Magyar alternatíva Erdélyben

Az anyaországi nemzetben gondolkodó értelmiségiek, költők, írók, a rendszerváltás után jellemzően tartózkodtak attól, hogy véleményt nyilvánítsanak erdélyi magyar belpolitikai kérdésekről, de még arról is, hogy mi lenne a kívánatos irány, mely felé optimális esetben haladnia kellene az erdélyi magyar politikának.

Idézhető lenne egy-két ellenpélda, de ez volt a jellemző hozzáállás. Igazán paradigmatikus, stratégiai jellegű írást hirtelen egyet tudnék idézni, mint ellenpéldát, azt Csoóri Sándor jegyezte és 2002. szeptember 20.-án jelent meg a Heti Válasz hasábjain.

A lap e kérdésben teret adott a szabad vitának, melynek keretében Borbély Imre is kifejtette a véleményét. Írása részben elsődleges forrás, rávilágít olyan mögöttesekre, melyek messze nem közismertek, másrészt ma is érvényes nemzetstratégiai gondolatokat tartalmaz.

Magyar alternatíva Erdélyben

Mottó:

„Régi dolog, hogy az angol főképp’ a szegénységtől, a francia a nevetségessé válástól, a spanyol az ördögtől, az orosz a cártól fél. Ha engem, aki szerencsémre magyar vagyok, megkérdeznek mitől aggódik leginkább a magyar, - hajlandó vagyok az egész nemzet nevében kiáltani: semmitől sem olyan rettenetes mértékben, mint az elfajult, hűtlenné lett magyartól!”

                                      Gróf Széchenyi István

Folyó év december elsején megélhettük azt, hogy egy székely szenátor (Verestóy Attila, az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője), egy magyar képviselő (Kelemen Atilla, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője), valamint a magyar és a román miniszterelnök kedélyesen együtt ünnepelte Románia nemzeti ünnepét a magyar szállásterület szívében, Budapesten. Az ünnep Erdély Romániához csatolásáról szól, még akkor is, ha Kovács László ismételten rámutatott arra, hogy a románok téves dátumhoz kötik eme ünnepet. Való igaz, hogy a román nemzeti gőg nem engedi meg azt, hogy a történelmi valóságnak megfelelően a trianoni diktátum napján ünnepeljék a nagyhatalmak egykori kegyadományát. Ők hinni akarják azt, hogy nem kegyben részesültek, hanem ellenkezőleg: a területszerzés önerőből történt. Évtizedek óta minden román kisdiák betéve kell tudja: „a román nép, évezredes egységvágyának eleget téve, kezébe vette saját sorsát és Gyulafehérváron kinyilvánította szuverén döntését az Unióra”. Hogy az igény kinyilvánítása nem egyenlő a terület legitim birtoklásával, az számukra lényegtelen. Éppen annyira lényegtelen, mint az ezer éves hiátus a tárgyi és írott bizonyítékokban, a románok dák származáselméletének esetében. Ezen hiányok felemlítése szemükben kicsinyes szőrszálhasogatás vagy tudatos provokáció. Ám mindettől függetlenül, a december elsejei ünnep lényegén, a közösségi rítus érzelmi tartalmán, a történelmi valóság nem változtat: a románok – a húsz millióból húsz – ezen a napon Erdély megszerzését ünneplik. Aki tehát velük ünnepel, az az ő területszerzésüket ünnepli.

Hogy mi ünnepelnivalót találtak magukat magyarnak mondó politikusok azon, hogy hazájukat nyolcvan évvel ezelőtt érdemtelenül és értelmetlenül megcsonkították, a nemzet egyharmadát pedig ellenséges szándékú államok uralma alá kényszerítették, az talány.

