudat.

E léleknek (szellemi principium) két alkotóeleme van, amelyek voltaképp egy időkontinuumot alkotnak:

1.   az emlékek gazdag örökségének birtoklása. Annak tudatosulása, hogy a jelen a múltbeli erőfeszítések, odaadás, áldozatok hosszú sorának eredője. Az ősők tisztelete és a hősi múlt tudata.

2.   Közös akarat a jelenben, arra nézve, hogy a jövő, a múlthoz méltó vagy még jobb legyen.

A történelmi tudat kimagaslóan fontos funkciója a szolidaritás: megőrizni azt, ami összetart, hitet és erőt ad, elfelejteni azt, ami széthúz és csüggeszt. Mivel a nemzeti hovatartozás az egyén szabad akaratából fakad, a nemzethez tartozás “mindennapos népszavazás”.

Max Weber /27/ szerint a nemzet egy érzelmi közösség, amely megfelelő módon csak a saját államának keretei között nyilvánulhat meg, következésképpen a nemzet egy olyan közösség, amely természetes módon saját államiságra törekszik.

Yael Tamir /28/- A közösség akkor számít nemzetnek, ha elégséges objektív kritériumot teljesít (közös történelem, sors, nyelv, vallás, terület, éghajlat, faj, etnicitás), valamint rendelkezik nemzeti tudattal. A nemzet csak addig létezik, amíg tagjait összeköti a közösségi érzés, az odatartozás akarata.

Ernest Gellner /29/- A nemzet kulturális- és akarat-közösség, amelynek politikai célja hatalmának határain belül normáit megvédeni és kötelezővé tenni. Ez viszont kizárólag akkor jöhet létre, ha adottak az általános társadalmi feltételek egy standardizált homogén, központilag fenntartott magaskultúra létezéséhez, amely kultúra az egész lakosságot eléri (és nemcsak egy művelt elitet) - mert éppen ez az általános és közös kultúra (a nemzeti “magaskultúra”) a fő kohéziós erő.

A nemzeti magas kultúra[18] a népi kultúrák, hagyományok absztrakciója és szintézise a külső hatásokkal, a szintézist végrehajtó nemzeti elit (főleg művészek) történelmi tudatával és opcióival (Renan), az uralkodó vallásokkal, valamint elképzelt tradícióval.[19]

2. A nemzetfogalom rendszerbe helyezése

A nemzet különböző meghatározásaiból következnek azok a dimenziók, amelyekben a fogalmi bekeretezés a nemzetstratégia megfogalmazása szempontjából hasznosnak bizonyulhat. Mivel az összes definició - explicit vagy implicit - központi kategóriája az összetartozás érzülete és akarata, legcélszerűbb a nemzet fogalmát a társadalmi kohézió szempontjából rendszerbe foglalni.

Piere van den Berghe /30/ szocio-biológus szerint minden emberi társadalom három (kohéziós) erővonal mentén szerveződik: vériség (rokonság), kölcsönösség, kényszer.

2.1. A nemzetfogalom a vériség (rokonság) erővonala mentén

A nemzetség a legnagyobb szociális egység, amelyhez való tartozás definitorikus kritériuma a vériség.

A törzs /31/ nagyobb egység mint a nemzetség és két kritérium alapján szerveződhet: vérség és terület (vagy a kettő kombinációja), kulturális feltétele a törzs hosszabb fennállásának a közös nyelv összetartó ereje, a közös hitvilág, a rítusok, szimbólumok kultusza. A törzs lehet acefál (vezetés nélküli), vagy pedig állhat egy vezér (sámán) vezetése alatt. A törzsi közösség nem rendelkezik állammal.

Etnosz /31/ - A modern szóhasználatban az etnosz szót (görög: etnos - nép) olyan (nagy)közösségekre alkalmazzák, amelyek a külső szemlélő számára a közös és megkülönböztető vériség és kultúra jegyeit hordozzák. Rendelkeznek a közös eredet (vériség) tudatával, közös nyelvvel, szokásokkal, mentalitással, de nem szükséges, hogy politikai öntudatuk legyen. J.V. Bromlej /32/ szerint az etnoszok egyik jellemző és ugyanakkor konzerváló tulajdonsága az (etnoszra vonatkoztatott) endogámia. Az endogámia szokása a legtöbb esetben közösségi elvárás, egyes esetekben szigorú szabály formáját ölti, melynek megszegéséért kiközösítés vagy halálbüntetés járhat. Az etnosz nem rendelkezik szükségképpen állammal is.

K.W. Deutsch /33/ meghatározása szerint a nemzetiség öntudatra ébredt, önnálló államiságra igényt tartó etnosz, pl. a kurd.[20]

A nemzet lehet olyan etnosz, amely szervesen rendelkezik államisággal (etnikai nemzetek, pl. Japán). Sokszor a közös eredet csak részben reális. (Czeizel Endre /34/ tanulmányából kiderül, hogy a magyarság ezen nemzetek közé is tartozik - a közös “ősmagyar” eredet csak részben áll fenn.)  A közös, illetve egy bizonyos eredetbe vetett hit még olyan esetekben is erős kohéziós erőnek bizonyul, amikor annak semmilyen valós alapja nincs.

A vériség kohéziós vonalán a legnagyobb egységek (entitások) az emberi rasszok[21].

A vériség nem önmagában kohézió-teremtő erő, hanem a rokonság tudatán keresztül fejti ki hatását. A rokonság tudatához hasonlóan rokoni érzületet szülhet a közös értékrend, a viszonyulási sztereotípiák hasonlósága, a közös zene, nyelv, tánc, viselet, szokások, a közösként megélt történelem és sors. Lélektani alapja ennek az interperszonális vonzerőnek minden valószínűség szerint az önkép szeretete, amely kivetül a hasonlókra. A rokonság érzülete szeretetet és altruista felelősséget szülhet. Az ilyen szálakkal átszőtt csoportok közösségeket alkotnak.

2.2. A nemzetfogalom  a kölcsönösség erővonala mentén

(kommunikáció, gazdaság, viselkedési normák, kultúra)

K. W. Deutsch /33, 96-os old./ szerint, a társadalmakat az általuk termelt javak, a kommunikációs lehetőségek és viselkedési normák kölcsönös kiegészítő dimenziója (komplementaritása) tartja többek között egybe. Ezek közül Deutsch a kommunikáció komplementaritását tartja kiemelkedő fontosságúnak. A közös nyelv (írás) mellett, az értékrend és szokásvilág valamint a tárgyi tér azonossága, hasonlósága is áttételesen hozzájárul a társadalmon belüli kommunikáció hatékonyságához, sávszélességének és hatótávolságának növeléséhez. A kommunikáció komplementaritása a társadalmon kívüliekkel szemben ugrásszerűen csökken  még olyan esetekben is, amikor a használt nyelv azonos.[22]

A társadalom Deutsch értelmezését továbbfűzve felfogható olyan csoportként, amelyben a kompetencia, az érték és az érdek dimenziójában érvényesülő komplementaritást (kölcsönösen kiegészítő viszonyt) több generációra kiterjedő időszakra, konvenciók, szokások és szabályok rögzítik. A viselkedés, tudás és az anyagiak terén érvényesülő kölcsönösség interperszonális szinten kedvező esetben tiszteletet ébreszthet. Ennek lélektani alapja valószínűleg az önbecsülés. A tiszteletből és önbecsülésből fakad a morális felelősség, amely a társadalomnak jellegzetes összekötő ereje a kölcsönösség erővonalán.

Deutsch szerint a nép egy olyan társadalom, amely képes történelmét sajátjaként átélni, generációról generációra átadni és rendelkezik az ehhez szükséges kommunikációs lehetőségekkel. A szerző tulajdonképpen a kultúra instrumentális vetületét domborítja ki. A “miként lehetséges” oldaláról közelíti meg a közösségi létet, ami nemzetstratégiai szempontból fontos. 

A nemzet ebben a tekintetben egy olyan nép, amely a standard nyelv, írás, oktatás, továbbá a sajátos vizuális, auditív és cselekvési szimbólumrendszer a nemzeti kultúra révén a kommunikációs komplementaritás maximumát éri el. Ezen a vonalon jöttek létre a kultúrnemzetek, amelyeket elsődlegesen a nemzeti magaskultúra, annak értéktudata és történetisége tart össze. A német és a magyar nemzet például ide sorolható.

A nemzeti kultúra a kommunikációs komplementaritást olyan szintre emeli, amely a rokonság érzületét keltheti az élet megannyi területén. Ezért átfedést jelent a kölcsönösségi valamint a rokoni vonzerő között.

A nemzetnél nagyobb kulturális közösségek az azonos nyelvhez (“világnyelvekhez” pl.: angol, német, spanyol, arab) vagy nyelvcsaládhoz (Pl.:szláv, latin)  tartozó nyelvi nemzetcsaládok.

Huntington /4/ szerint a legnagyobb kulturális entitások amelyek identitást (és kohéziót) képesek generálni, az az általa civilizációknak nevezett, a világvallások által determinált kulturális nagytérségek (kultúrkörök).[23]

2.3. A nemzetfogalom a kényszer erővonala mentén

Anthony Giddens /71/ szerint “a társadalom a politikai uralom egy adott rendszerének alávetett, különálló területen élő és a körülöttük élő csoportoktól eltérő identitással rendelkező emberek csoportja.” A politikai uralom itt tág értelmezést kap, hiszen a szerző e meghatározást a néhány tucatnyi tagot számláló, gyűjtögetésből, halászás-vadászásból élő csoportokra is érvényesnek tartja. Ennek az uralomnak funkcionális értelme a társadalom működését szavatoló konvenciók és normák betartatása. Történelmi tapasztalat az, hogy a normabetartás, a szocializáción túl, minden társadalomban (a legprimitívebbekben és a legfejlettekben egyaránt) a kényszer valamilyen alkalmazásához van kötve. Ennek egyik magyarázata az, hogy nem létezik olyan társadalom, amelyben ne lépnének fel antagonista érdekek vagy irracionális szabálysértők révén érdekütközések - amelyeket végső soron csak a kényszer potencialitása vagy alkalmazása képes áthidalni. A kényszer alkalmazásának eredménye a függőség, amely lélektanilag a félelemre vezethető vissza. E félelem bizalomnövelő dimenziója jogi felelősség. A csoportot, közösséget kívülről fenyegető kényszer jelentős kohezív erőként hathat. A kényszer lehet informális: a közösség véleményének hatása, a kiközösítés lehetősége (kulturális, kommunikációs dimenzió), vagy formális: az egyén anyagi javainak részleges vagy teljes elkobzása, a fizikai elkülönítés vagy a fizikai kényszer alkalmazása.

A nemzetállam mindeme kényszerítő eszközzel rendelkezik. E vonalon jönnek létre a “politikai nemzetek”, amelyet per definitio egy állam polgárai alkotnak.

A nemzeti gondolat motorja volt a világméretű modernizációnak, de ugyanakkor világméretű tragédiák okozója is. A politikai nemzet fogalma és realitása sem kivétel e kettősség alól. Megerősített olyan demokráciákat, mint az Egyesült Államok, Új Zéland, Kanada, viszont más esetekben az elnyomatás, a kulturális és biológiai genocídiumok ürügye- és mentségeként szolgált. A politikai nemzet doktrínája szolgált a francia etnikai, nyelvi nemzetnek az 1789-ben Franciaországban még többségben élő más nyelvű etnoszokat asszimilálni (minden citoiyen francia, tagja a francia nemzetnek és mint olyan köteles megtanulni a forradalom, a Grand Nation nyelvét). A politikai nemzet mítosza szolgál ürügyül a török etnikai nemzetnek a hivatalosan “hegyi törököknek” titulált kurd etnosz ellen (a “nemzeti egység” nevében) pusztító háborút folytatni. A nigériai politikai nemzet fikciója tette lehetővé az arab vérű mohamedán hauszáknak és fulábéknak, hogy a katolikus néger ibuk ellen zavartalanul (mert “nemzeti belügy”) milliós nagyságrendű áldozatot követelő irtóhadjáratot folytatni. Hasonló a helyzet ma Szudánban. Szembeötlő, hogy mindezen esetekben a politikai többséget élvező (a főhatalmat birtokló) etnosz és/vagy kultúrnemzet a politikai nemzet fogalmat arra használja, hogy imperiális uralmát vagy (az erőszakos  asszimiláció révén) számbeli növekedését biztosítsa. Példa arra, hogy a politikai nemzet fogalmát egy már létrejött régi[24] etnikai kulturális nemzet elitje arra igyekezzék felhasználni, hogy saját nemzetén “tudati amputációt” végezzen, eddig csak egy van: a mai magyar politikai elit főárama[25].

