Kolozsvári memorandum az erdélyi magyar jövőért - a Kolozsvári Nyilatkozat tíz éves évfordulójára

Az 1992. október 25.-én elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat megteremtette az RMDSZ egységes, közös autonómia-politikájának alapját.

A szervezet élére viszont a kongresszus, mint a korábbiakban már szó volt róla[1] egy olyan embert választottak a küldöttek, konkrétan Markó Bélát, aki a program következetes képviselete helyett taktikázott.

Nem fordított annak nyíltan hátat, megtett bizonyos lépéseket a brassói kongresszus által megjelölt irányban (felállításra került az RMDSZ önkormányzati rendszere, az állammodellt követő belső struktúra, volt a szervezetnek több helyzetteremtő politikai gesztusa[2]), de a legfontosabb kérdésekben (autonómia-statútumok, nemzeti kataszter, belső választás) semmiféle előrelépés nem történt.

Markó Bélát ennek ellenére nagy többséggel újraválasztották 1995 májusában, az RMDSZ IV. kongresszusán.

Markó politikája ekkor fordulatot vett.

Innen kezdve a látszatra is alig ügyelt, kiegyezett a neptuniakkal, majd az egész szervezetet neptuni pályára állította. 1996-ban az RMDSZ hátat fordított a magyar nemzeti önkormányzat eszméjének, az önálló külpolitikának, az autonómiaprogramnak, és egyre inkább román versenypártként kezdett viselkedni, mely kifizethető miniszteri és államtitkári posztokkal illetve sorsunkat alapvetően nem érintő, bármikor visszavonható engedményekkel.

2000-ben megbukott a „demokratikus ellenzék” kormánya, amiben az RMDSZ is részt vett, győztek az utódkommunisták, akikkel a Szövetség protokollumokat között, melyek keretében rögzítést nyert, hogy bizonyos elsősorban nyelvi engedmények fejében az RMDSZ kívülről támogatja a kormányt.

Ezek után érkeztünk el a 2002 októberében a Kolozsvári Nyilatkozat tíz éves évfordulójához, melynek alkalmából a nemzeti tábor a kolozsvári operában nagyszabású ünnepséget szervezett.

Borbély Imre, aki a nyilatkozat szellemi atyja volt, az alább következő írással jelentkezett. (BZSA)

Kolozsvári memorandum az erdélyi magyar jövőért 

A tíz esztendeje elfogadott Kolozsvári Nyilatkozat egyértelműen megjelölte közösségünk politikai célját és meghatározta jövőképét. A belső önrendelkezés elvén alapuló autonómia-igényünket rögzítő dokumentumot a Küldöttek Országos Tanácsa és a parlamenti frakciók együttes ülése ellenszavazat nélkül fogadta el. A Szövetség életében ez az egyetlen döntés, amely ekkora formai legitimitással született. Amennyiben a közösségi szabadság, az önrendelkezés ideálja önmagában a közösségi lét abszolút alapértéke, a Kolozsvári Nyilatkozat is abszolút eszmei legitimitással, kötelező erővel bír. A képviselőházi és szenátusi RMDSZ-frakciók tagjainak a Nyilatkozatot követő, Szent Mihály templomban tett esküje ezt az eszmei legitimitást, mint olyat elismerte és kötelező érvényességét elfogadta.

Viszont az erdélyi magyar életesélyek optimizálásának szempontjából a Nyilatkozat elfogadása pillanatában is már történelmi késésben volt. Ami napnál is világosabb közös cél kellett volna legyen 1989 decemberében, az RMDSZ megszületésének pillanatától fogva, az a posztkommunista lelkületű csúcsvezetésnek[3] megfélemlítő és elodázó taktikája miatt, közel három éves késedelemmel jött létre. Hogy végül is a Nyilatkozat megfogalmazást és elfogadást nyert, az annak tudható be, hogy a Küldöttek Országos Tanácsa a kilencvenes évek elején nagymértékben érték- és értelemorientált testületként működött (ellentétben a mai politikai és anyagi lekötelezettségek által dominált SZKT-val), és az érvek szintjén az ellenzők vereséget szenvedtek és nem tudták tovább tartani az elodázás frontját.

