Az RMDSZ Kolozsvári Nyilatkozatának néhány vetülete

Miután az RMDSZ Küldötteinek Országos Tanácsa ellenszavazat nélkül elfogadta 1992. október 25.-én a Kolozsvári Nyilatkozatot, mely első ízben fogalmazta meg a rendszerváltás után az erdélyi magyarság autonómiaigényét egyértelműen és letagadhatatlanul[1], az RMDSZ képviselői és szenátorai esküt tettek a Szent Mihály templomban az autonómia kivívására.

Azt remélhettük, hogy innen kezdve mindenki a közös ügy érdekében fog dolgozni.

Nem ez történt.

Frunda György egy interjúban „elsietettnek” nevezte az valóságban közel három esztendőt késő nyilatkozatot, Domokos Géza sem tűnt a nyilatkozatban foglaltak lelkes hívének, a balliberális, zömmel SZDSZ-es orientációjú értelmiség pedig szabályos sajtóháborút indított ellene. Célkeresztben Tőkés László, Szőcs Géza, Patrubány Miklós és Borbély Imre volt elsősorban. „Rajtaütésszerű, indokolatlan döntéseket”,”rögtönzések sorozatát”, „monologizálást”, „kommunikációképtelenséget”, az „elméleti tájékozottság hiányát” rótták fel nekik, azt állítva, hogy „kísérleti nyúlnak tekintik a társadalmat”, „figyelmen kívül hagyják a román felet” s még hosszan sorolhatnám a hangulatkeltő, légből kapott, nem ritkán nevetséges[2] vádaskodást.

Érdekes hangvétel-módosulásnak lehetünk tanúi az 1993. január 6.-án megjelent „Félszárnyú madár” c. esszét olvasva a kampány fő alakjának, Cs. Gyimesi Évának a tollából. Elmarad az intellektuális becsmérlés, kevesebb a címkézés, az esszé végső soron egy akár komolyan is vehető imperatívusz, mely arra hívja fel a figyelmet, hogy a gazdasági kérdésekre is oda kell figyelni, mert enélkül az RMDSZ félszárnyú madár: az szerző már nem vonja kétségbe az autonómia program létjogosultságát, csupán megvalósítási esélyeit kevesli.

A hangváltásnak több oka is lehet. Lehet egyszerű taktika. Az RMDSZ derékhad ugyanis nem kedveli a militáns hangvételt. Ha pedig a kongresszuson e csoport bármi konkrét - értsd megszavazandó, azaz voks-többséget igénylő - döntést ki akart csikarni, akkor a küldöttek szimpátiájára volt kénytelen építeni.

Lehet viszont azon a tanulmány megjelenésének hatása, melyet Cs. Gyimesi Éva egyetlenként nevesít (“jelen pillanatban azonban szervezetünk csupán a nemzeti érdek megvalósításának, az önrendelkezésnek azt a Borbély Imre által kidolgozott programját[3] kínálja, mely önmagában imponálóan koherensnek mutatkozik, viszont nem veszi figyelembe...” stb.) Tény, hogy ebben a szövegben - az összes többivel ellentétben[4] nem esik szó „dilettantizmusról”, „favorizált szakértőkről”. Elképzelhető, hogy a szerző meggyőződött arról: nem improvizálásról van szó a következetes autonomisták politikájában, hanem konzekvens és koherens koncepción alapuló program-politizálásról.

Nézzük akkor azt a szöveget, melyet még a korábban fröcsögő politikai ellenfél is imponálóan koherensnek nevezett. Ideillesztek egy korabeli fotót is.

(BZSA)

Az RMDSZ Kolozsvári Nyilatkozatának néhány vetülete

Minden nemzetnek alapvető érdeke a gyarapodás. Ez az eddigi történelemben többnyire területi, számbeli, gazdasági és kulturális terjeszkedési célként jelent meg a politikában.

Nemzetközi viszonylatban, ezek az óhatatlanul ellentétes célkitűzések konfliktusgerjesztőek. Ezen felül, földrészünkön az etnikai határok nem azonosak az országhatárokkal, tehát minden ország etnikai szempontból vegyes.

Az országon belüli etnosz a politikai, vagy számbeli kisebbségben élő közösségek rovására igyekszik gyarapodni, kulturális asszimiláció által. Ezt a többségi igyekezetet az érintett kisebbségek általában traumaként élik meg. Az ebből adódó feszültségek sok helyen virulens erőszakos konfliktusokba torkollottak.