Összegezve leszögezhető, hogy a nemzet, függetlenül attól, hogy melyik társadalmi kohéziós erővonal mentén jön létre, a lényegét alkotó közösségi érzület szempontjából kiemelkedően erős. Ez az érzület centripetális erőként befolyásolja a társadalom viselkedését, viszonyulását, élet- és világképét - paradigmaalkotó erőként hat.

R. Emerson /40/ a nemzetet végső közösségként (terminal community) határozza meg.

Szerinte a nemzet a legnagyobb közösség, amely ha egyszer létrejön és konszolidálódik, nagy hatékonysággal biztosítja magának az emberek lojalitását, legyőzve mind az általa magába foglalt kisebb közösségeket, mind pedig azokat a nagyobbakat, amelyek átszelik (osztály) vagy pedig potenciálisan bekebelezik (EU), egy még nagyobb társadalmat alkotva.

III. Hatalom és érdek

1. Hatalom, hatalompotenciál (erő), a nemzetállamok hatalompotenciálja.

A. Toffler /41/ nyomán, a legáltalánosabb felfogásban, a hatalmat az akarat-átvitel képességeként határozom meg. Az akaratátvitel gyakorlati lehetősége (hatalomforrás) az emberek szükségleteiből, vágyaiból, valamint esetleges döntésképtelenségükből eredeztethető.[26]

A hatalom nem abszolút fogalom, hanem reláció.

A hatalom Á-nak a képessége arra, hogy akaratát, n esetben, átvigye B-re. Ha n, a lehetséges és elképzelhető esetek halmazánál ( N )  kisebb, akkor Á-nak korlátolt hatalma van B fölött. Ha n = N, akkor Á-nak a hatalma korlátlan B fölött.

Csak egy akaratátviteli ciklust tekintve R. Dahl /43/ a hatalomeszközre is vonatkoztatva, B cselekvésmódosulási valószínűségéhez köti A hatalmát.[27]

Mind a társadalmakon belüli csoportok közötti, mind pedig a társadalmak közötti konkurrenciaharc tétje a hatalomtöbblet, amely a csoport gyarapodásának előnyhelyzetet hivatott biztosítani.

A hatalompotenciál (erő) a hatalomgyakorlás lehetőségének abszolút (és egyben absztrakt) mértéke.

A hatalom fogalmának leírásához nem elegendő a fentebbi két dimenzió (erő és erő-különbözet), hanem elengedhetetlen egy harmadik dimenzió is: a viszony (pozíció). A magyar “erőviszony” fogalom jól szintetizálja a hatalom két relatív dimenzióját (hiszen egyaránt értjük alatta az erőkülönbséget és a két erő közötti viszonyt).

A nemzetállamok érdekérvényesítő esélyei hatalmi helyzetük (akaratérvényesítő képességük) függvénye. A hatalmi helyzetet mindenek előtt, az államközi viszonyrendszer valamint az érintett országok hatalompotenciáljának különbsége jellemzi. Ezért folyamatosak a kísérletek arra, hogy az egyes államok hatalompotenciálját (“erejét”) összehasonlítsák.

A különböző hatalmi eszközök (pénz, erő, tudás) csak bizonyos fokig konvertálhatók, ugyanakkor a konverzió mértéke és hatásfoka esetfüggő. Ezért nem létezhet egységes mértékegysége a nemzetek “erejének”. Ehelyett a hatalmi indikátorokhoz (mutatókhoz) kell folyamodni. Általánosan elfogadott hatalmi mutatók viszont még nem léteznek.

Az államok hatalompotenciálját az idők folyamán a legkülönbözőbb módon próbálták  meg mutatókba foglalni[28]. A közelmúlt elemzői legtöbbször a lakosság számát, gazdasági teljesítőképességét és katonai felkészültségét tartják mérvadónak. Utóbbi időben mindinkább a lakosság civilizációs foka, iskolázottsága, az állam intézményesülési foka (és hatékonysága), a kommunikációs kapacitás, az információfeldolgozó képesség kerül előtérbe. Fukuyama /3/  egyfajta bizalmi indexet tart a mai és jövőbeni sikerességnek egyik fő mutatójának. 

A nemzetállamok hatalmi mutatóiról lásd az /1/ számú táblázatot.

Carl von Clausewitz /19/ szerint egy ország katonai ereje a rendelkezésre álló (anyagi és humán) források valamint a humán forrás akaraterejének összességéből áll. Figyelemre méltó, hogy ő is, mint előtte és utána oly sok elméleti és gyakorlati stratéga, kiemelt fontosságot tulajdonít az akaratnak.

Mutatis mutandis, a politikumot az akarat szférájaként felfogva egy nemzet hatalompotenciálja is az anyagi, energia- és humán források mennyiségének és minőségének a függvénye, de annak is, hogy létezik-e egy közös cél (jövőkép) és akarat a megvalósítás felé haladni.

2. Érdek, közérdek, ország érdeke - országos érdek, államérdek, nemzetérdek

Az érdek az egyén, csoport  vagy közösség szükségleteinek, vágyainak tudatosult és aktív kifejeződése, mozgósító konkretizálódása. Az érdek más nézőpontból kényszer és opció viselkedést befolyásolni képes szintézise.

Felfogásomban a csoport egyének esetleges halmazát jelöli, akiket pusztán a pillanatnyi érdek motivál és annak érvényesítését célzó, - esetenként a nyers erőszak alkalmazására kiterjedő - konvenció vagy kényszer köt össze (racionális síkon).

A közösség (amely lehet intézményesített vagy informális) abban különbözik a csoporttól, hogy racionális síkon lehetnek az előbbitől eltérő, a közösség jövőbeni (még meg sem született - vagy még nem társult) tagjaira vonatkozó érdekei, amelyek nem szükségképpen azonosak a közösség tagjainak  pillanatnyi érdekeivel. Továbbá a közösség abban is különbözik a csoporttól, hogy a racionális köteléktől eltekintve, irracionális szálak is összekötik tagjait (szolidaritás, szeretet, barátság, rokoni kapcsolat, és az ezekből fakadó erkölcsi kényszer). A közösség és a csoport között ebben az értelemben a minőségi különbség az, hogy a közösség képes altruizmust generálni, a csoport nem.[29] Ebből eredően másképpen szintetizálódnak egy csoport tagjainak érdekei csoportérdekké és másképpen alakul ki a közösség érdeke. A társadalmak elvont működési szempontból a fenti értelemben vett strukturált és rendezett érdekcsoportok - a nemzetek ezen felül per definitio közösségek.

A szükséglet egy rendszer mûködésének feltétele vagy elõfeltétele. A szükséglet e funkcionális definíciójában a feltétel és elõfeltétel közötti különbség legtöbbször a mûködés minõségéhez kapcsolódik, az elõfeltétel ahhoz szükséges, hogy a rendszer egyáltalán mûködjön - a feltételek összessége az optimális mûködéshez kötõdik. Egy ideáltipikus modellben a multifunkcionális rendszerek - mint például az ember vagy a társadalom - optimális mûködéséhez (az összes elképzelhetõ funkció betöltése mellett) a feltételek teljessége szükségeltetik.

A nélkülözhetetlen (abszolút) szükséglet és a nélkülözhető (relatív) vágy között az átmenet esetfüggő és megfoghatatlan. Ugyanúgy esetfüggő az anyagi vagy szimbolikus szükségletek, a közvetlen vagy instrumentális, illetve a fizikai vagy spirituális szükségletek rangsora, konkrét érdekformáló jelentősége.

Hankiss Elemér /46/ szerint a közérdek több mint a közös érdek. A közérdek “egy sikeresnek vélt társadalmi egyeztetés eredménye”. Ez az állítás csak abban az esetben igaz, ha a közös érdekek összességének megvalósulása felülmúlja a közösség teljesítőképességét. Társadalmakra vonatkoztatva ez a “feltétel” sajnos adott. Így azután egy társadalom közérdeke a közös érdekek sokaságának szelekciójából és a megvalósítás rangsorából adódik. Minden eddigi kísérlet, amely arra irányult, hogy e szelekciót és rangsorolást objektív módon optimizálja, még elvi síkon is kudarcot vallott. Ezért különböző szelekciós és rangsorolási szempontokat (mechanizmusokat) követve, különböző közérdekek fogalmazódnak meg.

Eszmei közérdekként /46/ definiálhatjuk egy (hatalmon) kívülálló, elfogulatlanként tételezett szakértőkből álló grémium által, a szükséges tényezők ismeretében, a társadalom értékrendjére, hagyományaira tekintettel illetve annak rövid és hosszútávú érdekeinek és elvárásainak megfelelően meghatározott közérdeket.

Egyértelmű, hogy egyrészt nincs teljesen elfogulatlan grémium, másrészt bármilyen munkacsoport annál nagyobb hibaaránnyal dönt majd e kérdésekben, mennél inkább törekszik az exhausztivitásra (az emberi ítélőképesség és információ feldolgozóképesség végessége miatt).

Demokratikus utópikus közérdeknek nevezem azt, amit egy ideális érdekérvényesítő és -egyeztető mechanizmus működését feltételezve, érdek-kompromisszumok és alkufolyamatok eredményeként el lehet érni.

Hankiss szerint egy ilyen (“egyszerűen érdekkompromisszumok és alkufolyamatok eredményeként létrejövő”) közérdek sem lenne optimális. Ez a szelekció nem számol az alapvető értékekkel (pl. szabadság, emberi személyiség szentsége, a társadalmi igazságosság eszméje - amelyhez még hozzáfűzném az önazonosság szentségét, a népi kultúra megőrzésének és a nemzeti kultúra fejlesztésének imperatívuszát), nem számol a hagyományokkal, valamint a drámaian nagy gazdasági-társadalmi átalakulásokkal (forradalmak, rendszerváltozás vagy a napjainkban kibontakozó globális termelési rendszerváltoztatás). Hozzátehetjük ezekhez azt is, hogy  a demokratikus-utópikus közérdek, amely a jelen érdekek egyeztetéséből fakad, szükségképpen nem tartalmazhatja a jövő generációk érdekét (pl. környezetvédelem, iskolarendszer, stb.).

A reális közérdek kialakulása hatalomfüggő, a közérdeket az uralkodó kisebbség határozza meg, amely a modern demokratikus államokban a parlamenti mechanizmusokat kezelő politikai elitből, valamint az ahhoz kötődő gazdasági hatalomból áll.

Az államérdek szigorúan véve a főhatalmat birtokló elit (valamint az államapparátus) érdeke.

Az ország érdeke Gombár Csaba /47/ nyomán az országot igazgató állam érdekeinek külpolitikai vetülete. Szerinte a nemzet érdekét (a szerzõ az országérdeket és a nemzeti érdeket szinonímaként kezeli. Jelen idézet megítélésem szerint az országérdekre érvényes.) politikusok fogalmazzák meg, úgy, hogy “ez belpolitikailag kialakult törekvésük meghosszabbítása és főhatalmi és hatalmi pozíciójuk alapján céljaik programjellegű beágyazása a nemzetközi hatalmi viszonyokba”.

A nemzetstratégia szempontjából fontos a hatalmi viszonyok pontosítása, ezért ki kell egészíteni Gombár fejtegetéseit azzal, amit Hankiss a közérdekkel kapcsolatosan leszögezett: az ország érdekét a demokratikus parlamentáris rendszerekben a politikai elit és a hozzákötődő gazdasági elit[30] fogalmazzák meg.

Gombár tagadja, hogy az ország érdekét (vagy a nemzet érdekét) más releváns (esetleg “tudományos”) módon is meg lehet határozni. Ezzel csak részben érthetünk egyet. Léteznek általánosan elfogadott érdekek, mint például az anyagi gyarapodás, a kulturális fejlődés, vagy a közegészség, biztonság, jogállamiság, valódi esélyegyenlőség és egészséges környezet[31]. Ezek szerint (a Hankiss által definiált eszmei közérdekhez hasonlóan) elképzelhető az ország eszmei érdekének vagy, a nemzetre vontakoztatva, az eszmei nemzeti érdeknek a meghatározása - nem egy hipotétikus főhatalom érdekéből kiindulva, hanem éppenséggel az eszmei közérdek külpolitikai kivetítése által. A nemzet meghatározó eszmei érdeke (az előbb felsorolt, objektívnek tekinthető egyéni és közösségi érdekeken túl) a politikai, gazdasági jogi és kulturális egység és szuverenitás.