A szlovák sajtó a maga módján  reagált az eseményre: "Nem marad más hátra, mint azt remélni, hogy a magyar-szlovák kapcsolatokban is lesz majd egy olyan gesztus, mint amilyet a magyar miniszterelnök tett akkor, amikor részt vett az Erdély Romániához csatolásának  Budapesten megrendezett ünnepségén" - írta a rákövetkező héten a Národná Obroda címû szlovák polgári napilap. Az ember csak gratulálhat a magyar diplomáciának az elért sikerért. Tamás Gáspár Miklós ezt meg is tette: a Népszabadságban megjelent sajátos történeti interpretációval kiállt Medgyessy mellett. Szerinte a trianoni katasztrófának oka nem Károlyiék önfeladó politikája, a frontról hazatérő honvédség minden logikát nélkülöző lefegyverzése és az idegen megszállással szembeni ellenállás tiltása, hanem sokkal inkább az, hogy az 1868 liberális nemzetiségi törvényt a magyarok csak részben alkalmazták 1914-ig. 1918-nak, meg hát persze 1920-nak TGM szerint még mélyebb okai is vannak. Ezek nem az ébredő nacionalizmusokban, nem is az etnikai arányok ilyen-olyan okokból történő változásában keresendő, hanem a szociális elnyomásban! Előbukkan a maoista kultúrforradalmár, aki arról regél, hogy ama XVIII. században, amikor Hessen hercege fejpénzért adta el Angliának jobbágyait katonának, miközben ott az éhhalál grasszált, „világbotrány” volt az erdélyi jobbágyok sorsa. TGM víziójában a gyűlölettel emlegetett „magyar birodalom” 1920-ban nem egy áruló klikk nemzetellenes aknamunkájának esett áldozatául, hanem történelmi szükségszerűségként az uralkodó osztályának korábbi bűneinek számláját fizette. Ezt a vulgár–marxista történetszemléletet TGM itt szerezte, Romániában a hatvanas évek középiskolás tankönyveiből. Ebből a szemszögből nézve, aztán nem meglepő eszmefuttatásának végkövetkeztetése sem: 1918 őszén a vörös grófnak volt igaza. Mutatis mutandis ma Medgyessynek, az RMDSZ frakcióvezetőinek is igaza van.

Ez az a hangulati háttér, amelyben az erdélyi magyar érdekképviselet munkáját kifejti és ebben az erőtérben is kell azt értelmezni. Legalábbis, ha a „miért”- ekre és a „hogyan is lehetséges”-ekre keresünk lényegi választ. Ezek a kérdések nem értelmiségi időtöltés gyanánt vetődnek fel. Az erdélyi magyarság tömeges elvándorlása, a felgyorsult asszimiláció, a teljes apátia félreérthetetlen jelei e kérdések felvetését morális kötelességé teszik. Egyértelmű, hogy alapvetően rossz úton haladunk. Ez az út nem vezet a „szülőföldön való boldoguláshoz”, legfeljebb a szülőföldön bekövetkező csendes, a szerencsésebbeket nem zavaró kimúláshoz. Csoóri Sándor a Heti Válasz hasábjain publikált, Markó Bélához írott nyílt levelében méltán a „megmaradás vagy eltűnés” kérdéseként fogalmazza az erdélyi magyar érdekképviselet valódi tétjét és felelősségét. Miképpen jogos és lényegbe vágó a felelősségre vonó kérdése is: „a szövetség mikor lép ki a szűkösnek bizonyult parlamenti politizálás keretei közül, és mikor szánja el magát olyan vagy csak valamennyire is hasonló ellenállásra, életrevalóbb kulturális és gazdasági szerveződésre, mint amilyenre az erdélyi románok a XIX. század harmadik negyedétől kezdve elszánták magukat?”

A kérdés egyike azoknak, amelyek a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget kezdettől fogva két meghatározó szemlélet mentén megosztja. E kérdés a mikéntet érinti, az elmaradt önszerveződést, mint az érdekérvényesítés fontos eszközét. Ám e kérdés rávilágít arra is, hogy nemcsak az eszközök kérdésében, hanem a célok tekintetében is mély szakadék húzódik az emancipációs és szervilis szemléletmód, az önrendelkezés hívei és a kollaboráció művelői közt.

Az ember azt gondolná, hogy a rendszerváltoztatás óta történhetett volna sok minden egészen másképpen is. Lehet, de koránt sem biztos. Mert, amíg az erdélyi magyarok Ceausescu bukásának mámorában úsztak, addig a román hatalom cselekedett. Minden okunk megvan arra, hogy hitelt adjunk azoknak (pl. Katona Ádámnak), aki azt állítják, hogy Domokos Gézát (a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának korábbi póttagját) maga Ion Iliescu ideiglenes államelnök (és Domokos jóbarátja) bízta meg azzal, hogy alakítsa meg az RMDSZ-t. Ezt Domokos bizonyos fokig vissza is igazolta azzal a kijelentésével, miszerint azért kellett megalakítani az RMDSZ-t Bukarestben, hogy elejét vegyék „a felelőtlen erdélyi magyar kezdeményezéseknek”.