A két világháború közötti hasonló konfliktusok megoldására az arbitrage-on (és helyi referendumon) alapuló határmódosítás kínálkozott és általánosan elfogadott volt, de ürügyként is szolgált a nagyhatalmi terjeszkedésnek. A kétszeres világégés keserű tapasztalata, valamint a tömegpusztító eszközök rohamos fejlődése, kontinensünk nyugati felében a politikai célkitűzések felülvizsgálatához vezetett.

A féktelen konkurencia és abszolút államszuverenitás helyébe mindinkább a kooperáció, valamint a szuverenitás korlátozását feltételező integráció lépett. Ezt az ésszerű, gazdasági törvényszerűségeknek is megfelelő folyamatot, mely Európa két legádázabb ellenségét hozta - évszázados viszály után - közös platformra, két látnoki államférfi, Charles de Gaulle és Konrad Adenauer politikai döntése indította el. Nyugat-Európa különböző országaiban viszont megmaradt feszültséggerjesztő tényezőként a többségi asszimilációs politika, valamint az általa táplált kisebbségi emancipációs törekvés.

Az utóbbi évtizedekben a nyugat-európai integrációs folyamat előtérbe hozta a mentalitási régiók, a népcsoportok kulturális és gazdasági jelentőségét, ezek megőrzésének szükségszerűségét. Egy egész sor konkrét elképzelés született arra, hogyan lehetne a régiók sajátosságait, a népcsoportok sokszínűségét megőrizni (ilyenek a határok spiritualizálása, a kisebbségi charta, a kisebbségvédelmi világszervezet, stb.).

Két német népcsoport, az elzászi és a dél-tiroli, melyek élvezhették a demokratikus államkeretet, a jogállamiságot, valamint a spiritualizált határokat, egymástól teljesen eltérő sorsra jutott. A lényeges különbség a két népcsoport hozzáállásában mutatkozik: az elzászi elfogadta a kisebbségi sorsot kezdettől fogva, a dél-tiroli ezzel szemben, egy pillanatra sem mondott le saját politikai emancipációjának igényéről. A dél-tiroli igény kinyilvánításától a megvalósulásig két évtized telt el. Ebben a két évtizedben, míg az elzászi testvéreik messzemenően elvesztették nyelvüket és "dupla identitást nyertek", a dél-tiroliakat a közös cél és akarat megtartotta. Világos tehát, hogy a demokrácia, a jogállamiság, a gazdasági jólét, az átjárható határok, a gondolatok és információk szabad áramlása, az emberjogvédő szervezetek jelenléte és működése csak keretet biztosít, könnyíthet, de nem szavatolhatja az identitás megőrzését ott, ahol nem találkozik a közösség igényével.

Ott viszont, ahol a politikai emancipáció, az önrendelkezés igénye közakarattá terebélyesedik, míg valóra válik, hitet ad, majd az után szavatol.

Újabban és párhuzamban az új kooperatív államközi kapcsolatok kiépítésével, mind jobban körvonalazódik a belső önrendelkezés, mint modern megoldás. A belső önrendelkezés (szuverenitás) eleve nem abszolút törekvés, hanem kezdettől fogva önkorlátozott - tiszteletben tartja az adott állam határait, nem törekszik külön független államot létrehozni. A belső önrendelkezés ugyanakkor feltételez akkora döntési függetlenséget, amely az identitáshoz, a kulturális és gazdasági esélyegyenlőséghez, szabadabb gyarapodáshoz szükséges - vonatkozhat területtől függetlenül, egy közösségre, annak minden tagjára egy országon belül (pl. finnországi svédek), vagy pedig egy területre, régióra (pl. Dél-Tirol), vagy mindkettőre (pl. kanadai franciák). A nemzeti közösségek és régiók autonómiája ekként az általános európai integrációs folyamat dialektikus és feszültségoldó ellentéteként jelenik meg.

A kommunista ideológia bukása, a Szovjetunió visszavonulása a kelet-európai térségből, valamint a volt Szovjetunió felbomlása független (?) országokra, felszínre hozta Európa ezen részén is a totalitarista diktatúra által eddigelé kényszer-hibernálásban tartott hasonló problémákat. Kézenfekvő, hogy a kommunizmus örökségeként rendkívüli gazdasági, kulturális és morális nehézségekkel küzdő kelet-európai országokban az interetnikus feszültségek nagyobb társadalmi súllyal jelentkeznek, mint nyugaton. Annál is inkább, hogy a totalitarizmus a Buharin - Sztálin - féle kényszerasszimilációt durva, tehát fokozottan traumatizáló módszerekkel űzte.