Az országos érdek Gombár Csaba szerint “az általános érdekkel azonos jelentésű és konkrétabban a helyi regionális, valamint ágazati érdekek összefüggésében merül föl, mint azokat átfogó érdekkör”. Tehát az országos érdek nem egyéb mint az ország lakosságára vonatkoztatott közérdek.

A nemzetérdek a nemzetre vonatkoztatott közérdeket jelöl, amelyhez a nemzet meghatározásainak megfelelően hozzátartozik a közösség belső kohéziójának erősítése (nemzetépítés, nemzettudat erősítés, nemzeti szolidaritás erősítése), külpolitikai vetületként a nemzeti egység és szuverenitás konkrétan keresztülvihető és a többi érdekkel harmonizáló formáinak kialakítása és biztosítása.

Országos és nemzeti érdek csak nagyon ritkán esik egybe. Walker Connor /50/  kimutatta, hogy 1971-ben a földön csak 12 állam, az összes állam mindössze 9,1 % tett eleget a nemzetállam kifejezés szószerinti értelmezésének. Ezért Connor helyteleníti az államközi kapcsolatok összemosását a nemzetközi kapcsolatokkal. Már ezért is különbséget kellene tenni országos és nemzeti érdek között. De vannak mélyebb vonatkozások is. Például az állam nélküli nemzetiségek (kurdok) és nemzetek (skótok) ügye. Lehet kurd nemzeti érdekről beszélni, de nem lehet szó kurdisztáni érdekről (legfeljebb Kurdisztánról mint első számú kurd nemzeti érdekről).

IV. A nemzetstratégia fogalmának meghatározása és rendszerbe helyezése

1. A társadalom és nemzet metaparadigmája és paradigmája.

A társadalom rendszerkénti működésének vannak előfeltételei és feltételei - ezek a társadalom szükségletei, amelyeket, legalább is részben, a makrocsoport egyes tagjainak szükségleteire (esetenként jövendő tagok szükségleteire is) absztrakt módon le lehet bontani.

A társadalom tagjainak vágyvilága (relatív szükségleteinek tere), a nem instrumentális és nem abszolút szükségleteinek[32] szférája, az ezekből fakadó hiedelmek és mítoszvilág, a társadalom általánosan elfogadott értékrendje, a viszonyulási módok (mentalitások) rendszere - tehát a társadalom szemantikai és hermeneutikai tere valamint e tér probléma- ill. célmeghatározó algoritmusokba való szerveződése - a társadalom metaparadigmája-ként határozható meg. Mivel erre a rendszerre a világvallások több összetevő által[33] évszázadokon keresztül meghatározó szervezőerőként hatottak, azért az egyazon világvallás által dominált társadalmak összeférhető, sok esetben hasonló metaparadigmák szerint élnek. Az értékrendek és viszonyulási rendszerek (mentalitások) a vallási körön (kultúrkörön) belül megőrződtek az adott társadalmak fokozatos szekularizációja után is. Ennek magyarázata, hogy a generációról generációra történő átörökítés döntően a korai szocializáció szakaszában megy végbe, leginkább a környezet (beidegződött, kevéssé ellenőrzött, legtöbbször öntudatlan) metakommunikációja révén[34].

A társadalom problémameghatározó algoritmusai alatt azokat a beidegződéseket, sztereotípiákat értem, amelyek eldöntik, hogy a társadalom tagjai (esetenként elitjei) egyáltalán mit érzékelnek társadalmi problémának[35]. Ezért hasonlóan az egyén esetéhez funkcionális szempontból a társadalom metaparadigmája felfogható “emergent (létrejövő) típusú” metastratégiaként.

A nemzet metaparadigmája a fentiek mellett probléma-meghatározó algoritmusainak részeként tartalmazza a nemzeti öntudatot  (saját kultúr-értékei egyediségének tudata) és történelemtudatot, a kollektív kötődést egy hazaként érzékelt területhez valamint magamagához (nemzetérzés, nemzetszeretet, nemzeti szolidaritás). Tartalmazza továbbá azon igényt, hogy önmagát mint közösséget valamint az általa hordozott kultúr-értékeket politikai eszközökkel is megvédje és gyarapítsa.

A nemzeti öntudatot, a történelmi tudatot és területhez való kötődést nevezhetjük időben, térben valamint a közösségen kívülállók viszonylatában helymeghatározó mítoszoknak[36]. 

A társadalom érdekteréhez[37] kötődik és az instrumentális szükségleteiből[38] fakad a társadalom paradigmája, amit Hankiss Elemér /51/ annak alapvető szerveződési elveinek és szabályrendszerének az együtteseként határoz meg.

Egy lépéssel jobban kibontva, a társadalom paradigmája (létmodellje), az adott társadalom rendje (szabályrendszere), struktúrája és viselkedési rendszere, valamint problémafeltáró és -megoldó algoritmusainak kvázi-általánosan elfogadott összességeként határozható meg[39]. Működési szempontból a társadalom paradigmája felfogható mintázat (pattern) típusú metastratégiaként.

A problémafeltáró és -megoldó algoritmusok a társadalom történelmi tapasztalatának, szokásainak, mentalitásának, temperamentumának, vallásának és vallásosságának valamint az elit által a problémák feltárására és megoldására létrehozott apparátusok írott és íratlan szabályzatainak összességében rejlenek.

Hankiss szerint meg kell különböztetni az elit által a társadalom elé vetített paradigmális ideálképet a ténylegesen kialakult gyakorlati paradigmától - tehát az eszményi paradigmát a paradigmától.

Egy társadalom akkor van paradigmális állapotban, ha egészében egy és csakis egy paradigma szerint működik. A paradigmális állapotot a relatív belső béke, viszonylagos feszültségmentesség és dinamikus fejlődés jellemzi. A paradigmális állapotban levő társadalom teljesítőképességét az eléje tűzött (motiváló) cél termeszetszerűleg megnöveli. Ha a társadalom paradigmája integrálja az eléje tűzött célt, dinamikus paradigmáról beszélünk.

Amikor egy társadalmon belül több metaparadigma vagy paradigma működik, a társadalom krízishelyzetbe kerül. Ez megtörténhetik akkor, ha az eszményi és a reális paradigma között tartós és erősen érzékelhető különbség van (például a kommunizmus éveiben)[40], ha az állam terjeszkedése által asszimilálhatatlan (más metaparadigma szerint élő) társadalmat kebelez be, vagy pedig ha adott társadalmon belül tömeges méretű világnézeti (metaparadigmális) változások lépnek fel (pl. a kereszténység megjelenése a Római Birodalomban, a reformáció a katolikus államokban vagy éppenséggel a liberalizmus, jakobinizmus, kommunizmus és nemzeti szocializmus megjelenése a korabeli társadalmakban). A krízishelyzet következő állapotokhoz vezethet:

-az egyik metaparadigma, illetve paradigma, egyeduralkodóvá válik[41]

-szecesszió, federáció, devolúció (autonómia)

-a társadalom függőleges megosztottsága állandósul: piláris társadalmak[42]

-a társadalomban tartóssá válik a vízszintes megosztottsága: kasztrendszer, örökletes munka-nélküliség[43].

A nemzet paradigmája a társadalom paradigmájának általános összetevői mellett a problémamegoldó algoritmusok részeként tartalmazza a közösség és az általa hordozott értékek politikai eszközökkel való megvédésének politikai akaratát.[44]

A saját állammal rendelkező nemzetek paradigmája leginkább az állam politikai rendszere által van megszabva - alkotmányos demokráciákban mindenekelőtt az alkotmány illetve a jogrendszer. Továbbá hatással vannak rá egyéb tényezők is, mint például a termelési mód, az illemkódex, az egyházak súlya és befolyása, (amelyek nemcsak a társadalom viszonyulási szintjén, hanem viselkedési-paradigmális szinten is meghatározó lehetnek) az érdekérvényesítő szervezetek fejlettsége, a civiltársadalmi szervezetek “grass-roots” típusú szövődményének “sűrűsége”.

A nemzeti paradigmát intenzív centripetális erő jellemzi, amelyet esetenként a közös ellenségkép[45] fokoz. A nemzeti paradigmát ugyanakkor a hiteles jövőkép[46] vagy küldetéstudat dinamizálja.

Az ellenségképet, jövőképet és küldetéstudatot (esetenként valós alappal bíró) célmeghatározó mítoszoknak nevezhetjük. Az elit által a társadalom felé vetített eszményi paradigma rendszerint tartalmaz ilyen célmeghatározó mítoszokat és ezeknek köszönheti döntésgeneráló hatását. Mihelyt a küldetéstudat, a jövőkép vagy az ellenségkép a társadalomban tudatosul és elfogadást nyer, e konszenzusos dimenzió legitimációs erejénél fogva bizonyos fokig normatívává válik (azontúl a hatalmi elitnek már viszonyulnia kell a saját maga által generált társadalmi elváráshoz). A társadalom paradigmája a célmeghatározó mítoszok hatására dinamizálódik azáltal, hogy a politikai elit felé normatív és más társadalmi kategóriák számára motiváló hatásúak.[47]

A nemzet metaparadigmája (ezen belül legalább az értékrendje) valamint paradigmája (kiváltkép politikai rendszere) láthatatlan és látható kézként a cselekményeket bizonyos fokig mederben tartja. A főhatalomnak viszont mindig van annyi játéktere, hogy e medren belül (vagy, ha kell azon kívül is - pl. paradigmaváltással[48]) a saját és/vagy a társadalom szempontjából a fejlődési irányt optimizálja. A főhatalom az általa képviselt eszményi paradigmához viszonyítja s arra hivatkozva hozza a saját érdekeit szolgáló döntéseit is. A döntések társadalmi elfogadottsága a metaparadigmális kompatibilitás mellett annak is függvénye, hogy a fejlesztési stratégiák, strukturális és működési változtatások milyen hatást eredményeznek össztársadalmi szinten. A társadalom valós érdekei szempontjából viszont a döntésoptimizáció ritka jelenség. Az ágazati stratégiák sok esetben összhang nélkül futnak párhuzamban, esetleg divergens pályákon a hatékonyság rovására. Ilyen esetekben hiányzik az integráló stratégia. A gyakorlatban előfordul az is, hogy a legfőbb célok koncepció és vezérfonal nélkül valósulnak meg. Ez történhet váratlan események hatására az időhiányból kifolyólag[49].

Más esetekben egyszerűen az elit koncepciótlansága, felkészületlensége, Olson redisztibúciós kartell- és klientúra-szövevényének bénító hatása miatt[50] vagy “Pareto /31/ rókáinak[51]” domináns pozíciója miatt a legfontosabb problémák is koncepció és stratégia nélkül oldódnak meg, már amennyiben megoldódnak[52].

Ezzel szemben egyes jövőtudatos és sikeres, osztály- (réteg-, csoport-) érdekén felülemelkedni képes elitek figyelme kiterjed a társadalmi élet megannyi területére. Ezen elitek képesek saját érdekeiket az össztársadalmi érdekkel szimbiózisba hozni. E siker mögött legtöbbször átgondolt koncepciók alapján kidolgozott integráló metastratégia áll. Példa erre Japán, ahol az M.I.T.I.-n kívül több más műhely is készít ilyen stratégiákat. Jellemző módon ezek nem pusztán a kormány tevékenységére terjednek ki, hanem pl. megcélozzák a japán nemzettudat nyitását (tehát a metaparadigmális szintet) annak érdekében, hogy Japán ne pusztán gazdasági, hanem kulturális nagyhatalom is legyen. E műhelyek vélhetőleg felmérték, hogy a XXI. század hatalmi szempontból is a kultúra százada lesz /55/.

2.   A nemzetstratégia és összetevői.

Mottó[53]: “A liberális rendszer csak egyike a legitim politikai rendszereknek, és a liberális gyakorlat nem rendelkezik semmilyen sajátos vagy univerzális autoritással. Egy rendszer legitimitása azon múlik, milyen viszonyban áll az állampolgárok kulturális hagyományaival és hozzájárul-e igényeik kielégítéséhez” John Gray /23, 9. old./

A nemzetstratégia olyan integráló metastratégia, amely az eszményi nemzetérdek érvényesítésének esélyét hivatott növelni a nemzet metaparadigmális, paradigmális és stratégiai döntésformáló szintjein kifejtett szinergetikusnak szánt hatásegyüttes révén.