Ezzel együtt visszatekintve megállapíthatjuk, hogy a román hatalom, beépített emberei révén így is elérte, hogy a számára legkritikusabb kezdeti időszakban, az új rendszer konszolidációjának első éveiben, amikor még sokkal képlékenyebb volt a jogi és politikai környezet, a magyar érdekképviselet helyzetteremtő politika helyett helyzetelfogadó, eseménykövető politikát folytatott.

A Nyilatkozatot követően, az Egyeztető Kerekasztal tevékenykedése erősíteni látszott azt a reményt, hogy a sajtó által radikális-mérsékelt ellentétként jellemzett Szövetségen belüli szembenállás már a múlté. Az 1993. januárjában megtartott III., brassói kongresszus a Kerekasztal ajánlásainak megfelelően, s a Kolozsvári Nyilatkozat szellemében módosította Szövetségünk alapszabályzatát és programját. A IV., kolozsvári kongresszus az erdélyi magyarság nemzeti közösségként való meghatározásával és a területi autonómia programba vételével elvi síkon kiteljesítette autonómiaprogramunkat s egyben aláhúzta az addig elodázott stratégiai jelentőségű lépések megtételének fontosságát.

Ezek az akkor elfogadott, sorsunkat meghatározni hivatott stratégiai lépések az erdélyi magyarság közösségi önszervezését célozták meg, azzal a szándékkal, hogy szerkezetében és belső működésében alkalmassá tegyék az autonómia gyakorlására:

1. elsőrendű cél volt, hogy az RMDSZ nemzeti önkormányzatként működjön, ehhez  szerkezetét az állammodell mentén határoztuk meg Brassóban. Ahhoz, hogy az állammodell kulcsszerve, az Erdélyi Magyar Parlament életet leheljen a rendszerbe és megteremtse az erdélyi magyar társadalom valamint a politikai elit közötti visszacsatolást, általános, titkos és közvetlen belső választásokra lett volna szükség.
2. a belső választások névjegyzékének megteremtését valamint nemzeti közösségünk önépítését célzó programok reális megtervezésének és megalapozásának lehetőségét lett volna hivatott szolgálni az erdélyi magyarság nemzeti kataszterének összeállítása, a közösség számbavétele révén.
3. a demokratikus választások útján létrejött SZKT első feladata lett volna megvitatni és elfogadni a közösség önrendelkezési akaratának jogilag kodifikált konkrét formáját, az autonómia-statútumokat.

1993 januárjában még úgy tűnt, hogy a Szövetség egységesen, a magyar érdeknek megfelelően, mindezeket a programpontokat valóra váltja. Annál is inkább, hogy ezzel nem lépte volna túl a román törvényesség kereteit és ekképpen e célkitűzések valóságba ültetése csak a magyar politikai akarat függvénye volt. 1993-ban az akkor elnökké választott Markó Béla ennek a nemzetépítő programnak valóra váltására kapott mandátumot. A szövetségi elnök eszmei legitimitását eme program megvalósításának foka határozza meg. Tíz év távlatában egyértelműen kinyilatkoztatható: a fenti programpontokból a mai napig semmi sem valósult meg.

Szövetségünk 1993 és 1995 között nem fordult szembe az autonómia-politikával, de aggodalomra adott okot, hogy a román hatalom kedveltjei, az autonómiát csak színleg támogatók, egyre nagyobb teret nyertek benne. 1995-ben Markó Béla, mint újraválasztott elnök és az őt körülvevő szűk hatalmi érdekszövődmény elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy hivatalos dokumentumok előírásait sutba dobva, olyan irányt szabjon az erdélyi magyar közképviselet politizálásának, mely elvi és gyakorlati síkon egyaránt homlokegyenest ellentétes a Kolozsvári Nyilatkozatba foglalt célkitűzésekkel. Elkezdődött a klientúra átprogramozása és a közhangulat előkészítése egy újfajta politika meghonosítására, melyet joggal illethetünk a „neptuni” jelzővel s melynek lényege, hogy az RMDSZ saját céljait a román hatalom vélt vagy valós elvárásaihoz igazítja, miközben pótolhatatlan külpolitikai legitimációt biztosít neki az európai integráció folyamatában.