Az egész régiót sújtó sokrétű krízisben, mind az új kormányzatok, mind pedig a kisebbségben élő népcsoportok, problémáik orvoslását a nyugaton bevált megoldáscsomagok meghonosításában látják. Nyugat-Európában a belső önrendelkezés az érintett népcsoportok egyedi, külön igénye, egyéni akarata eredményeként jött létre. Közép- és Kelet-Európában 1989 után szökőárként felduzzadt a kisebbségproblémák egész sora. Ennek a problémasorozatnak megoldása a térség stabilitásának egyik feltételévé vált. Ezért a belső önrendelkezés mindinkább általános megoldásként jön számításba az európai nagypolitikában. Ezt a trendet a jugoszláviai tragédia felgyorsította. Valószínűsíteni lehet, hogy a volt Szovjetunió területén sokmillió kisebbségbe jutott orosz érdekeltté teszi majd a nagyorosz anyaországot is, hogy ezirányba hasson.

Az egyes kelet-európai országokban még számottevő restaurációs erők önös csoportérdektől vezérelve, fékezni igyekszenek ezen ésszerű folyamatot.

1. A romániai magyar nemzeti közösség önrendelkezésének szükségszerűsége

A trianoni béke olyan határokat húzott, mely a magyarság egyharmadát kisebbségi sorba kényszerítette. A határokon kívül rekedt magyarság mintegy fele Erdélyben, illetve Románia más történelmi tájegységein él, mindezidáig politikai kisebbségben, a mindenkori román hatalom gyámkodása alatt és etnokratikus nyomásának védtelenül kitéve.

A politikai kisebbségbe kerülés óta, ennek következményeként, a romániai magyar népcsoportot a gazdasági esélyegyenlőtlenség, a mesterséges kulturális sorvasztás, valamint nemzetlélektani nyomás sújtja. Eredményképpen száma, gazdasági ereje, iskolázottsága és motiváltsága negatív tendenciákat mutat. Két folyamat határozza meg leginkább a fogyatkozást: az asszimiláció és az elvándorlás. Mindkettő visszavezethető a politikai kisebbségi állapotra.

A totalitarizmus bukása után kialakult álparlamentarista diktatúrában, mely a restaurációs erők hatalomközelségét jelenti, az ország gazdasága szabadesésben van. Így a magyar népcsoportot is a gazdasági válság (és egyelőre kilátástalanság) sújtja leginkább.

Egy országon belül az állam az, amely bizonyos mértékben befolyásolhatja a gazdaság fejlődését. Teszi ezt legfőképpen törvények által, melyek a tulajdonviszonyokat szabályozzák, garanciákat adnak és kialakítják az adórendszert. Az állam rendelkezésére állnak a kényszerítő eszközök (ellenőrzés és büntetés) az általa kialakított játékszabályok betartására. Az RMDSZ a törvényhozáson belül 8%-ot képvisel, ami meghatározza hatásfokát a gazdasági törvényalakításban.

Egy feltételezett magyar területi autonómia önkormányzata hozhatna olyan törvényerejű intézkedéseket, melyek e területen meghatároznák a gazdasági életet (pl. adókedvezményes zóna létrehozása). Ez megfelelne a szubszidiaritás-elv gazdasági szférában való alkalmazásának, pl. a Székelyföldön. A szubszidiaritás elve szerint a problémák megoldása annak az (ebben az esetben helyi) intézménynek a hatáskörébe tartozik, amely a témához közelebb áll és ezáltal kompetensebb, szemben az erre illetékes "magasabb" állami szervvel. A szubszidiaritás elvén alapszik a nyugaton folyamatos decentralizáció, valamint a bázisdemokráciák kiépülése.

A Kolozsvári Nyilatkozat értelmében tervezett, az egész romániai magyarságot felölelő önkormányzat nem hozhatna ilyen törvényerejű rendeleteket, ezzel szemben viszont hivatott lenne a vétójog kikövetelésére és gyakorlására olyan törvények esetében, melyek diszkriminatív módon sújtják népcsoportunkat. Erre a mai RMDSZ-nek nincs legitimitása. Addig is, amíg az ilyenfajta jogi eszköz létrejön, a külföld felé nagyobb legitimitást jelentő önkormányzat több eséllyel tud a gazdasági esélyegyenlőségért síkraszállni.