A nemzetstratégiát a nemzetté válás előtt a nemzeti elit (arisztokrácia, polgárság, szellemi elit) a nyugati civilizációs folyamat egy bizonyos szintjén fogalmazza meg és valósítja meg. Metaparadigmális szinten (leszűkítve: a viszonyulási rendszer szintjén) a tudatos ráhatás természetszerűleg csak kiegészítő - ráépül az évszázadok alatt szervesen létrejöttre. Paradigmális szinten a cél a saját szuverén egységes állam. A nemzetté válás után (és paradigmális állapotban) a nemzetstratégia paradigmális szinten is kiegészítő, a változó megatrendekhez és politikai környezethez viszonyuló funkciót kap. Ebben a helyzetben a nemzetstratégia integráló metastratégia, amely a nemzeti paradigmába (leszűkítve: szabály- és viselkedésrendszerbe) foglalt eszközöket használva és az általa meghatározott játékszabályokat betartva, a közérdek és nemzetérdek által meghatározott célokat és fejlődési irányokat harmonikus és esélymaximáló rendbe szervezi. Olyan struktúrákat, hatalmi rendszert és stratégiai prioritásokat szögez le, amelyek tényszerűségüknél fogva (a nemzet ügyét más ügyek elé helyező) politikai, vallási, gazdasági, kulturális és civil hatalmi tényezők számára ideológia feletti közös platformot jelentsen. A nemzet metaparadigmájának megfelelő egyensúlyokat hivatott teremteni az adott közösség egyéni és kollektív, anyagi és spirituális, közvetlen és instrumentális szükségleteinek kielégítése között.

A nemzetstratégiákat műhelyek hozzák létre, saját és átvett elemzésekből kiindulva[54], egy eszmei metaparadigmát[55] és paradigmát[56] felvázolva (látnoki dimenzió), körvonalazva és hierarchiába rendezve az ágazati (valamint a társadalom más hatalmi tényezői felé kivetített) programokat, abból a fiktív előfeltételezésből kiindulva, hogy a főhatalom birtokában vannak.

A nemzet paradigmája tartalmazza a közösség védelmi igényét, ami a saját államisághoz, annak külső és belső védelméhez, valamint fejlesztési funkciójához kapcsolódik. Ebből egy sor állandó nemzetstratégiai cél eredeztethető, melyek különböző részstratégiákat határoznak meg. Módszertani szempontból ezek két csoportba oszthatók: az ország védelméhez és fejlesztéséhez kötődő stratégiák, valamint a társadalomhoz kötődő metastratégiák.

Az országhoz kötődő részstratégiák felölelik az infrastruktúra fejlesztést, a gazdasági fejlesztést, a gazdasági, politikai és védelmi szövetségi rendszert, etc. A társadalomhoz kötődő részstratégiák megcélozhatják annak strukturális optimizálását, illetve működésének hatékonyabbá tételét (paradigmális dimenzió).

A társadalomhoz kötődő nemzetstratégiai specifikum a nemzetépítés, mely nemzetfejlesztésre (paradigmális dimenzió), valamint a nemzettudat erősítését célzó stratégiákra bontható (metaparadigmális dimenzió).

A nemzetfejlesztés mindenekelőtt az állam családpolitikáját, tanügyi és kultúrpolitikáját, egészségügyi politikáját, szociális politikáját öleli fel.

A nemzettudat erősítés elsősorban a tanügyi- és kultúrpolitikán keresztül valósítható meg, de ilyen dimenziója van a nemzeti szimbólumrendszernek, az ünnep- és gyászrítusoknak, a hőskultusznak (történjen az akár katonai, akár tudományos-kulturális vagy akár egyházi személyiségek nemzeti szimbólummá emelésével),  a sportsikereknek, stb..

A nemzettudat erősítésének kiemelt eszköze a nemzetideológia. A nemzetideológia az eszmei metaparadigma és az eszmei paradigma mozgósító egyszerűsítése. Fő célkitűzése a célmeghatározó elfogadtatni mítoszokat a társadalommal. (lásd 1. függelék) A három célmeghatározó mítosz közül a jövőkép szükségképpeni része bármilyen eszmei metaparadigmának, az ellenségkép és küldetéstudat nem.

Mind az ellenségkép, mind pedig a küldetéstudat propagálása bizonyos kockázatot hordoz magában. Az ellenségkép operacionalizálása csak valós veszélyek esetében indokolt, de azzal a kockázattal jár, hogy reziduális társadalomlélektani torzulásokat okoz (xenofóbia), ami megnövelheti a konfliktus-potenciált.

Az elit túlzott küldetéstudata vagy a küldetéstudat erőteljes társadalomba vetítése más okból kifolyólag kockázatos.

Konrád György /56/ a zsidó nemzet “három útját” felvázoló paradigmális erejű fejtegetéseiben a zsidó nemzet mai küldetését a civilizáció további terjesztésében és mélyítésében, valamint a liberális humanista univerzalizmus győzelemre vitelében látja. A francia elit valamint a “Grande Nation” széles néptömegei tudatába súlykolt “mission” a civilizációalkotás és -terjesztés volt. A lengyel és magyar nemzet tudatában a felettes küldetés az volt, hogy e két nemzet a nyugati kereszténységet az ortodox és iszlám civilizációkkal szemben védőbástyaként óvja.

A látszólag mindig is a nemzetérdek fölött lebegő altruista, heroikus küldetéstudatot éppen a heroikus dimenzió teszi mozgósítóvá[57]. Ám ez a mobilizáló eszköz kizárólag akkor kockázatmentes, ha a nemzet küldetése és érdeke között csak látszólag van ellentét, tehát akkor, ha az altruizmus képzeletbeli.

A Dzsihád beállítható mint a mohamedán hitben egyesült arab törzsek küldetése, eme küldetés (a tan, a doktrína szerint) pedig fontosabb, mint a véghezvivő társadalom egzitenciája (altruista, heroikus dimenzió). Ám valójában a Dzsihád (Kr.u. VIII. sz.) csak látszólag volt altruista, hiszen az általa fűtött világhódítók - bárhogyan is értelmezett - érdekét szolgálta. Ezzel szemben a Konrád által, a diaszpóra zsidósága elé tűzött (vagy a diaszpóra által esetleg már felvállalt) univerzalista küldetés, úgy tűnik, nem tesz eleget a fenti (elsőlátásra talán cinikusnak tetsző) feltételnek, tudniillik, hogy a világ progresszióját szolgáló küldetés egyben az egész zsidó nemzet érdekeit is szolgálja (nem pusztán egy esetleg soha be nem teljesülő távoli jövőben, hanem belátható időn belül, kimutathatóan). Úgy tűnik, hogy a globális tőkevilághoz tartozó (Toffler “harmadik hullámát” meglovagló) zsidó gazdasági elit univerzalista, kozmopolita érdeke metaparadigmális összeférhetetlenségbe került az izraeli nemzeti modernizációs, erőteljesen területiséghez kötött érdekével. Az ellentét az izraeli nemzettudat gyengülésében csapódott le. Ennek az a magyarázata, hogy az univerzalista érdekeltségű, nyugati zsidó nagytőke egy része Izraelben az univerzalista beállítottságú doktriner liberális szellemi elitet az utóbbi 10-15 évben “mainstream” pozícióba segítette.

A szellemi “mainstream” nem egyéb, mint a metaparadigmális főhatalom. A paradigmális főhatalmat természetszerűen az államhatalom birtokosai gyakorolják. Az egyház és állam közötti ősi hatalommegosztás[58] mai szekuláris megfelelőjéről van szó. Harmadik hatalomként a “Bazár” (a tőkevilág, a gazdasági elit) mint a vásárlók vágyvilágának (metaparadigmális beállítottságának) haszonélvezője a történelemben hol az egyházzal,  hol a politikai elittel került érdekellentétbe vagy szimbiózisba. Formailag a gazdasági elit[59] mindig is a társadalom stratégiai döntéshozási szintjén fejtette ki tevékenységét (paradigmán belül) - ami viszont nem gátolta meg a paradigmális szint döntéshozóinak (a politikum) befolyásolása révén paradigmális változtatásokat kieszközölni[60]. A gazdasági elit metaparadigmális érdekérvényesítése történhet e szint hatalmasságainak, az egyházaknak korrumpálása révén[61] vagy pedig a társadalom metaparadigmájának közvetlen befolyásolásával (szellemi harc, a hedonista beállítottság propagálása, ateista propaganda). Visszaköszön Toffler hatalmi eszközeinek triásza: tudás, pénz, nyers erő. A történelem folyamán e három hatalmi eszköz gyakorlói önéletű hatalomként nemcsak a paradigmális főhatalomért (vagy azon belül a költségvetési részesedésért) vívták egymással saját harcukat, hanem metaparadigmális szinten is megütköztek. Az erőszak- és hőskultusz, a transzcendens elhivatottság valamint a hedonizmus harca határozza meg a civilizáció hajnala óta a társadalmak szellemi életét.[62]

A modern és posztmodern globalizálódó világban a hedonista fogyasztói metaparadigma térhódításában érdekelt “Világbazár” természetes szimbiózisba került az univerzalista liberalizmus szekuláris világvallásának szellemi követőivel - “egyházával”. E politikai “kultúregyház” misszionáriusainak mainstream hatalmi pozícióba kerülése azt jelenti, hogy döntő szavuk van a tanügyben, a médiában és a filozófiai-társadalomtudományi diszkurzusban. A hatalmi mainstream pozíció tehát azt jelzi, hogy egy szellemi főáram befolyása (hatalma) nem pusztán szellemi síkon érvényesül, hanem instrumentalizálódva “szekuláris államegyházzá” erősödik.[63]

Ez Magyarországon is bekövetkezett mint ahogy azt Pokol Béla /57/ is kimutatta. Az elitiskolákat, az egyetemek kulcspozícióit és a posztgraduális filozófiai, politológiai kutatás nagy részét elfoglaló (zömmel proletár internacionalistából univerzalista liberálisra) átideologizált kultúrkáderek kirekesztő monokulturája és Fricz Tamás /58/ szavaival élve “radikális intoleranciája” a szellemi szabadságot veszélyezteti.

A Kádár rendszer, bár hatalmát a szovjet tankoknak köszönhette, a megtorlás korszaka után igyekezett egyfajta reális elfogadottságot kiépíteni. Ez paradigmális síkon gazdasági engedményekkel és “aki nincs ellenünk, az velünk van” hatalomgyakorló attitűddel igyekezett megalapozni. Metaparadigmális legitimitását pedig a társadalom értékrendjének, történelemtudatának és vágyvilágának átprogramozása révén. Metaparadigmális veszélyt a Kádár rendszerre az erős magyar nemzettudat és kollektív (nemzeti) szabadságvágy jelentette, amely egyetlen plauzibilis magyarázata annak, hogy a Prágától Vlagyivosztokig közel azonos posztsztalinista viszonyok között miért éppen Magyarországon tört ki az egész nemzetet mozgósító drámai és hősies 56-os forradalom. A kollektív szabadságvágyat (minden emancipációs mozgalom hajtóerejét) és a nemzeti tudatot egyaránt a kollektív dimenzió lebontásával, átirányításával lehet társadalomlélektanilag hatástalanítani. A Kádár rendszer három irányt célzott meg. A kollektív energiákat egyrészt az individuális szint felé (atomizálás), részben egy imaginárius nagyobb közösség felé (proletár internacionalizmus) “vezette el”. A biztonság kedvéért ugyanakkor a nemzeti dimenzió elvesztése következtében a társadalomban esetleg fellépő hiányérzetet a kismagyar (10 és fél millió állampolgárra szabott) életforma-sovinizmus propagálásával igyekeztek enyhíteni[64]. Mindebben a szovjet imperializmus is érdekelt volt.

A rendszerváltoztatás után a szovjet imperiális hatalom helyére a multinacionális konszernek vonultak be. Ők anyagi okokból érdekeltek a korábbi kultúrpolitika folytatásában. A manipulátorok, akik pozíciójukat, Beke Kata /66/ szerint, a későkádári rendszerben sokkal inkább politikai beállítottságuknak mintsem szakmai, szellemi képességeiknek köszönhették, most átváltoztak proletár-internacionalistából, univerzalista liberálissá. Hatalmon maradásukat, kultúrpolitikai kulcspozícióik további birtoklását az államszocialista régi rendszerben létrejött politikai - gazdasági - kulturális érdekszövődmény továbbélésének köszönhetik[65].