Az RMDSZ csúcsvezetése 1996-ban, a kormányba lépéssel elhagyta az önrendelkezés útját, az autonomista utat, elvesztve ezáltal erdélyi magyar érdek által meghatározott eszmei legitimitást. Megszűnt az önálló magyar külpolitika, az autonómia megteremtésére irányuló politikai akarat, megállt az államelvű önépítkezés, a magyar nemzeti önkormányzatként elképzelt RMDSZ államtitkári és miniszteri pozíciókkal kifizethető román versenypártként kezdett működni. Általánossá vált a programhű politikusok elleni támadás, a belső pluralizmus elfojtása, az alapszabályzat áthágása. Az egyébként kétes legitimitású, de mégis jól körvonalazott hatáskörökkel rendelkező SZKT háttérbe szorult a Politikai Bizottságra emlékeztető tipikus pártszerv, az Operatív Tanács térnyerésével párhuzamosan.

A kollaboráció lejtőjén tovább csúszva, az RMDSZ csúcsvezetése 1998 októberében az önálló állami magyar egyetem ügyében megfogalmazott ultimátum indokolatlan visszavonása által, az erdélyi magyar kisebbségvédelem ügyének képviseletét is feladta.

Ami az RMDSZ politizálásból ezek után maradt, az a tartalmától megfosztott, steril és szemfényvesztő közszereplés.

1998 októbere óta nem beszélhetünk többé az RMDSZ-ről, mint erdélyi magyar politikai akarat megjelenítőjéről és mint magyar érdekképviseletről.

Az RMDSZ azóta a román politikai akarat képviselője a magyar közösség felé. Hasonló szerepet tölt be a mai román áldemokratikus környezetben, mint a néhai Népi Szövetség a sztálini nyílt diktatúra körülményei közt.

Az RMDSZ látszatpolitikájának eredményeként Erdélyben a magyarság csak annyi jogot élvez, amennyit a román politikai elit külföldi legitimációs érdeke megkíván. (Kiemelés tőlem, BZSA)

1998 októbere óta az RMDSZ csúcsvezetésének egyetlen kitapintható politikai tevékenysége abban áll, hogy saját pozícióit védi. Ennek érdekében az európai normáknak való megfelelési igyekezet által meghatározott kedvezményeket, mint saját érdekvédelmi vívmányait tünteti fel, látszatproblémákat kelt és „old meg”, és a belső ellenzéket a legitimációhoz, a demokratikus látszat megtartásához szükséges szinten tartja. Teheti a csúcsvezetés ezt azért, mert kizárólagos hatalommal rendelkezik a Szövetség pénzügyi forrásai felett.

A tíz évvel ezelőtt meghirdetett program világos, határozott és pozitív jövőképet tartalmazott.

A dél-tiroli példa is azt bizonyítja, amit a józan ész sugall: az autonómia, mint pozitív távlatot jelentő közösségi jövőkép, az azt felvállaló közösséget a közös cél jegyében erősíti. Ez az erősítő hatás a dél-tiroliakat két évtizedes harcukon végigkísérte, közösségük nem porladt szét. A valóra vált autonómia pedig gyarapít: az autonómia gyakorlása óta a dél-tiroli gazdasági és kulturális mutatók jobbak az olasz átlagnál.