Mint érdekképviselet és társadalomszervező erő, az RMDSZ gazdasági vonatkozásban azáltal segíthet, hogy szervez és tanít (gazdasági szabadegyetemek, gazdakörök, jogtanácsadás, stb.), részt vesz a gazdasági információfeldolgozásban (piackutatás, reklám és propagandatevékenység). Ezeket a funkciókat az RMDSZ eddig oly mértékben látta el, amilyen mértékben ezt a rendelkezésére álló, rendkívül csekély anyagi források lehetővé tették. Egy lentről kiépülő, általános és titkos szavazás útján kialakított, megújhodott RMDSZ, mely legitim módon átvehetné a megalakult nemzeti közösség önkormányzatát, nagyobb mozgósító erejénél fogva, nagyobb anyagi bázison állva, hatékonyabban tudná ellátni ezen funkciókat. Románia népei, így a magyar népcsoport is, anyagi támogatásra szorul. Ez a totalitarizmus bukása óta többnyire segély-szállítmányok formájában többé-kevésbé jellemző is. Nem biztos viszont, hogy a segély oda kerül, ahol a legégetőbb szükség van rá; másrészt a mai RMDSZ, ilyen irányú legitimitásnak hiányában, nem dönthet afelől, hogy hol lenne legcélszerűbb a gazdasági tevékenységet lehetővé tevő - tehát munka által sokszorosító - segélyek gyümölcsöztetése (nem célirányos segélyekről van szó; ezek elirányítása eddig menetrendszerűen kontesztációkhoz vezetett). A népcsoport önkormányzata elláthatná ezt a funkciót is.

Az elmúlt évtizedekben a román hatalom egy durván etnokratikus kultúrpolitikát folytatott, melynek hatékonyságát a totalitáris állam maximumig növelhette. Ennek a kultúrpolitikának a célja a nem-románok identitásának megváltoztatása volt azáltal, hogy elvágni igyekezett a saját, autochton kultúr-gyökereket, megváltoztatván például a történelmi tudatot. A magyar kultúrintézményeket szisztematikus sorvasztásnak vetette alá. Az ilymódon okozott kulturális kár felbecsülhetetlen.

A beindított káros folyamat, az asszimiláció, kizárólag a kulturális autonómia által fékezhető, illetve leállítható. Ez felölelné a magyar kulturális intézmények visszanyerését és autonóm működtetését (autonóm tantervet is beleértve), valamint az időközben szükségessé vált új tanintézmények létrehozását. Ennek alapját a népcsoport által fizetett és tanügyre szánt adórésszel való autonóm gazdálkodás jelentené. Ezirányban sem a mai RMDSZ, sem pedig más erdélyi magyar szervezet nem rendelkezik legitimitással. Ezt a funkciót kizárólag egy általános és titkos szavazással létrehozott önkormányzat veheti át.

A totalitarizmus utolsó éveire, de legfőképpen az álparlamentarista diktatúrára jellemző a felfokozott etnokratikus propaganda, melynek fősugallata a román felsőbbrendűség, valamint egy rendkívül torz magyarságkép. Ez a propaganda traumatizáló lelki hatásként éri az erdélyi magyarságot. Az RMDSZ eddig nem rendelkezett egységes koncepcióval, még kevésbé stratégiával ebben a kérdésben. A magyar népcsoportot ért pszichológiai nyomással szemben az RMDSZ-politika kimerült a taktikai reagálások (mindenek előtt mentegetőzések, tiltakozások) szintjén. Az önrendelkezési nyilatkozat tartalmazza azt a koncepciót, melynek alapján ki lehet építeni az eljövendő kezdeményező stratégiákat. A nyilatkozat lélektanilag is fordulópontot jelenthet.

2. Az önrendelkezési nyilatkozat előzményei

Az önrendelkezés gondolata kezdettől fogva ott volt az RMDSZ politikáját meghatározó elvek sorában. Az első szándék-nyilatkozatokban is megjelenik. Mint legitim módon felvállalt igény, az önrendelkezés a romániai magyarság önmeghatározása formájában, a II. kongresszuson a társnemzeti vitát követően került be a programba. A program második pontja szerint:

"A romániai magyarság - beleértve a csángó-magyarokat is - állami kereteit tekintve Románia állampolgárainak közösségébe tartozik. Ezen belül önmagát közösségi államalkotói tényezőnek, önálló politikai alanynak, s mint ilyen, a többségi nép - nemzet - egyenjogú társának tekinti. Nyelve, etnikuma, azonosságtudata, kultúrája és hagyományai szerint az összmagyarság szerves része, ugyanakkor régi, történelmi és kulturális szálak kötik azokhoz a népekhez is, elsősorban a románokhoz és a németekhez, akikkel évszázadokon át együtt élt. Romániai mivoltát vállalva nemzeti identitását továbbra is meg akarja őrizni; ezt nem programjaként, hanem tudomásul veendő adottságaként kell tekinteni: az etnikai kisebbségeknek abba a típusába tartozik, amely nem akar sem elvándorolni, sem a többségi nemzetbe beolvadni. Szülőföldjét hazájának vallja, amelynek gazdasági és kulturális fejlődéséhez maga is tetemesen hozzájárult".