E mainstream-nek fő politikai igyekezete a nemzettudat aláásása, ám tevékenységének velejárója az általánosabb közösségi szolidaritás-szintek dezintegrációja is. A közösségi szolidaritás viszont a társadalmi harmónia előfeltétele és ugyanakkor a jogszerűség és szabadságvédelem reális hatalmi bázisa[66]. Körösényi András /59/ lényegbevágó tanulmányában rámutat arra, hogy: “A domináns politikai gondolkodás mint alternatíva nélküliség koncepciója jelent meg és monopolisztikus igénnyel lépett fel. A ‘Nyugat’ és az ‘európaiság’ fogalmának ‘átkódolására’ és ideologizálására jellegzetes példa a mai magyar uralkodó eszme-áramlatnak az a törekvése, hogy a nemzet fogalmat diszkreditálja. Bár a nemzetállami fejlődés - a világ más térségeivel szemben - az európaiság egyik legjellegzetesebb karaktervonása (Európát ma is nemzetállamok alkotják), amely a XIX. századi polgári liberalizmus számára is a társadalmi integráció legfontosabb keretét jelentette, s az európai politikai kultúrában a politikai közösségeket összetartó egyik legfontosabb azonosulási pont, a magyar politikai gondolkozásban mégis erős a törekvés arra, hogy Európa és a Nyugat fogalmát a nemzet fogalmától ‘megtisztítsa’. A liberalizmus amely az európai kontinensen nemzeti liberalizmusként jött létre, ma Magyarországon a nemzetfogalom legharcosabb ellenfelévé vált.”

A kultúrpolitika kulcspozícióinak birtokában a régi/új szellemi mainstream a demokratikus rendszerben. Vass Csaba /60/ szerint hatalmát a hermeneutikai dominancia a burkolt vagy nyílt véleményterror eszközeivel biztosítja szellemi síkon. Ideológiáját médiahatalma valamint az iskolarendszer ellenőrzése által képes a társadalomra kivetíteni. Ezáltal a jogállamiság formailag nem sérül, de tartalmi lényege, az esélyegyenlőség (fairness princípium) szavatolása metaparadigmális síkon csorbát szenved. A polgár talán legalapvetőbb szabadságjoga, a szabad véleményalkotás joga ezáltal meggyengül, Vass szerint fikcióvá silányul. Az individualista-univerzalista liberalizmus a társadalom széles rétegeire atomizáló és hedonizáló hatással bír. A szimbiotikus partner (a világbazár) számára éppen ez a lényeg. A helyi piacokból összeálló világpiac manipulálhatóbbá válása és fogyasztásközpontú attitűdje közvetlen anyagi haszonnal jár. Ez az érdekközösség juttatta Izraelben is mainstream pozícióba a szellemi elit univerzalista beállítottságú részét.

Yoram Hazony[67] /61/, a jeruzsálemi nemzetstratégiai kutatóközpont (Shallem center) megalapítója szerint ez a helyzet odavezetett, hogy az utóbb felnőtt, már univerzalista szellemben szocializált generáció “nem tudja, hogy a zsidó államnak miért is kell léteznie - benne leginkább konfliktusforrást lát”. Szerencsére ez az attitűd nem jellemző például a kibucok egészséges közösségi szellemében nevelkedett fiataljaira, viszont a probléma drámaivá válhat azáltal, hogy a nemzeti modernizációs erők egy ideje kétfrontos harcot kell vívjanak. A kozmopolita univerzalista, a nemzetérzést és társadalmi kohéziót aláásó kihívás mellett most, a zsidó állam léte a másik szélsőség, a fundamentalista ortodox Harredim előretörése által is veszélyeztetve látszik.

A hamburgi Der Spiegel /62/ hetilap szerint a Harredim az ortodox és ultraortodox mélyhitű zsidóságot jelöli. Vezérük Ovadia József Rabbi (az ultraortodox Sasz párt elnöke), aki messianisztikus alkatával és célkitűzéseiben (a Der Spiegel által idézett tekintélyes “Haarec” újság szerint a rabbi célja: fundamentalista teokrácia Izraelben) leginkább a néhai Komeini ajatollahra emlékeztet. Az ultraortodoxok szerint Izrael túl korán jött létre, mert az csak a Megváltó eljöttével és az ő vezérlete alatt alapítható meg. A Harredim férfiai nagyrészt nem hajlandók mással foglalkozni, mint a Tóra és Talmud tanulmányozásával. Ugyanakkor annak az Izrael államnak a szociális segítségéből élnek, amelynek létét ugyan történelmi hibának tekintik, de amelyben az eddiginél is nagyobb befolyásra, hatalomra akarnak szert tenni. Ha tekintetbe vesszük a környező arab országok felől jövő állandó fenyegetettséget, érthető az izraeli szekuláris vagy csak egyszerűen vallásos zsidó többség részéről a hamburgi lap szerint az utóbbi időben tapasztalható növekvő intolerancia az egyre erőszakosabban föllépő Harredim-zsidó kisebbséggel szemben.

A Ronald S. Lauder[68] /61/ által létrehozott és finanszírozott Shallem-center munkatársai úgy érzik, hogy a demokratikus Izrael belülről is két tűz közé jutott, két fundamentalizmus[69] között őrlődik. Az egyik oldalon a Harredim támad és hatalomra tör, míg a másik oldalon az univerzalista doktriner liberalizmus atomizálja a társadalmat. Az izraeli univerzalista mainstream éppen annak a generációnak nemzettudatát, közösségi szolidaritását, erejét bomlasztja, melyért a nagyapák vérrel és munkával országot alapítottak a sivatagban, az apák pedig verítékkel és tudással lakható környezetet teremtettek.

Az univerzalista küldetéstudat mindazonáltal nemzeti és globális szinten egyaránt hasznos dísze lehet a szellemi elitnek, hiszen feszültségcsökkentő és kultúraközvetítő funkcióján keresztül ez a világnézet egyaránt szolgálja a Biztonságot és a Gondolat megtermékenyülését. Ám a messianisztikus univerzalizmus, mint minden szélsőség, veszélyes a társadalomra ha főhatalomra kerül s még sajátmagára is, ha a közgondolkodást meghatározó metaparadigmális főhatalmat birtokolja - azért mert egyetlen nézőpontot tesz kvázi-kizárólagossá. Az eddigekből kitűnik, hogy a fundamentalista liberálisok sajátos csőlátására visszavezethető közösségellenes tevékenysége a liberalizmus egyetlen létterét, a társadalmi igazságosságnak az egyetlen reális esélyterét, a liberális demokratikus államot veszélyeztetik - nemcsak Izraelben.

Századunk elején a magyar nemzet már végigjárta ezt a kálváriát. Midőn Károlyi Mihály és univerzalista liberális eszmetársai az állami főhatalmat az őszirózsás “forradalomnak” köszönhetően megszerezték, éppenséggel eszmei elhivatottságuk miatt voltak képtelenek annak megfelelő gyakorlására. Idealizmusuk érzéketlenné tette őket a nemzetet belülről veszélyeztető totalitarizmussal szemben, miközben univerzalista küldetéstudatuk (rózsaszínű ködképként) megakadályozta, hogy a külső ellenséggel szemben fellépjenek. Károlyi kétbalkezes politikája nyitott utat a vörösterrornak és a bolsevik totalitarizmusnak.

Hazony az izraeli helyzet közép- és hosszútávú orvoslását (és egyben bármilyen nemzetstratégia alfáját) abban látja, hogy (az ország józan gazdasági politikai erőinek összefogásával) nagy intenzitással meginduljon egy nemzetileg elhivatott szellemi politikai elit nevelése, képzése.

Talán Magyarországnak és a magyar nemzetnek is ezt az utat kellene járnia.

1.Függelék

A nemzetideológia mint metastratégia

Skidmore /65/ szerint a politikai ideológia a gondolat azon formája amely komplex politikai ötletek (meglátások) rendszerét egyszerű és cselekvésre késztető módon fogalmazza meg. Sargent /65/ meglátása szerint az ideológia érték- és hitrendszer, amit egy csoport igaznak tart.

Eccleshall et al /65/ szerint minden ideológia alapja egy sajátos társadalomkép.

Az ideológia az előbbiek fényében olyan metastratégiaként definiálható, amelynek célja a társadalom metaparadigmájának és paradigmájának (át)alakítása. Mint olyan, egy elit eszmei metaparadigmájának és paradigmájának egyszerűsített, mitologizált és mozgósító vetülete.

A konzervativizmus tehát a status quo-t elfogadó és/vagy védő szellemi vonulatként értelmezve nem ideológia. A társadalom metaparadigmáját az észlelt változásokkal szemben megvédő vagy akár egy status quo ante visszaállítását célzó hitrendszerként viszont ideológiának minősül.

Mivel eddig nem sikerült a morált objektív alapokra helyezni ezért végsősoron bármilyen, a metaparadigmát megváltoztatni igyekvő metastratégia valamely hiten alapszik és fő célkitűzése e hitet a társadalom egy mennél meghatározóbb szegmentumára, ideális esetben a társadalom minden tagjára igyekszik kivetíteni. A szegmentum lehet pusztán az elit (vagy annak része), osztályok, a széles néptömegek vagy az egész társadalom.

Funkcionális szempontból, valamint célkitűzésük szempontjából, a vallások egy részét olyan hitrendszernek tekinthetjük, melyeknek ideológiai dimenziójuk is van és hozzátehetjük, hogy a mobilizálás sikerességét tekintve mindezidáig a leghatékonyabbnak bizonyultak.

Hangsúlyozottan ideológiai vonásokat hordoz a zsidó vallás, a kereszténység és az iszlám szemben a pl. hinduizmussal vagy a konfucianizmussal. Ez nem zárja ki Isten létezését - amely létezés egyben a vallások örök létének és hatásának is legkézenfekvőbb magyarázatául szolgálhat. A másik magyarázat a transzcendens igényt, az öntudattal és haláltudattal rendelkező emberi agy genetikailag determinált sajátosságnak tekinteni.

A legitimációs forrást tekintve az ideológiák lehetnek transzcendensek (vallások) vagy szekulárisak.

Célcsoportjuk szempontjából lehetnek általánosak (globálisak, univerzálisak), horizontálisan leszűkítettek (elitideológiák, osztályideológiák), vagy vertikálisan behatároltak, például konfesszió vagy nemzeti hovatartozás szerint - nemzetideológiák.

A nemzetideológiák lehetnek zártak (a szigorú vériséghez kötöttek: zsidó, német, japán) vagy nyitottak (francia, magyar).

Könyvészet

[1] Herman Kahn, Anthony Wiener, “The Year 2000”, The McMillan Co, New York 1967, 2. old

[2] Francis Fukuyama, “A történelem vége és az utolsó ember”, Európa Kiadó, Budapest 1994

[3] Francis Fukuyama ,“Bizalom”, Európa Kiadó, Budapest 1997

[4] Samuel P. Huntington, “The Clash of Civilizations ?”, Foreign Affairs, Summer 1993, valamint: “Ciocnirea civilizaţiilor şi refacerea ordinii mondiale”, Ed. Antet, 1998

[5] Alvin and Heidi Toffler, “A avea o nouă civilizaţie - politica în al treilea val”, Ed. Antet, 1995

[6] Hans Peter Martin és Harold Schuman, “Die Globalisierungsfalle - der Angriff auf Demokratie und Wohlstand”, Rowohlt Verlag  Gmbh, Reinbeck bei Hamburg 1996

[7] David C. Korten, “Tőkés társaságok világuralma”, Kapu, Budapest 1996

[8] Varga Csaba és Tibori Tímea, “ A mai világ és a jövő forgatókönyvei”, HÉA Stratégiakutató Intézet, MTA Szociológiai Intézet, Magyar Kapu Alapítvány, második kiadás Bp. 1997, 10. Old.

[9] Mancur Olson, “Nemzetek felemelkedése és hanyatlása”, Közgazdasági és Jogi Kiadó, Bp. 1987

[10] Werner Keller, “ Und wurden zerstreut unter alle Völker - Die nachbiblische Geschichte des jüdischen Volkes”, Droemer Knaur München/ Zürich 1966, 487 - 493ol

[11] (szerk.) Borbély Zsolt és Péntek Imre, “Magyar Jövőkép - Egy minőségi magyar paradigma - Az Interconfessio Társaság, SMIKK és Vörösmarty Társaság Tanácskozásai 1994 - 1995”, Kiadja az MVSz és Vörösmarty Társaság, 1996, 1997

[12] (szerk.) Kurucz Gyula, “Nemzetstratégia a harmadik évezred küszöbén” - A Magyarok  IV. Világ-kongresszusának anyagai, Kiadja a Magyarok Világszövetsége 1996

[13] Varga Csaba, “Hagyomány és Stratégia”, Kapu, Bp. 1997

[14] Lengyel László, “Mozgástér és Kényszerpálya”, Helikon, Bp. 1997

[15] (szerk.) Glatz Ferenc, “Globalizáció és nemzeti érdek”, Magyar Tudományos Akadémia, Bp. 1997

[16] Charles E. Lindblom, “A programalkotási folyamat”, Aula Kiadó Kft., Bp. Közgazdasági Egyetem, 52-59 old.