Domokos mögött és körülötte ott sorakoztak kommunista elvtársai, az osztályharcban kiművelt hűséggel és edzett pártfegyelemmel. A vörös idillt a spontán módon csatlakozók zavarták meg, mindenekelőtt Tőkés László és Szőcs Géza. A létrejött két tábor közötti törésvonal eleinte átfedésben volt a posztkommunista (Nemzeti Megmentési Front-barát) és kommunista-ellenes erők közötti ellentéttel. 1991 után a Szövetség politikai céljának meghatározása, jelesül az autonómia programba vétele körül oszlott meg az RMDSZ a „radikálisként” emlegetett autonomistákra és „mérsékelt” együttműködőkre.

A célmeghatározó viták 1992-ben a Kolozsvári Nyilatkozattal értek véget. A dokumentum világosan és egyértelműen rögzítette az erdélyi magyarság autonómiaigényét. A tíz esztendeje elfogadott nyilatkozat megjelölte közösségünk politikai célját és meghatározta jövőképét. A képviselőházi és szenátusi RMDSZ-frakciók tagjainak a Nyilatkozatot követő, Szent Mihály templomban tett esküje ezt az eszmei legitimitást, mint olyat elismerte és kötelező érvényességét elfogadta.

Az akkor elfogadott, sorsunkat meghatározni hivatott stratégiai lépések az erdélyi magyarság közösségi önszervezését célozták meg azzal a szándékkal, hogy szerkezetében és belső működésében alkalmassá tegyék az autonómia gyakorlására:

1. elsőrendű cél volt, hogy az RMDSZ nemzeti önkormányzatként működjön, ehhez  szerkezetét az állammodell határozta meg Brassóban. Ahhoz, hogy az állammodell kulcsszerve, az Erdélyi Magyar Parlament életet leheljen a rendszerbe és megteremtse az erdélyi magyar társadalom valamint a politikai elit közötti visszacsatolást, általános, titkos és közvetlen belső választásokra lett volna szükség.
2. a belső választások névjegyzékének megteremtését valamint nemzeti közösségünk önépítését célzó programok reális megtervezésének és megalapozásának lehetőségét lett volna hivatott szolgálni az erdélyi magyarság nemzeti kataszterének összeállítása, a közösség számbavétele révén.
3. a demokratikus választások útján létrejött SZKT első feladata lett volna megvitatni és elfogadni a közösség önrendelkezési akaratának jogilag kodifikált konkrét formáját, az autonómia-statutumokat.

1993 januárjában még úgy tűnt, hogy a Szövetség egységesen, a magyar érdeknek megfelelően, mindezeket a programpontokat valóra váltja. Annál is inkább, hogy ezzel nem lépte volna túl a román törvényesség kereteit vagyis e program megvalósítása csak a magyar politikai akarat kérdését képezte. 1993-ban az akkor elnökké választott Markó Béla ennek a nemzetépítő programnak valóra váltására kapott mandátumot. A szövetségi elnök eszmei legitimitását eme program megvalósításának foka határozza meg. Tíz év távlatában egyértelműen kinyilatkoztatható: a fenti programpontokból a mai napig semmi sem valósult meg.

De más következtetés is levonható. A Nyilatkozatig (a zömmel megélhetési politikusokból álló) „mérsékeltek” (kollaboránsok, vagy elterjedt szóhasználattal: „labancok”) részéről többször is elhangzott az a vád, hogy a szinte idealisztikusan értékorientált „radikálisok” (autonomisták) az önrendelkezés elvén felépülő politikát végső soron pozíciószerzés céljából és nem elhivatottságból sürgetik.

Másrészt az autonomisták meghatározó részében az a meggyőződés élt a „mérsékeltekről”, hogy azok pusztán óvatosságból ellenzik az autonómia programba vételét, különben „jó magyarok” ők is. Jómagam is eme naivak közé tartoztam, ellentétben Katona Ádámmal és Patrubány Miklóssal, akik nem bíztak egy pillanatig sem a „labancok” jóhiszeműségében. Így a III. kongresszus idején 1993 januárjában az autonomista szárny egységes volt az elvi tét, az autonómia programba vétele ügyében, de megosztott a pozícióharc terén. A jóhiszeműek (köztük jómagam is) azt hitték, hogy elégséges egy kötelező érvényű jó program, a kulcspozíciók az azokra ácsingózó megélhetési politikusoknak bátran átengedhetők. Így nem csak a formális egység szavatolt, hanem megnyílik a lehetősége annak is, hogy „mérsékeltek” saját ügyüknek érezhessék az autonómiát, ami elejét venné a különben lehetséges későbbi belső bomlasztásnak, szabotázsnak. Markó Béla e logika győzelmének köszönhetően lett megválasztva. A realistáknak lett igazuk: kecskére bíztuk a káposztát.