Az önmeghatározásnak megfelelő, az autonómiát biztosító törvénytervezet-csomag, ugyancsak a II. Kongresszuson került „forgalomba” és lett később Szőcs Géza egyéni kezdeményezéseként a Parlamentben előterjesztve.

Ebből az önmeghatározásból kiindulva történt az 1991 őszén nagy port kavart agyagfalvi autonómiaproklamáció-kísérlet.

Belső tanulmányként jelent meg a Hargita fürdői bővített elnökségi gyűlés által a választásokig zárolt, Dr. Csapó József által készített tanulmány, mely leginkább a már érvényben levő, vagy kidolgozás alatt álló nyugati autonómia-koncepciókra támaszkodik.

A Madarasi Hargitán az Erdélyi Magyar Kezdeményezés meghívására találkozott az összes erdélyi magyar párt és platform. Ott nyilvánvalóvá vált, hogy az önrendelkezés felvállalása mindenki által szükségesnek tartott imperatívusz, és döntés született az ezirányú cselekvési egységre, a Keresztény és Nemzeti-Liberális Egységkeret alapján.

A választási kampány alatt nyilvánvalóvá vált, hogy az eddigelé elodázó álláspontra helyezkedő mérsékelt szárny egyik oszlopos tagja is (Verestóy Attila) az önrendelkezést született, természetes jogunknak tartja és - mint ilyet - követeli.

A kolozsvári Küldöttek Országos Tanácsának ezirányú vitája (1992 október 23.-25.) hosszú érlelési folyamat döntő szakaszának tekintendő, amelyben végül is konszenzusos döntéssel megfogalmazódott az önrendelkezési nyilatkozat.

A szeptember 27.-i választások eredményeként a román reform-, kripto- és nemzeti kommunisták továbbra is uralják a politikai életet. Ezért az álparlamentarista diktatúra bizonytalan időre továbbra is jellemző marad, ami azt jelenti, hogy Ceausescu politikai rendőrsége, valamint politikai propagandaműhelye tovább működik. Ezért értelmetlen lett volna az önrendelkezési vita társadalmasítása, hiszen egy széleskörű vita egyenesen kötelezte volna a sötét erőket közbelépni és masszív megfélemlítéssel megakadályozni a nyilatkozatot.

3. Az önrendelkezési nyilatkozat időszerűsége

Az etnokratikus nyomás által indukált kisebbségi emancipációs szándék a többségben, ennek gyarapodási igyekezeténél fogva, mindenkoron antagonisztikus akaratot fog szülni. Ezért az önrendelkezési igény kinyilvánítására valóban kedvező időpont nincs. A "kedvező" jelző tehát csak relatív lehet.

Az időpont talán 1989 decemberének utolsó napjaiban lett volna a legalkalmasabb, hiszen akkor volt a román politikum a legképlékenyebb állapotában, ugyanakkor legerősebb bizonyítási kényszer alatt állt. A puccsisták el kellett hitessék a világgal, hogy valódi változást hoznak. Az általános eufória, valamint az autonómiával szembeni relatív társadalmi elfogultság e gondolat elfogadtatását megkönnyítette volna. 1990-ben, mihelyt az új hatalmi gépezet konszolidálódott, főleg a bánsági autonóm törekvések ellen beindított fekete propaganda gyors ütemben súlyos előítéleteket épített fel a román társadalomban. A mesterségesen indukált társadalmi konvulziók ehhez nagymértékben hozzájárultak.

Az alkotmány elfogadása után a román demokrata erők megerősödési esélyei fontosabbakká váltak (több politikai haszonnal kecsegtetett egy demokratikus fordulat, pl. alkotmánymódosítással), mint az egy pár hónappal korábban történő emancipációs igénykinyilvánítás:

            - ezért halasztották a III. Kongresszust a választások utáni időpontra          

            - ezért zárolta az Országos Elnökség Dr. Csapó József tanulmányát;

            - ezért nem vett részt az RMDSZ az Erdélyi Magyarok Világkongresszusán.

A rögtöni magyar célkitűzés háttérbe szorítása maximális teret biztosított a román demokratikus ellenzéknek a választásokat megelőző hónapokban - a magyar fél megtette a tőle telhetőt.

A választások után semmi sem indokolta többé az önrendelkezés megvitatásának és kinyilvánításának elodázását.