[17] Csath Magdolna, “Stratégiai Tervezés és Vezetés”, “Leadership” Vezetés és Szervezetfejlesztési és Tanulást segítő Kft.Sopron-Bp.ISBN963 043512 8

[18] Henry Mintzberg, James Brian Quinn, “The Strategy Process - concepts, contexts, cases”, sec. ed., Prentice - Hall International Inc. 3 - 19 old.

[19] Carl von Clausewitz, “Despre Razboi”, Editura Militara, Bucuresti 1982, 116 - 134, 161 - 165 old.

[20] T.R. Phillips, “Roots of Strategy: Sun Tzu, Vegetius, de Saxe, Frederich, Napoleon”, Stackpole Books, 1985 Harrisburg, Sun Tzu: 22 - 62 old.

[21] F. Bernhardi, Sovremennaia voina, tII St. Pb. 1912 in V.D. Sokolovski “Strategia Militara”, Editura Militara - Bucuresti, 1972, 31. old.

[22] T.S. Kuhn, “A tudományos forradalmak szerkezete”, Társadalomtudományi Könyvtár, Gondolat, Bp. 1984, 30. old.

[23] John Gray, “Liberalizmus”, Tanulmány Kiadó, Pécs, 1996, 121 - 136. old.

[24] Békés Vera, “Hiányzó Paradigma”, Latin Betűk, Debrecen 1997, 27. old

[25] Denis Meadones et al, “ Die Grenzen des Wachstums - Bericht des Clubs of Rome zur Lage der Menschheit” Rohwolt, Hamburg, 1973

[26] Ernest Renan, “Qu’est - ce qu’une nation ?”

In.: John Hutchinson and Anthony D. Smith “Nationalism”, Oxford University Press, Oxford, NY. 1994, 17.old

[27] Max Weber, “The Nation”, In.: [26], 21. old

[28] Yael Tamir, “Liberal Nationalism”, Princeton University Press, Prinseton New Jersey 1995, 66.old.

[29] Ernest Gellner, “Nationalism and High Cultures” In.: [26], 63.old.

[30] Piere van den Berghe, “A Socio-Biological Perspective”, In.: 26, 96.old

[31] Zamfir, Vlasceanu, “Dictionar de Sociologie”, Ed. Babel, Bucuresti 1993

[32] Bromlej, J. V., “Etnosz és Néprajz”, Gondolat, Bp. 1976, 147. Old.

[33] K. W. Deutsch, “Nationalism and Social Communication” second ed., The M.I.T. Press Cambridge, Mass and London 1966, 104. old.

[34] Czeizel Endre, “A magyarság genetikája”, Csokonay Kiadó, Debrecen 1990

[35] Spengler, O., “A nyugat alkonya”, Európa, Bp. 1995, I kötet, 532. Old.

[36] Weber, Max, “Etica protestanta si spiritul capitalismului”, Ed. Humanitas, Bucuresti 1993

[37] Hugh Seton - Watson, “Old and New Nations”, In.: [26], 134 old.

[38] Tamás Gáspár Miklós, “Köztársaság és Nemzet”, MH 1996.01.03., “Közhaza és republikánus hit”, MH 1996.01.27

[39] Kende Péter, “Erős Republikánus állam nélkül ki fogja egyben tartani a magyar társadalmat ?” in “És mi lesz, ha nem lesz”, Korridor, Helikon, Bp. 1997, 358 - 380 old.

[40] R. Emerson, idézet, Clifford Geertz, “Primordial and civic ties” In.: [26], 29. old.

[41] Alvin Toffler, “Hatalomváltás”, Európa, Bp. 1993, 28 - 39. old.

[42] Gerhard Schmidtchen, “Manipulation - Freiheit negativ”, Luchterhand, Nerewied 1970

[43] R. Dahl, idézet, Fr. R. Pfetsch, “Internationale Politik”, Verlag W Kohlhaumm, Stuttgart Berlin Köln 1994, 148 old.

[44] Nicolo Machiavelli, “Principele”, Ed. Minerva, Bucuresti 1994, 27. old.

[45] Otto von Bismarck idézet, [41], 146. old

[46] Hankiss Elemér, “Állam és Közérdek” in “Mi lesz ha nem lesz ?”, Korridor, Helikon, Bp. 1997, 62 - 83 old.

[47] Gombár Csaba, “Magammal vitázom - nemzetről, etnikumról és az egyes emberről”, Korridor, Bp. 1996, 33-51 old.

[48] Árva László, 1998 III 1, Gondolat Jel - Kossuth Rádió

[49] Szalai Erzsébet, “Rendszerváltás és a hatalom konvertálása” In.: [15], 133 old.

[50] Walker Connor, “A nation is a nation, is a state, is an etnic group, is a …” In.: [26], 39. old.

[51] Hankiss Elemér, “Diagnózisok 2”, Magvető Kiadó, Bp. 1986, 228. old.

[52] Carl Schmitt, “Der Begrill des Politischen”, Duncker und Humbolt Verlag 1963

[53] William Manchester, “Armele lui Krupp”, Editura Politica, Bucuresti 1973

[54] Ágh Attila, “ A globalizáció aspektusai” In.: [15], 98. old.

[55] XXX “Some conditions for Internationalization” in “Agenda for Jojan in 1990’s” - National Institute for Research Advancement - Research Output, Vol 1. No 1. 1988, 52. old.

[56] Konrád György, “ Zsidók három utja”, Szombat, 1997, 1 szám,  valamint :                  “A láthatatlan hang - zsidó tárgyú elmélkedések”, Palatinus 1997, 221 - 235. old.

[57] Pokol Béla, “Médiahatalom”, Windsor Kiadó, Bp. 1995

[58] Fricz Tamás, ”Radikális tolerancia vagy radikális intolerancia” In.: Szalai Erzsébet “Elitek átváltozása”, Cserépfalvi Kiadó 1996, 157 - 165. old.

[59] Körössényi András, “A magyar politikai gondolkodás főárama (1989 - 1995)”, Századvég 1996, 3. Szám (Tél), 96 - 97. old.

[60] Vass Csaba, “A hermeneutikai hatalom” In.: [11] 153 - 172 old.   valamint:

     “A mediokrácia - a puha diktatura kivitelezője” Juss, 1990/ II

[61] XXX interjú Yoram Harzony-val /Shalom/ Vol XXVI/ September 1996/ Tischsi 5757

[62] XXX “Scheidung der Freunde - Krieg der Kulturen im Heiligen Land” Der Spiegel 1998, Nr. 11/ 09.03.98, 160 - 163. old.

[63] Theodor Mommsen, “Istoria Romana - Vol III”, Ed. Stiintifica si Enciclopedica, Buc. 1988, 249 old.

[64] N. P. Dubinin, “Rasele si genetica contemporana”, in “Rasismul in fata stiintei” - raport Unesco 1956/73, Ed. Politica, Bucuresti 1982, 150 - 151. old.

[65] Larry Johuston, “Ideologies”, Broadview Press, Ontario Canada 1977

[66] Beke Kata, “Jelentés a kontraszelekcióról”, Magvető Kiadó, Budapest 1988

[67] Michael Porter, “The Competitive Advantage of Nations“, Mac Millan London, 1994,” Protectionism - infant industries” fejezet.661-671 old.

[68] Gidai Erzsébet, “Mi a jövőkutatás?”, Kossuth, Bp, 1974.

[69] Novák Erzsébet, et al., “Jövőkutatás”, Aula kiadó Kft, 1995.

[70] Norbert Elias, “Über den Prozess der Zivilisation - II. Band, Entwurf zu einer Theorie der Zivilisation”, Surkamp Verlag, 13. Aufl. 1988, 312-340 old.

[71] Anthony Giddens: “Szociológia”, Osirisz Kiadó, Budapest, 1995, 693. old.

---

[1]Varga Csaba Tibori Timeával /8/ együtt szerkesztett “A mai világ és a jövő forgatókönyvei” c. művének bevezetőjében a következőket írja: “az egyszóban írt nemzetstratégia fogalom például olyan interpretációt is kiválthat, hogy a szerzők valamilyen szűk tartalmú akár kitagadó nemzetben gondolkodnak és egy zárt belső világnak írnak jövőtervet”. “A nemzeti stratégia fogalmát választottuk … (azért hogy jelezzük) a magyar állam határain túl is figyelni  akarunk a magyar kisebbség érdekeire. Sőt jelezni kívánunk valamilyen közép-európai gondolkodásra való nyitottságot”. Jómagam a nemzetstratégiát és a nemzeti stratégiát szinonímáknak tekintem, leszögezve egyúttal, hogy a kidolgozott stratégia határozza meg annak jellegét nem pedig elnevezése. S mivel az egybeírt formát elegánsabbnak tartom, a tanulmányban mindvégig ezt fogom használni.

[2]Mancur L. Olson /9/ szerint bármely társadalomban előbb-utóbb létrejönnek az establishmenten belül informális klientúrák és kartellek, lobby-k, amelyek idővel (rákként) elharapóznak. A produktív versenyt a redisztribuciós tülekedést szorítja háttérbe, ami óhatatlanul aláássa a nemzetgazdaságokat. Háborúk vagy forradalmak elsöpörhetik e fojtogató “gazdasági aljnövényzetet”. Olson ezzel magyarázza, hogy a vesztes Németország (és Japán) a háború után rövid idő alatt gazdaságilag lényegesen megelőzte a győztes Angliát. Békés úton is vissza lehet szorítani a politikai-gazdasági korrupciót, de kizárólag a társadalom széleskörű mozgósítása valamint célirányos, kitartó politikai illetve igazságszolgáltatási erőfeszítések révén és/vagy célreformok útján. A kommunizmus nem volt képes ilyen mechanizmusokat működtetni, ezért általánosodott a korrupció, ami minden bizonnyal hozzájárult a rendszer bukásához. A rendszerváltoztatást követően, egyes országok (pl. Albánia, Bulgária, Szerbia), úgy tűnik, a korrupció oly mélységeibe sülyedtek, ahonnan az önerőből történő kilábalás erősen kétséges. Egyes rákbetegségek végső, általánosodott fázisának megjelölése nyomán neveztem ezt az állapotot “korrupciós metasztázisnak”.

[3]Ministry of International Trade and Industry

[4]Szinonímaként jelenik meg például a nemzet és az ország (állam) vagy a stratégia, a forgatókönyv, a program és a scenárió.

[5]Sajnos közhellyé váltak az olyan meghatározások mint: “a taktika kicsiben az, ami a stratégia nagyban”, vagy “a rövid távú tervezés taktikai, a hosszútávú stratégiai”.

[6]A “stratégia” szó, a preklasszikus görög “strategos” szóból ered, ami hadvezért jelentett. A szó jelentése már az ókorban módosult, így az első perzsa háborúk korában a hadvezér rátermettségét és meggyőző erejét jelentette. Periklész korában a vezérlés művészetét jelentette, ami magába foglalta az adminisztráció, a vezetés, a tervezés, a szónoklás és az erőbevetés megfelelő használatát. Nagy Sándor korában az előbbieket már a globális uralomra és adminisztrációra értették. /18/

[7]Ez a minősítés viszont nem von le semmit a létező beidegződések, társadalmi mintázatok történelemmeghatározó jelentőségéből.