Ezzel szemben, a neptuni út kilátás nélküli. Milyen magyar kilátás nyílik ott, ahol csak az etnokratikus ihletettségű román politikai akarat érvényesül? A céltalan, önmagáért való közszereplés a közösségi elidegenedés, a kiábrándultság és csüggedés táptalaja. A csúcsvezetés látszatpolitizálása fő gerjesztője annak a társadalomlélektani háttérnek, amely végső soron kiváltotta az erdélyi magyarság - a legutolsó népszámlálás által is kimutatott - drámai méretű elvándorlását és beolvadását. A nemzeti tragédia méreteit öltő erdélyi magyar megfogyatkozásnak van magyar haszonélvezője is: az RMDSZ-es klientúra.

A látszólagos kilátástalanságból van kivezető út, még akkor is, ha az eddigi mulasztásokat pótolni lehetetlen. A történelem kerekét visszafordítani nem lehet, de a közösségi érdekképviselet ellátására hivatott szervezetet vissza lehet irányítani a helyes útra. Erre kísérletet tenni morális kötelesség:

1. Haladéktalanul meg kell szervezni az erdélyi magyar jövőért valóban felelősséget érzők egymásra találását, cselekvő egységbe szervezését és hozzá kell látnunk az erdélyi magyar közélet demokratizálásához, a belső választások megszervezéséhez.
2. Szervezetünk szerkezetét át kell, hogy alakítsuk a Kolozsváron és Brassóban lefektetett elvek szerint, felhasználva az elmúlt tíz év gyakorlatából fakadó tapasztalatokat.
3. Politikai, sorsformáló tevékenységünket a Kolozsvári Nyilatkozat szellemiségéhez kell igazítani, tartalmát a III.-IV kongresszus programja kell, hogy megszabja. Politikánk zsinórmértékét mind saját közösségünk, mind a román hatalom, mind pedig a Nyugat felé a tíz éve megfogalmazott központi cél megvalósítása, a belső önrendelkezés elvén nyugvó erdélyi magyar társadalom, a tényleges önállóság, az autonómia megteremtésének igyekezete kell, hogy meghatározza.

Borbély Imre

Kolozsvár, 2002. október 25.

A Kolozsvári Nyilatkozat tizedik évfordulója alkalmából

Gondoltam, ideillesztek két fotót. Borbély Imrének talán első számú politikai példaképe Márton Áron volt. Sokakra felnézett Klebelsberg Kunótól Gömbös Gyulán át Horthy Miklósig, de talán Áron püspököt tisztelte legjobban. Itt van a helye annak a képnek, midőn az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Tőkés László és ügyvezető elnöke Sándor Krisztina megkoszorúzza Márton Áron szobrát a kincses városban a Kolozsvári Nyilatkozat huszadik évfordulója alkalmából 2012 október 27.-én.

S helye van itt annak a képnek is, melyen a 2012-es választások előtt az Erdélyi Magyar Néppárt jelöltjei sorakoztak fel ugyanazon alkalomból Mátyás király szobra előtt. Borbély Imre több ízben is hangot adott annak, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt az egyetlen szervezet, melyre jó szívvel tudja  a voksát adni.

---

[1] A kérdést részletesen ismerteti a „Magyar alternatíva Erdélyben” című írás, mely 2017. február 6.-án került fel a blogra.

[2] Az Európa Tanácsnak címzett memorandum az ország küszöbön álló felvételével kapcsolatban bátor lépés volt, viszont a dokumentum furcsa módon nem épült az autonómiára. Hasonló a helyzet az RMDSZ tanügyi törvényével, mely elfogadása esetén nem kodifikálta volna az erdélyi magyarság kulturális autonómiáját. A Markó vezette RMDSZ még a helyzetteremtő lépéseket is a vélt román tűrőképességhez mérte. Ezzel nem sikerült elérje a célba vett keveset sem, ugyanakkor lemondott önként két fontos pillanatban a hivatalos program lényegének, az autonómiának a képviseletéről.

[3] A „csúcsvezetés” elsősorban Domokos Gézát takarja, akinek megvoltak ugyan a szövetségesei, de az ő személyes obstrukciója jelentette a legfőbb akadályt az autonomista politika útjában. (megjegyzés tőlem, BZSA)