4. A romániai magyar belső önrendelkezés kiépítésének lehetséges menetrendje

A belső önrendelkezés valóra váltásának két alapvető lépését: a politikai vezető testület elhatározását és a szándéknyilatkozat megfogalmazását - a lehető legnagyobb legitimitással, egyhangúlag - az októberi KOT megtette.

A többi lépéshez előzetes egyeztetés, majd kongresszusi döntés szükséges.

Az 1991-ben elfogadott alkotmány fő célkitűzése az oligarchia hatalmon maradásának szavatolása. Ezért centralisztikus, etatista, hordozza az elnöki diktatúra lehetőségét. Ugyanakkor megalkotói igyekeztek a demokratikus látszatot megőrizni - deklaratív szinten. Így Románia jelenlegi alkotmánya csak részben biztosít keretet a magyar nemzeti közösség önkormányzatának.

Következtetésképpen szinte biztosan előrevetíthető az, hogy a megvalósítás kétlépcsős lesz: az első lépcsőben annyit lehet keresztülvinni, amennyit a jelenlegi alkotmány is lehetővé tesz (személyi kataszter, önkormányzat avagy működési autonómia, tanács), a második lépcső Románia demokratizálásának arra a szakaszára maradna, amikor a szubszidiaritás elvének gátat szabó etatista, centralista alkotmány megváltoztatható lesz. A szubszidiaritás elvén épülő decentralizált rend, mind gazdasági, mind pedig kulturális-mentális szükségszerűség; a változásnak be kell következnie, mégpedig középtávon, hiszen a Nyugat is ezirányban fejlődik.

A második lépcsőben az alkotmány módosításával lehetővé válhat Székelyföldön olyan autonóm terület létrehozása, mint amilyen az észak-olaszországi Dél-Tirol. A második lépcsőben teljesedne ki a kulturális autonómia is. Lehetséges lenne a vétójog elnyerése, bár részleges valóra váltása is feltételezi az első lépcsőben kialakított önkormányzati struktúrát.

Az első lépcső megvalósítása a III. Kongresszus által jóváhagyott köztes struktúrát, valamint célprogramot feltételez az önkormányzati struktúra kiépítésére.

A nemzeti közösség önkormányzata az általános és titkos szavazások által létrehozott vezető testület és ezen testület által felépített és működtetett apparátus által valósul meg.

A titkos és általános szavazás előfeltétele azoknak a számbavétele, akik részt kívánnak venni. Az összeírásban, a kataszterben mindazon magyarok szerepelnének, akik vállalják a magyarságukat és azt, hogy a belső szavazásban részt vesznek. A kataszter nyitott maradna, utólagos társulás is lehetséges lenne.

A létrehozott struktúra és működési szabályzat lehetővé kell tegye a pluralisztikus, kollektív döntéshozást, a hierarchikus végrehajtást (ellenőrzést, felelősségre vonást, valamint juttatáselvonást vagy kizárásos büntetést), a kompetenciák elkülönítését.

A minél zökkenőmentesebb kiteljesedés érdekében a szisztéma strukturális szinten eleve kell rendelkezzen a folyamatos önjavítás (önoptimizáló) lehetőségével. A konkrét, gazdasági szervezési nehézségek, melyek az apparátus kiépítését gátolják, az építőkocka-elv alapján kikerülhetők.

4. A valóra váltás esélyei

Az első lépcső valóra váltása, éppen azért, mert nem ütközik az alkotmányos rendbe, elsődlegesen attól függ, mennyire sikerül a magyar társadalmat e gondolat és program szükségszerűségéről meggyőzni, mekkorák erőforrásai, milyen mértékű összefogásra képes most, hogy az egység már nem csak üres keret, nem csak potenciál, de tartalma, vezérelve és konkrét célja van.

Természetesen nagyon jelentős a román társadalom, a román politikum egészségesen gondolkodó részének hozzáállása is. E téren rövid távon nem lehet sok jót várni. Hogy az elmúlt évtizedek hosszú sora alatt kiépített magyar ellenségkép mily mértékben torzítja az ítélőképességet, arra legjobb bizonyíték a Tőkés László körüli, teljesen légből kapott rémhírek hitele, vagy pedig az éhségsztrájknak groteszk félremagyarázása. Jellemző az is, hogy a kétmillió magyar kollektív jogait (például önrendelkezés) éppen azok "nem értik", akik az észak-bukovinai tízszer kisebb román közösség esetében egyenesen követelik.