[8]Példa erre a Thapsus-i csata, Krisztus előtt 46. április 6-án, mikor is Cézár veteránjai, akik a polgárháborút vezérük alatt hűen végigharcolták az itáliai, ibériai, északbalkáni, majd afrikai hadszíntereken, a hosszú évekig húzódó megpróbáltatások után semmit sem óhajtottak jobban mint a békét. Érzékelésük szerint ez a hőn áhított jövőkép Cézár miatt nem válhatott valóvá. A hadvezér - akit (római) katonái mindazonáltal istenítettek - minden egyes győztes csata után megkegyelmezett az általa legyőzött ugyancsak római legionáriusoknak (talán hazafiságból). Cézár veteránjai újból és újból szembetalálták magukat a már megvert ellenséggel - a hadjárat emiatt húzódott el. Ez rendkívüli módon frusztrálta és dühítette a veteránokat, olyannyira, hogy egy adódó alkalommal a jövőkép hajtóerejének engedve saját kezükbe vették az irányítást. Mivel az Istenként tisztelt vezér ellen a zendülés elképzelhetetlen volt, a békéhez vezető egyetlen útként az ellenség teljes megsemmisítése kínálkozott. Így történt, hogy a Thapsus-i csata közben, (mint ahogyan azt Theodor Mommsen /63/ érzékletesen leírja), egy adott helyzetben “helyesen felismervén Scipió és Juba csapatainak rendetlen felállását” (és a stratégiai pillanatot), “a veteránok arra kényszerítettek egy kürtöst, hogy adjon jelet az általános támadásra. Cézár látván, hogy csapatai parancs nélkül támadnak, a látszat megőrzésért sietve elfoglalta helyét. A támadás sikeresnek bizonyult. Az ellenfél elefántjainak saját csapatai ellen való fordításával (ebben a veteránok már régen jól bevált gyakorlatra tettek szert) sikerült a csatát eldönteni. Juba és Scipió megvert hadai tömegesen adták meg magukat - fegyverüket eldobván kegyelmet kértek. Viszont a veteránok nem kegyelmeztek, még Cézár parancsára sem, hanem még saját ellenszegülő tisztjeiket is megölvén nekiláttak az ellenfél módszeres kiirtásához. Eredményképpen 50.000 embert mészároltak le. Cézár saját vesztességének száma 50 ember volt - a legyilkolt tiszteket beszámítva.”

[9]Az a tény, hogy egy stratégiai/taktikai játékban (sakk) a kizárólag logikai szinten operálni képes számítógép (“Deep Blue” sakk-computer) legyőzte az intuícióval és kreativitással felvértezett világbajnokot (Garij Kaszparov), ezt a felfogást a gyakorlatban is bizonyítani látszik. Távol áll tőlem a kreativitást és intuíciót “kilúgozni” a stratégia folyamatából - mindössze egy minőségi kritériumot óhajtottam alátámasztani.

[10]Extrém példával élve, az egyénnek saját életének feladása lehet adott helyzetben stratégiai célja, de ez a cél sem redukálható egy végső rációra. Még a biztos kínhalál esetében sem, hiszen nem dönthető el racionálisan, hogy az egyén életének bármi áron történő meghosszabbítása, avagy a kínok elkerülése végett a korábban bekövetkező halál-e az objektív jó.

A társadalom esetében a konstruktív célkitűzéseket racionálisnak tekintve az ésszerűségi céllánc óhatatlanul is a közjó fogalmához jut el. Az objektív közjó viszont egy objektív kizárólag racionális úton levezethető morált feltételez. Ez utóbbi megfogalmazása (még a liberális teoretikus John Gray /23/ szerint is) mindezidáig lehetetlennek bizonyult.

[11]Békés Vera a hiányzó paradigma modelljét felállítván szükségét érezte egy átfogóbb fogalom bevezetését, amely "a kutatás tárgyával kapcsolatos abszolút előfeltételezések és feltétlen elkötelezettségek rendszereként" metafizikai paradigmának vagy metaparadigmának nevez.

[12]Hasznos a scenáriót megkülönböztetni a forgatókönyvtől, mert lehetővé teszi az egyértelműbb fogalmazásokat. A scenárió a törvényszerűségeket szigorúan betartó, logikára támaszkodó jövő-bemérés (például a sakkjátszmában több lépést anticipáló esélylatolgatás). Ezzel szemben, a forgatókönyv egyrészt lehet egy eseménysorozat (például színjáték) programja, másrészt a jövő felvázolása is - mint ilyen viszont nem feltételezi a scenárió szigorát (az előbbi példánál maradva, a sakkjátszma esélylatolgatásának forgatókönyve tartalmazhatja az ellenfél irracionális reakcióját vagy például azt a feltételezést, hogy egy váratlan esemény - földrengés - véget vet a játszmának). A Római Klub /25/ például az előbbieknek megfelelően a belátható globális fejlődés alternatíváival kapcsolatban számítógépes szimuláció révén scenáriókat állított fel.

[13]A cél elérése szempontjából döntőnek bizonyulhat hogy egy előre nem látott akadály miatt meghiúsult program helyett rögtön meg lehet kezdeni a már kidolgozott alternatív program lebonyolítását Ha a meghiúsult program nem egy stratégiai terv része és ezért nincs alternatívája - az új program kidolgozásának időigénye a kedvező alkalom végérvényes elszalasztását jelentheti. Ez a stratégia esélynövelő hatásának egyik módozata. A stratégia részeként viszont másképpen értelmezhető egy adott program költség-haszon aránya vagy a kockázati tényezők. Elképzelhetőek önmagukban ráfizetéses programok, amik viszont olyan helyzetet teremtenek,  amely a cél elérése szempontjából esélynövelő vagy éppenséggel elengedhetetlen. Egy magyar példával élve, az elmaradt Expo 96 mint külön program (“random project”) könnyen megbukhatott, az egyszerű költség-haszon arány kritériumán. Egy tudásközpontú magyar nemzetstratégia keretén belül viszont, amely a magyar nemzetet a 21.-ik századra lenne hivatott felkészíteni (az informatikai és kommunikációs korszakra átstrukturálni), a világkiállítás, amelynek pontosan az informatika és kommunikáció volt a témája, a közvetett stratégiai haszna miatt minden bizonnyal megvalósult volna.

[14]A programhierarchia több kritérium szerint jöhet létre. (pl. költségszempontból lehet szó a ráfordítás minimizálásáról, de lehet elsődleges kritérium a megvalósíthatóság valószínűsége, az időtényező figyelembevétele vagy az elérhető haszon optimizálása)

[15]Pl. Németország újraegyesítése.

[16]A stratégia nagyon sokszor egyetlen ember agyában vagy szűk csoporton belül, ad-hoc módon születik. A helyzetre reagálva, a valóraváltás a tervezéssel szinte párhuzamban halad. Ilyen esetekben általában a stratégiai vezetés (pl. vezér, vezérkar) vállalja fel a stratégia elkészítésének feladatát is (példa erre a történelemben a csata-stratégiák zöme). Legalábbis a stratéga memóriájában mindig ott kell hogy legyen az alternatív taktikai manőver elképzelése.

[17]Ez történhet a körülmények javítását célzó stratégiával, pl. koalíciók kötésével vagy pedig az adottságok javításával, pl. a mozgósíthatóság növelését célzó stratégiai intézkedésekkel (ez utóbbira egy példa a Karthágó utolsó napjaiban született, a vezető elit azon paradigmális döntése, hogy a rabszolgáknak hadrafoghatóságúk céljából polgárjogot adjanak). A közvetett stratégiák jelenthetik az ellenség gátló hatásának megszüntetésére irányuló tervek elkészítését és életbeléptetését (megelőző, félrevezető stratégiák).

[18]A kultúra, E.B. Tylor /16/ 1871-ben publikált definíciója szerint, az emberi társadalom tagjaként szerzett tudás, készségek, hit, moralitás, viselkedés, jogi normák, művészeti élmények komplex összessége. A kultúra tehát a társadalmi tapasztalat és tevékenység eredményeinek  átörökített része. A nemzeti magas kultúra ennek absztraktizált és szabványosított része.

[19]Hobsbawm /28,64. old./ - az elképzelt tradíciók alatt egy sor rituális, szimbolikus gyakorlat és jelképvilág, értendő, amelyeknek célja bizonyos jól definiált értéket, viselkedési szabályokat és viszonyulási normákat, az egész társadalom tudatába vinni, úgy, hogy az automatikusan a múlttal való folytonosság érzületét keltse.

   Renan /26/ szerint a nemzettudatot lehetetlen szelektív történettudat nélkül létrehozni és fenntartani. Szerinte a közösség önmagába vetett hitét és önértékelését szolgáló történelmi tényeket kell kiemelten tudatosítani, szemben a meghasonulást, bátortalanságot előidéző traumatikus kollektív emlékekkel, melyeket jobb elfelejtetni.

[20]A skótok annyiban különböznek a kurdoktól, hogy bennük megmaradt a saját államiság emléke és töretlen igénye. Ezért a skótok saját magukat nemzetnek tekintik és mások is annak ismerik el őket. A kurdok közös emléke hajdani (méd) államiságukról viszont sok évszázaddal ezelőtt megszakadt.

[21]Boyd (1953)  öt rasszt definiál, Garn (1961) kilencet, Dobzhansky (1962) pedig harmincnégyet. /64/

[22]A különböző történelmi-kulturális háttér, az eltérő metakommunikáció, humor, nyelvi szimbólumok és hermeneutika révén jelentős kommunikációs gátnak bizonyulhat - ez a spontán gettósodás egyik kiváltója.

[23]Tulajdonképpen metaparadigmális kompatibilitásról, és ezen belül elsősorban az értékrendi összeférhetőségről van szó.

Az egyazon világvalláshoz tartozó társadalmakban a vallás sok évszázados hatására egymáshoz közeli értékrendek fejlődtek ki. Ezek viszont éles ellentétben állhatnak a más világvallások által létrehozottakkal. A nyugati kultúrkör társadalmainak értékrendje igazság-központú (Spengler /35/ fausztinak nevezi - Faust a mítosz szerint a végső igazság megismeréséért az örök kárhozatot is vállalja). A jóság-központú bizánci-ortodox szemléletű társadalmak szemében a fauszti magatartás ördögi, ezzel szemben a jó érdekében bocsánatos bűn a hazugság. Ez utóbbi viszont nehezen összeegyeztethető azzal a nyugati (protestáns) etikával amely Max Weber /36/ szerint alapja a modern kapitalista szellemnek és világnak.

[24]Hugh Seton-Watson /37/ szerint (1789-ben) a magyar, a skót, angol, francia, holland, kasztiliai, portugál, dán, svéd, orosz és lengyel nemzet mellett, Európa régi nemzetei közé tartozik. Ezekre érvényes a nemzeti érzület bizonyos primordialitása - mivel az érzület időben megelőzte a nemzetállamiságot. Az új nemzetek esetében (jobbára volt kolóniák, USA, Nigéria, stb.) az érzület az önálló államiság után jött létre.

[25]Lásd pl.:Horn Gyula 10,5 millió magyarra szűkült nemzetképét, Tamás Gáspár Miklós /38/ és Kende Péter /39/ republikánus fejtegetéseit, vagy azt, hogy a gyakorlatban a magyar politikum és média milyen arányban használja szinonímaként az “országos”-t a “nemzeti”-vel.

[26]Gyakorlatilag az akarat-átvitel negatív és pozitív motiválás vagy ismeretközvetítés útján történhet

A negatív motiválás szükségletek és vágyak nem-teljesítése, pszichikai és fizikai kényszer. Alkalmazásának feltétele a nyers erőtöbblet, illetve a nyers erő alkalmazásának lehetősége.

A pozitív motiválás, jobbára a reménykeltés és jutalmazás. Alkalmazásuk előfeltétele a vágy tárgyának birtoklása (pénz, szexuális vonzerő, szent ereklye, vagy a társadalmon belül kiosztandó hatalmi pozíció stb.).

Az ismeretközvetítés feltétele a tudástöbblet. Ennek sokak által negatívnak ítélt felhasználása a manipuláció, mely valótlanságok, részigazságok közvetítésével és pszichológiai módszerek (pl. vágygerjesztés, félelemkeltés, stb.) alkalmazásával történő akaratátvitel. /42/

A tudástöbblet általánosan pozitívnak ítélt felhasználása a tényfeltárás és a meggyőzés.

A hitrendszerek (vallások, szekuláris ideológiák) mind pozitív, mind negatív célzattal felhasználhatók.

Toffler /41/ az akarat-átvitelnek (hatalomgyakorlásnak) mindössze három eszközét a nyers erőt, az anyagi javakat, valamint a tudást tekinti politikailag relevánsnak. A hatalom e három eszköze (megjelenési formája) konvertálható, valamint egymást kiegészítően is felhasználható. A nyers erőt (az akarat-átvitel céljával) kizárólag büntetésre lehet felhasználni, ezért rugalmatlan. Az anyagi javakat egyaránt lehet pozitív motivációként, valamint nyers erőre konvertálva negatív módon használni - tehát rugalmasabb a nyers erőnél. A tudást fel lehet használni a nyers erő és az anyagi javak alkalmazásának hatékonyság-növelő kiegészítőjeként is, de lehet meggyőzésre is használni. A tudás a hatalomgyakorlás legrugalmasabb megjelenési formája. Ezért a legalkalmasabb konfliktusok, kooperatív és komplementer feloldására.

[27]R. Dahl /43/ a hatalom fogalmának 5 dimenzióját tartotta fontosnak:

·       Hatalomforrás. Miből ered a hatalom. A hatalompotenciál (erő) megjelenési formái (szükségletek, vágyak - sz.m.).