Szövetségünk 1993 és 1995 között nem fordult ugyan szembe az autonómia-politikával, de aggodalomra adott okot, hogy a román hatalom kedveltjei, az autonómiát csak színleg támogatók, egyre nagyobb teret nyertek benne. 1995-ben viszont Markó Béla, mint újraválasztott elnök és az őt körülvevő szűk hatalmi érdekszövődmény elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy hivatalos dokumentumok előírásait sutba dobva, olyan irányt szabjon az erdélyi magyar közképviselet politizálásának, mely elvi és gyakorlati síkon egyaránt homlokegyenest ellentétes a Kolozsvári Nyilatkozatba foglalt célkitűzésekkel. Elkezdődött a klientúra átprogramozása és a közhangulat előkészítése egy újfajta politika meghonosítására, melynek lényege, hogy az RMDSZ saját céljait a román hatalom vélt vagy valós elvárásaihoz igazítja, miközben pótolhatatlan külpolitikai legitimációt biztosít neki az európai integráció folyamatában.

Az RMDSZ csúcsvezetése 1996-ban, a kormányba lépéssel elhagyta az önrendelkezés útját, az autonomista utat, elvesztve ezáltal erdélyi magyar érdek által meghatározott eszmei legitimitást. Megszűnt az önálló magyar külpolitika, az autonómia megteremtésére irányuló politikai akarat, megállt az államelvű önépítkezés, a magyar nemzeti önkormányzatként elképzelt RMDSZ államtitkári és miniszteri pozíciókkal kifizethető román versenypártként kezdett működni. Általánossá vált a programhű (autonomista) politikusok elleni támadás, a belső pluralizmus elfojtása, az alapszabályzat áthágása. Az egyébként kétes legitimitású, de mégis jól körvonalazott hatáskörökkel rendelkező SZKT háttérbe szorult a Politikai Bizottságra emlékeztető tipikus pártszerv, az Operatív Tanács térnyerésével párhuzamosan.

A kollaboráció lejtőjén tovább csúszva, az RMDSZ csúcsvezetése 1998 októberében az önálló állami magyar egyetem ügyében megfogalmazott ultimátum indokolatlan visszavonása által, az erdélyi magyar kisebbségvédelem ügyének képviseletét is feladta.

1998-ban Radu Vasile kormányfő az Egyesült Államokba készült. Clinton a találkozás feltételéül szabta, hogy „a magyar ügy nyerjen megoldást”. Éppen ezidőtájt közeledett a végkifejlethez az önálló állami erdélyi magyar egyetem kérdésének jogi rendezése. A magyar kulturális adórészből fenntartandó egyetem elemi jog, és alfája-omegája a magyar tanügynek s bármiféle kisebbségi érdekképviseletnek. A történelmi esélyt megérezve, az ezügyben összehívott Szövetségi Küldöttek Tanácsa egyhónapos reagálási időre szóló ultimátumot intézett a koalíciós partnerekhez, kilátásba helyezvén az RMDSZ kiválását a kormányból. Az egyhónapos határidőt az RMDSZ csúcsvezetése nem kül- és belpolitikai hatáskifejtésre fordította, hanem megélhetési politikusai aknamunkájának meghajolva elfogadta a „multikulturális” német-magyar egyetem addig elutasított gondolatát, azért, hogy formai lehetőséget kreáljon saját ultimátumának visszavonására. Ez 1998. október 5-én, az ismét összehívott SZKT-n meg is történt. Az önálló magyar állami egyetem létesélyeit az RMDSZ emberileg belátható időkre vonatkoztatva megszüntette. (Ama bizonyos német-magyar egyetem sem jött létre egyébként azóta: a létrehozására vonatkozó kormányhatározat semmi más célt nem szolgált, mint az SZKT beetetését.)

Ami az RMDSZ politizálásból ezek után maradt, az a tartalmától megfosztott, steril és szemfényvesztő közszereplés. 1998 októbere óta nem beszélhetünk többé az RMDSZ-ről, mint erdélyi magyar politikai akarat megjelenítőjéről és mint magyar érdekképviseletről.

Bill Clinton akkori amerikai elnök 1999-ben a románok által elért sikert a magyarok emancipációs törekvéseinek megtörésében és a kulturális egyencsatolás terén modellértékűnek kiáltotta ki. Európai csúcspolitikusok széles körűen átvették és azóta sztereotípiaként ismétlik ezt a „méltatást”. Túlzás nélkül leszögezhető: a román politikai célok elérésében a romániai politikai pártok közül az RMDSZ bizonyult a leghatékonyabbnak. A mai RMDSZ egysége és kizárólagossága az erdélyi magyar érdekképviseletben éppen ezért elsőrendű érdeke a román államnak.