Igazságtalan lenne a negatív hozzáállást az egész román társadalomra kivetíteni. Vannak, akik úgy tesznek, mintha nem fognák fel a magyar igények jogosságát, mert így illik egy "jó románhoz"; mind többen vannak, akik nem foglalnak állást, sőt, azok is akik (egyelőre zárt körben) megértőek.

A román félelmek alapja a bécsi döntés. Az viszont soha nem jöhetett volna létre, ha a határmódosítás igénye körül nincs összmagyar konszenzus - de volt (a két világháború közötti magyar transzszilvanisták, azok, akik Erdély jövőjét történelmi hagyományainál fogva mindenekelőtt az autonóm nemzeti közösségek együttéléseként képzelték el, esetenként kétes megvilágításba kerültek, mind az akkori magyar társadalom, mind pedig a politikum szemében). Másrészt a bécsi döntés elképzelhetetlen lett volna a nagyhatalmi érdekazonosság nélkül.

Ma egyik feltétel sem adott; nincs számottevő magyar politikai erő, amely a határmódosítást programba foglalta volna és nincs nagyhatalom, amely egy ilyen célkitűzést támogatna. Tekintettel az etnikai arányokra egy ilyen irányú referendum (még ha ad absurdum létre is jöhetne), enyhén szólva kétséges kimenetelű lenne.

Ettől függetlenül léteznek tényezők, amelyek irredenta gondolatokat táplálhatnak az erdélyi magyar társadalomban.

A természeti kincsekben szegény Magyarország, minden nehézsége dacára, úgy tűnik, működőképesebb gazdaságot, fejlettebb civil társadalmat és jogállamiságot, magasabb életszínvonalat tud nyújtani polgárainak, mint a sokkal gazdagabb Románia.

A különbség, mely egyértelműen az elmúlt évtizedekben a két ország különböző politikájára vezethető vissza, táplálhat irredenta érzéseket az erdélyi magyarságban, hiszen könnyen látható, hogy a jobb magyar gazdálkodás a természettől megáldott Erdély földjén, a magyarországihoz képest is magasabb életszínvonalat eredményezett volna. A Trianon óta szűnni nem akaró etnokratikus, homogenizáló, asszimilációs politika, az utóbbi három évben rendkívüli módon felerősödött magyar-gyalázás, valamint a pszicho-terror egyéb megnyilvánulásai úgyszintén alkalmasak az irredentizmust táplálni. A magyar társadalomban létező irredenta indulatokat nem mérte senki, tehát erre vonatkozó adat nincs. A felsorolt tényezők eddigi egyetlen mérhető hatása az áttelepülés. Magyarország viszont nem korlátlanul felvevőképes - mindenesetre nem olyan nagyságrendben, mint Németország. Az elvándorlási trend folytatódása ezért középtávon mindenképp feszültségkeltő. A román-magyar feszültség egyik országnak, egyik népességnek sem érdeke.

Következhetik tehát, hogy román-magyar közös érdek egy olyan megoldás, amely emberhez méltó távlatot nyújt a romániai magyarságnak, tehát a maradást ösztönzi, de ugyanakkor nem veszélyezteti Románia területi épségét. A romániai magyar nemzeti közösség belső önrendelkezése ilyen.

Románia gazdasági, kulturális és morális krízise, a mindent lebénító centralizmusra és etatizmusra vezethető vissza:

            - A megtermelt többlet állandó és kvázi-totális központi elszívása, majd egalitarisztikus újraosztása lehetetleníti a helyi akkumulációt - ami viszont alapja lenne a gazdasági talpra állásnak. A centralista módszer a piacgazdaság alaptételét, a méltányosságot (esélyegyenlőséget, fairness-princípium) sérti folyamatosan oly módon, hogy a jobbikat bünteti.

            - A választásokon kitűnt, hogy a hajdan a nyugat-európai kultúrkörhöz tartozott északnyugati országrész a kommunizmus ellen szavazott, míg a délkelet balkáni rész a régi rendszer állandósulására voksolt. Így óhatatlanul is kulturális (mentális) feszültség jön létre azáltal, hogy a centralizmus miatt az ország északnyugati felén nem érvényesülhet az ott jellemző politikai közakarat.

            - A centralizmus valódi érdekeltje viszont a hatalmát átmentő oligarchia. Az átmentést szavatoló állandó ködösítés termeli a morális válságot. Az etatista fél-diktatúra állandósítja az állapotot.

A megoldást természetesen a szubszidiaritás elvének alkalmazása jelentené. Eszerint a problémákat a problémaforráshoz legközelebbi döntési szinten kell megoldani. Ez a mindenfajta autonómia (helyi, intézményi, közösségi, stb.) elvi alapja és egyben a decentralizáció alapja.