·       Hatalmi eszközök. Milyen eszközökkel történik a hatalmi források kiaknázása és bevetése. A hatalomgyakorlás mikéntje. A hatalom megjelenési formája (erőszak, pénz, tudás - sz.m.).

·       Hatalomtöbblet (Dahl-nál a konkrét adagolás; erőkoncentráció, hatásfok - sz.m.)

·       Hatalmi tér. Az élet mely területén realizálódik az akaratátvitel.

·       A hatalom hatása (hatótávolság, a hatás időtartama, intenzitása - sz.m.)

[28]Niccolo Machiavelli /44/ például a katonai erőt vélte döntő fontosságúnak, “akinek erős katonasága van, az aranyat is megszerzi” - ezzel szemben von Bismarck /45/ a gazdasági erőt részesítette előnyben “mert akié az erszény, az megveszi magának a hadsereget is”.

[29]Egy bankrablás alatt tűzharcban megsebesített gengszter sorsa másképp alakulhat, ha társaival együtt csak egy alkalmi érdekcsoportot alkotnak, vagy ha egy (erős baráti szálakkal is összekötött) közösséget. Ez utóbbi esetben előfordulhat, hogy társai életüket is kockáztatva megkísérlik a kimentését - előbbi esetben viszont valószínűbb a ráció által diktált “kegyelemlövés”.

[30]Ez alól Magyarország sem kivétel. Árva László /48/ a Privatizációt Kutató Intézet tanácsadója kifejtette, hogy a politikai gazdasági hatalom összefonódása Magyarországon igen hangsúlyos és a rendszerváltoztatás mikéntjére vezethető vissza. A gyökereket leginkább ‘88-89-ben, a Németh kormány idején vonatkozó törvények híján végbement (a politikai hatalmat gazdaságiba átmentő) “spontán” privatizációban kell keresni. A ‘90-98 között kormányzó politikai eliteknek Árva szerint megvolt a lehetősége, hogy az olasz “tiszta kezek mozgalmához” hasonló módon kiigazítsák az ország jövője szempontjából káros politikai-gazdasági korrupciót - de sajnos az ellenkező utat, a részleges beépülést és összefonódást választották. Sőt, mint ahogy Szalai Erzsébet /49/ rámutat, ez az érdekszövetség illetve a nagytőke immár nyíltan bejelentette hatalmi igényeit. Szalai a Caola R.T. vezérigazgatójának, a korábbi KISZ-vezető Nagy Imrének egy kijelentésével illusztrálja állítását: “a nagytőke kapcsolatot (kell hogy) teremtsen a különböző politikai irányzatok józan erőivel - egyúttal kikényszerítve, hogy ezek egymással is kapcsolatban legyenek és a választási maszlagtól függetlenül felelős párbeszédet folytassanak az ország valódi kérdéseiről, ezen belül a politika és a tőke viszonyáról”. Bármilyen magyar nemzetstratégiának számolnia kell ezekkel a hatalmi realitásokkal.

[31]A Római Klub /25/ munkája éppen ezen általános érdekek premisszájára alapozta munkáját. A globális helyzetből kiindulva a különböző kulcsfontosságú trendeket matematikai rendszerbe foglalva, számítógép alapú világmodellt hoztak létre, melyen olyan scenáriókat játszottak le, amelyek utóbb beigazolódtak. A Római Klub eredményeiből egyes országok főhatalmai fontos tervezési támpontokat kaphatnak. A módszer viszont rendkívül munkaigényes, nagyszámú és magasan képzett személyzetet igényel.

[32]A társadalom tagjainak nem instrumentális és nem abszolút szükségletei felölelik az egyén spirituális szükségleteit amelyek tartalmazzák mind az individuális szabadság igényét, mind közösségi igényeit (pl. a szimbolikus szükségletek, az együvétartozás igénye, a transzcendencia szükséglete, az öröm és bánat megosztásának igénye, a vágyközösség igénye). Ide tartoznak ugyanakkor az egyén relatív anyagi és kulturális valamint hedonista szükségletei (vágyai) is.

[33]Pl. értékrend (esetleg csak részleges) meghatározása, transzcendens szükségletek ébresztése és kielégítése, a vágyak befolyásolása, a kollektív öröm és bánat tárgyának meghatározása.

[34]Ily módon például a több generáción át már ateista beállítottságú nyugateurópai családok természetszerűen a nyugati keresztény értékrend szerint élnek és azt örökítik tovább.

[35]Az ókori athéni társadalom például a rabszolgatartást nem érzékelte társadalmi problémának - a klasszikus iszlám társadalmak a többnejüséghez viszonyultak így, stb.

[36]A mítosz kategóriájának használata nem értékítélet csak jelzése annak, hogy a tudat nem szükségképpen kell megfeleljen a valóságnak.

[37]Érdek alatt tudatosult és mozgósító szükségleteket és vágyakat értek, amelyek már nem pusztán a viszonyulást, hanem a konkrét viselkedést befolyásolják.

[38]A társadalom tagjainak (és a társadalomnak, mint rendszernek, - működéséhez) szüksége van biztonságra, iskoláztatásra, egészségügyre, valamint a spirituális szükségletek strukturális és infrastrukturális feltételeinek biztosítására (egyházak, klubok, társaságok, stb.), a jogrendszerre valamint annak érvényesítését szavatoló intézményekre.

[39]A problémameghatározó algoritmusoktól függ (lásd metaparadigma), hogy egy adott társadalom tagjai egyáltalán mit érzékelnek problémaként, a problémafeltáró algoritmusok (lásd paradigma) pedig a probléma észlelését és lokalizálását biztosítják.

[40]Egy ilyen típusú feszültség talált az 1956 forradalom napjaiban katartikus feloldást majd, ez eredményezte a Hankiss diagnózisa szerinti paradigma-megkettőződést a késő kádári korszakban.

[41]A szekuláris ideológiák, bár azzal az igénnyel léptek fel, hogy új metaparadigmát hoznak létre, mindezidáig csak részleges sikert értek el. Nem jött létre az “új típusú ember” sem kommunista, sem nemzeti szocialista, sem pedig liberális változata.

[42]Egyazon országban különböző metaparadigmák szerint élő nagy közösségek párhuzamos társadalmakat alakítanak ki (pl. Bosznia és Erdély). Eddig nem jött létre egyetlen egységes nemzet sem, amelyet több metaparadigma szerint élő nagyközösségek együttese alkotna.

[43]A kasztrendszert egységes metaparadigma és vízszintesen párhuzamos paradigmák jellemzik, melyek közül az egyik domináns szerepet játszik és a metaparadigmának megfelelően szabja meg a párhuzamos társadalmak közti interparadigmális viszonyt.

[44] Az azonos irányú metaparadigmális igény a paradigmális szinten politikai akarattá erődösik.

[45]Több nemzetnek volt definitorikus ellenségképe valamely történelmi korszakában. Például “ősellenségek” voltak a franciák és a németek, az osztrákok és a magyarok, a görögök és a törökök jelenleg is azok. Carl Schmitt /52/ a barát-ellenség dichotómiát az egész politikumot meghatározó erőtérként fogja fel. 

[46]A cionizmus például, kezdeti fázisában legalábbis, egy történelemalkotó jövőképként is felfogható.

[47]Alfred Krupp /53/  családi perspektívából egy impériumot épített fel, tőkés szempontból szocialista reformátor (3 x 8 óra ingyen óvóda, iskola és az “üzemek” által szavatolt nyugdíj a “kruppiánerek” számára - a világon elsőként) és nemzeti szempontból pedig Nagy Németország “vasöklének kovácsa” volt. Nehéz lenne életművében meghatározni, hogy hol végződik a gyáros, hol kezdődik a humanista vagy éppenséggel a német egység és terjeszkedés küldetésének engedelmeskedő hazafi. 

[48]Rendszerváltoztatás, diktatúra bevezetése, időleges szükségállapot, stb.

[49]A német újraegyesítés esetében a történelmi pillanat megragadása, az időtényező minden más megfontolást háttérbeszorító figyelembevétele elsősorban külpolitikai okokból kifolyólag indokoltnak tűnik még akkor is, ha sok német állampolgár ezt utólag másképp látja.

[50]Lásd /2/ számú lábjegyzet

[51]Pareto az “ügyet” szolgáló, elhívatott, egyenes, reformer, vizionárius és radikális elitet oroszlánnak, az önérdekét követő korrupt csalókat pedig rókáknak nevezte.

[52]Ágh Attila /54/  szerint az eddigi magyar kormányok az abszolút kiemelt célkitűzésként kezelt euroatlanti integrációs célkövetést “vakrepülésben” végezték.

[53]John Gray e kijelentésében a politikai rendszer legitimitását attól teszi függővé, hogy az (mint a társadalom paradigmáját meghatározó struktúra és szabályrendszer) mennyire kompatibilis egyrészt a társadalom paradigmájának civil részével (szokásvilág, civil szervezetek, stb.) másrészt metaparadigmájával (értékrendszer, szükségvilág, stb.)

[54]A statisztikákon kívül 1968 óta a jövőkutatás tudományos eredményeiből is /68,69/.

[55]Az eszmei metaparadigma összetevői lehetnek például a közerkölcs, társadalmi igazságosság, szabadság, bőség, stb..

[56]Az eszmei paradigma tartalmazhatja az igazságot szavatoló jogrendszert, korrupciógátló reformot stb.

[57]A heroizmus kultusza (a közösséghez tartózás igényéhez hasonlóan) minden kultúrában fellelhető. Ennek gyökerei minden bizonnyal visszanyúlnak az emberré válásig.

[58]A metaparadigmális szint fő hatalmának (tradicionális egyházak) közvetlen paradigmális főhatalomba kerülése avagy ez utóbbi teljes ellenőrzés alatt tartása esetén - teokrácia

[59]Hasonlóan az állami erőszakszervezetek elitjéhez, mely főszabályszerűen ugyancsak a stratégiai szinten fejti ki tevékenységét, érddekeit viszont extrém esetben a politikai elit félresöprésével a politikai hatalom (paradigmális szint) birtokbavételével biztosítja. (katonai diktatúra, bonapartizmus)

[60]Extrém esetben a politikum totális befolyásolása a plutokrácia.

[61]A nyugati kultúrkörben az ebből adódó társadalmi jelenségek voltak a reformációk fő kiváltóokai.

[62]Az állami erõszakszervezetek elitjének érdekei metaparadigmális szinten erõszak- és hõskultuszként jelentkeznek. A transzcendens hit igényének (metaparadigmális) kielégítõje a vallás, mely a szellemi élet porondján mint az egyén transzcendens elhivatottsága jelenik meg. (instrumentalizált paradigmális hordozója az egyház). A “Bazár” érdekeit a lelkek meghódításával is igyekezett érvényesíteni, ami a szellemi életben mint a hedonista életmód ideálképe jelenik meg.

[63]Szélsõséges esetekben ez szekuláris “egyházállam”, “szekuláris teokrácia”, tehát ideológiai alapú totalitarista rendszerek formáját öltheti. (nácizmus, bolsevizmus)

[64]Lengyel László /14/ ezt életforma nacionalizmusnak nevezi. A nacionalizmus viszont lehet nyitott is, míg a sovinizmus per definitio kirekesztõ. Az irigységre és életszínvonal-féltékenységre apelláló ideológia lényege éppen a kirekesztés volt - ezért az életforma-sovinizmust precízebb fogalomnak tartom.

[65]Olson (általános érvénnyel) a stagfláció fő okának tartja ezt a korrupciós szővödményt. Ezen, jószerével a régi rendszerben született, informális érdekszövetségek továbbélésével lehet talán a rendszerváltoztatás felemásságát leginkább magyarázni.

[66]A rómaiak óta közhely, hogy a jog impotens, ha nincs mögötte hatalom.

[67]Y. Hazony tanácsadója Benjamin Netanjahu-nak. Közösen jegyzik az “A Place among the Nations” és “Fighting Terror” címû könyveket.

[68]Lauder egyike a “világbazár” azon befolyásos egyéniségeinek, akik “osztályérdekükkel” szemben felvállaltan nemzeti érdekeket szolgálnak. Budapesten õ alapította és tartja fenn a Lauder Javne Zsidó Közösségi iskolát.

[69]John Gray /23,135 old./  indokoltnak látja a doktriner liberalizmust is a fundamentalizmusok közé sorolni.

A szöveg a "Valóság" című folyóirat hasábjain majd a "Nemzetstratégia" című kötetben jelent meg.