Az RMDSZ azóta a román politikai akarat képviselője a magyar közösség felé. Hasonló szerepet tölt be a mai román áldemokratikus környezetben, mint a néhai Népi Szövetség a sztálini nyílt diktatúra körülményei közt. Az RMDSZ látszatpolitikájának eredményeként Erdélyben a magyarság csak annyi jogot élvez, amennyit a román politikai elit külföldi legitimációs érdeke megkíván.

1998 októbere óta az RMDSZ csúcsvezetésének egyetlen kitapintható politikai tevékenysége abban áll, hogy saját pozícióit védi. Ennek érdekében az európai normáknak való megfelelési igyekezet által meghatározott kedvezményeket, mint saját érdekvédelmi vívmányait tünteti fel, látszatproblémákat kelt és „old meg”. Mindazon jogokat és engedményeket, amelyekben az ország többségi lakósságával együtt a kisebbségek is részesülnek, vagy amelyek megadására a román elit a külső (integrációs) nyomás hatására kényszerül, az RMDSZ - román médiasegédlettel - saját harcának vívmányaiként tünteti fel. Hasonló ez a régi egyiptomi papság magatartásához, akik esténként megjósolták, hogy a nap másnap fel fog kelni, hajnalban ezért áldozatot hoztak, majd reggel learatták igyekezetük legitimációs babérjait.

A román hatalom részeseként, az RMDSZ csúcsvezetése könnyűszerrel megszilárdította önnön hatalmát. Az SZKT-t és a Kongresszust Markó Béla és Verestóy Attila klientúrája alkotja elegendően nagy arányban ahhoz, hogy „az idők végezetéig” ezt a vezetést újraválasszák. Verestóy Attila szenátor a román politikai akarat közvetítésében s eme akaratnak s engedelmes klientúra megszilárdítása terén kulcsszerepet játszik. Ő az RMDSZ erős embere, aki sokak szerint a tulajdonképpeni vezető. A december elsején a Kempinszkiben ünneplők közül a szenátornak volt mit ünnepelni: hivatalos kimutatás szerint is ő ma Románia leggazdagabb emberei közé tartozik.

A Heti Válaszbeli vita keretén belül a liberális Bíró Béla helyesen ismerte fel a székely területi autonómia, valamint Románia federatív berendezkedésének szükségességét, valamint azt, hogy ez egybevág Európa most kiépülő paradigmájával. Abban viszont tévedett, hogy ezt a célkitűzést csak „kuruc-labanc” összefogással érhetnénk el. Ez valóságidegen ábránd.

Az elnyomott nemzeti közösség és a közösséget felszámolni igyekvő elnyomó többségi hatalom között a nemzeti közösség létszükségletei terén feloldhatatlan ellentét van. Az ellentét csak eltűnhet, de nem oldódhat fel. Eltűnhet az elnyomó hatalom akaratának győzelme, vagy az elnyomó szándék megszűnte által. Az etnokratikus elnyomás az elmúlt 80 év alatt még csak nem is csökkent. A „hagymakupolás” székelyföldi román honfoglalás még csak most van kibontakozóban. A román etnokrácia különböző szimbolikus és gyakorlati megjelenülését hosszan sorolhatjuk a tavalyi, csíkszeredai december elsejei ünnepléstől az RMDSZ szavazataival elfogadott nyelvtörvényig. Ezért az elnyomó hatalom érdekének magyar (származású) kiszolgálói – az RMDSZ mai csúcsvezetése – és az erdélyi magyar érdekért, a nemzeti közösség önrendelkezéséért tenni akarók (a csúcsvezetés belső és külső ellenzéke) között az ellentét alapvető, lényegi és áthidalhatatlan. Az RMDSZ története erről szól.

György Attila e hasábokon a következőképpen fogalmazott: „mindent összevetve, végső következtetésként: a túlélni, megmaradni és gyarapodni szándékozó erdélyi magyarságnak aligha marad más út, mint minden kockázatával együtt kipróbálni a kipróbálatlan, másik utat: egy új, következetesebb és tisztességesebb politikai érdekképviselet kialakítását, vagy akár a román politikai élet bojkottálását, a polgári engedetlenség és a külkapcsolatok előtérbe helyezésével.

Konklúziójához bármit is hozzátenni nem lehet, elvenni belőle nem szabad.

Megjelent a Heti Válasz 2003 január 10.-i számában.