A helyzet látszólag kiúttalan, mert fenntartása megfelel a most uralmon levő (különböző színezetű kommunista) oligarchia csoportérdekének. Az oligarchia a magyar emancipációt veszélyként feltüntetve tudta mindezidáig elodázni az egész román társadalom számára üdvős decentralizációt (azzal, hogy az autonómia elvének általánossá tétele a magyar autonómia igényt is színre hívná). A magyar autonómia igény kolozsvári kinyilvánítása ezt a pszichikai akadályt eltávolítja (ha a magyarok mindenütt függetlenül az autonómiát igénylik, akarják és csinálják, értelmetlenné válik a szubszidiaritás elvében az összromán önmegtartóztatás).

Társadalomlélektani szempontból a magyar nemzeti közösség autonómiája tiszta, ésszerű, pozitív és építő jellegű kiutat kínál a gyámsági helyzet szülte szembenállásból. A negatív szabadkozás ("nem vagyunk irredenták") súlytalan és gyenge a pozitív vállalásával szemben ("autonomisták vagyunk"). Az új célkitűzés új hozzáállást feltételez: nem panaszt, sértettséget és elvárást, hanem - a maradás, az otthonteremtés érdekében - kezdeményezést.

5. Utópia vagy reálpolitikai revízió

A második világháború a jobboldali, a kiválasztottakat üdvözítő utópiák bukását eredményezte, majd több mint négy évtized múlva, az 1989-es változások nyomán a baloldali egalitarizmus megváltó utópiája foszlott szerteszét. Az utópiák látványos bukása sok emberben nihilizmust gerjeszt; azt a szemléletet erősíti miszerint semmilyen ügyben sem lehet hinni - reálpolitika eszerint csakis a látszólagos lehetőségeken belüli adminisztráció és rutin lehet. Tévednek.

Pozsgay Imre egy pillanatig sem lehetett biztos abban, hogy meddig mehet el, nem tudhatta, hogy a Kreml mit enged meg, nem tudhatta mikor és hol lépi túl azt a határt, amikor a magyar kommunista erőszak-szervezetek visszavágnak - ennek dacára volt bátorsága lépni, céltudatosságával a habozókat magával sodorni; motorja volt az első valódi rendszerváltásnak.

Kohl kancellár sem tudhatta, hogy mi bizonyul erősebbnek, a nagyhatalmak Antant-reflexe, a nemzeti féltékenység, vagy pedig a józan ész akkor, amikor, felismerve a történelmi pillanatot, nekilendült, és az újraegyesítést (voluntarisztikusan?) nagy iramban tető alá hozta.

Egyik sem ígért megváltást - mindketten reálpolitikusok voltak - de ugyanakkor mindkettő rendelkezett az adott pillanatban gyökeresen jobb esélyeket nyújtó új rend víziójával.

Az október 25.-én Kolozsváron hozott kollektív döntés sem ígér megváltást, de magában hordozza a jobb esélyeket kecsegtető új rend reális vízióját.

Az a társadalom, amely igyekezetét elveszti - az a jövőjét veszti el.

Igyekezni viszont csak egy közös cél felé lehet.

A Kolozsvári Nyilatkozat egy ilyen célt tűzött ki.

Borbély Imre

 Megjelent 1993 elején az Erdélyi Naplóban (1993/1., 2.) valamint a Köztársaság című lapban.

---

[1] A kulturális autonómia követelése már bekerült a hivatalos programba 1991-ben, a második kongresszuson, ám az RMDSZ vezetése annyira karakánul, következetesen és szívósan képviselte e követelést a mindennapi politikában, hogy még jómagam is, aki benne voltam 1990-től az események sűrűjében, akkor tudtam meg ezt a tényt, midőn első könyvemet írtam az RMDSZ első 14 esztendejéről. El is ámultam rendesen. A Kolozsvári Nyilatkozatot nem lehetett elhallgatni, akkora volt a sajtóérdeklődés.

[2] Az „elméleti tájékozottság hiányával” vádolni a felsoroltakat meglehetősen komikus volt. Ha volt kétségbe vonhatatlan erősségük, akkor éppen ez volt az.

[3] Borbély Imre: A kolozsvári nyilatkozat néhány vetülete, Erdélyi Napló, 1993/1,2

[4] Ld. a három helyen megjelent „Új kollektivizmus avagy a nemzet iránti szeretet” című szöveget vagy a két lapban is megjelent „Mi történt a forradalommal” címűt, vagy CS.GY.É. interjúját vagy akár a “Felhívást a nyílt párbeszédre”.